Lámpással a versek mélységében – Naputas szerzők művei Halmai Tamás hangjára hangolva

„…bármi is történik
önmagában összhang”
(Domokos Johanna: d’arpeggio)

Van honnan merítenie: leginkább a kortárs irodalom foglalkoztatja. Ő maga is virtuóz technikával ír haikukat és szonetteket, csak hogy a két legkötöttebb versformát említsem, de immáron számszerűsíteni sem nagyon lehet kismonográfiáinak számát.

Legutóbbi könyve – a Nem táj, hanem otthon: Esszék, könyvajánlók, elemzések – a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából jelent meg, amelyben a Napút szerzőinek és szerkesztőinek írásairól elmélkedik. Többnyire a 2023–2025 közötti könyvtermésből kapunk igazán értékes mustrát, de egy korábbi könyvről is leporolja az elmúlt évtizedet (Pálfi Ágnes: „Kortyolgat az ég tavából”, Napkút, 2012), és van olyan írása is, ami egy még megjelenés előtt álló kötetről szól (Hajós Eszter: Holdfénynap, Cédrus Művészeti Alapítvány).

A könyvet felölelő hatvankét írásból csak szemezgetni lehetne, de kiét emeljük ki, s kik kerüljenek takarásba? Márpedig Halmai Tamás könyvének elsődleges célja alighanem az lehet, hogy a „tízmillió költő országá”-ban ráirányítsa a figyelmünket olyan szerzőkre is, akik sosem panaszkodnak, hogy bántja a szemüket a reflektorfény, hogy recseg a mikrofonjuk, hogy begörcsöl a kezük dedikáláskor. A könyvtermést felváltotta a könyvtermelés. Halmai Tamás viszont olyan széles körű olvasmányhorizonttal rendelkezik, amilyennel csak nagyon kevesen, s ez adhat magabiztosságot ahhoz, hogy a tengernyi könyvből meríteni tudjon. Benne lehet bízni, bátran odaadhatjuk kezébe a kezünk, hogy elvezessen bennünket igen értékes szerzők olykor példátlanul fenséges, gondolatiságában is duzzadó műveiig.

Könyve, ahogyan azt az alcím is jelzi, hosszabb esszék, recenziók és interjúk mellett elemzéseket tartalmaz. Ez utóbbiak amolyan miniatűr oltárok, amelyeken egy versrészlet vagy egy verssor/versmondat áldoztatik fel. Halmai Tamás írásművészetének titkát nehéz megfejteni. Amire gondolhatunk: valamely mű elolvasásakor igyekszik kizárni a külvilágot, hogy belső iránytűjére hagyatkozva tudjon rámutatni egy-egy műrészlet idegenségtapasztalatának észak-fokára, mediterránszerelmes dél-pólusára, a mű témájának keleti hűvösségére, a mulandóság szakrális nyugatára.

Írásmódszerét leginkább a gyorsaság, a filológiai-stilizáló precizitás jellemzi; könnyen, gördülékenyen ír. Szövegei olvasmányosságának kulcsát az is adhatja, hogy szinte minden szerzőt ismer személyesen is, ugyanakkor Kazinczyval szemezve vallja: „Szólj, s ki vagy, elmondom. – – Ne tovább! ismerlek egészen.” Halmai Tamásnak remek ritmusérzéke van a jambusok felismeréséhez, a nyugati versforma rímkészletét-rímpozícióit éppolyan figyelmességgel tudja feltárni, mint ahogyan képes felfeküdni a szabadversek gondolatritmusának hullámaira.  Úgy ír, mint akinek nem számít, hogy van-e vize, tüze, földje vagy levegője. Ugyanakkor minden szava ezekből az elemekből táplálkozik. Legfőképp a tűzből. Hogy befejezhessük Kazinczy négysorosát: „…tűz vagyon a versben, ha mesteri mív”.

Nemcsak az irodalmi hagyományokat képes tetten érni, hanem az irodalomelméletek viszonyrendszerét is érti. A 20. századi magyar irodalmi kánont alkotó költőkhöz, írókhoz tud kapcsolódni, pontosabban az általa kiválasztott szerző egy-egy sorával párbeszédet folytatni. Arra viszont mindig precízen ügyel, hogy a kritikai hang ne nyomja el az adott szerző hangját. Nemcsak irodalmi, de népzenei motívumokat is felismer, s van, hogy egy szemantikai hálót fedez fel, vagy valamely szerző szóvicceivel bíbelődik.

A Halmai-írások címei külön költemények: Weöres Sándor Egysoros verseit idézik meg számunkra. Néhány példa szemléltetésképp: A kegyelem egyenlete, Égen felejtett madarak, Pupillában melegedő csillag, Örökítőszellem, Magról kelt csillag, Csak a semmi hiánytalan, Nem táj, hanem otthon, A földút jobbra fordulása, Az eget is angyalok tartják. Négy alkalmi írás és két interjú (Halmosi Sándorral, Vörös Istvánnal) is színezi, gazdagítja a kötetet: a kilencven esztendős Simai Mihályt, a nyolcvanéves könyvkiadó-vezetőt és főszerkesztőt, Szondi Györgyöt, a hatvan esztendős Vörös Istvánt és az Artisjus-díjas Babics Imrét illeti köszöntőjével Halmai Tamás. Mindemellett az öt ciklusba rendezett kötet utolsó szövegblokkjában, amely szójátékos címet visel (Földközi-ember), a Napút holdudvarába tartozó írásoknak (Napút Online, Útravallók című kötetajánlója) szentelt helyet, zárókőként pedig Szondi Györgyöt köszöntő akrosztichonos verse olvasható.

Hosszú az út (kétszáz oldal) Babics Imrétől Zöldy Pálig (B-től Z-ig) eljutni, de nagyon megéri. Rengeteg szövegolvasási szempontot kapunk a kötet elolvasása során. Biztosan állítjuk, hogy mi is más-más fókuszból közelítünk majd művekhez, mert Halmai Tamás könyve erre is biztat, tanít.

Az Arany János-i elszólás pedig, mely szerint: „gondolta a fene”, nemigen jellemzője elemzéseinek. Ha a szerző mégis így látja, akkor jobb, ha mélyen hallgat felőle, hiszen Halmai Tamás minden észrevétele csak további értéket ad hozzá alkotásához: csak fényesebben ragyog tőle a tükör, s zöldebb lesz tőle a fű, kékebb egy szempár.

Szöveg: Lajtos Nóra

Portré: Merényi Zita; fotó: Cédrus Művészeti Alapítvány 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.