Lánglelkek hideg fénnyel – El Greco felemelkedései

A festmény az itáliai arisztokrata családból származó, serdülőkorában Spanyolországban élő hercegi apródot, a jezsuitává lett Gonzaga Alajost (1568–1591) mutatja. Az introvertált, intelligens, jó szónok hírében álló, környezetében töretlenül békét teremtő Aloisio egy pestises segítségére sietett Rómában, amikor maga is megfertőződött. Elhunyta után nem sokkal, 1605-ben már boldoggá, majd 1726-ban szentté avatták. Domenikosz Theotokopulosz, vagy ahogyan ismertté vált, „A Görög” által készített arckép egy ideig, az 1910-es évek elején Nemes Marcell magánkollekciójának részét képezte, most tartós letétben tért vissza Budapestre, a Szépművészeti Múzeumba. A kortársi hitelessége miatt is megindító, valós (szent)képmást El Greco október végén nyílt életmű-kiállításán láthatták először újra itthon az érdeklődők. A múzeum nemzetközi szinten jegyzett, jelentős spanyol gyűjteményében ezzel nyolcra emelkedett a Krétáról elszármazott, Velencét és Rómát megjárt, végül Madrid érintése után Toledóban letelepedett manierista mesterhez köthető festmények száma.

A spanyol aranykor vonzásában, II. Fülöp (és Ávilai Szent Teréz, Cervantes, Góngora, Lope de Vega) minden értelemben hódító, egyszerre nyomasztó és fényes Hispániájának politikai, szellemi, lelki miliőjében teljesedett ki El Greco festmények formájában kimerevített magánvilága. A „Szent Inkvizíció” fojtogató, fenyegető kontrollja, a processziók, autodafék atmoszférája csak mérsékelten, áttételesen világlik át jámborságukban is drámai munkáin. A legendás spanyol rendkényszert, a „kánoni szabályokat” ösztönösen felülírja. Így persze meg nem értésben, elutasításban is bőven volt része a grandok, a kasztíliai megrendelők, az egyházi és hétköznapi ítészek körében egyaránt.  

A több mint félszáz alkotását felvonultató tárlat alkalmat ad arra, hogy áttekintsük a művész jóformán teljes életútját. Miként mozdult ki a fordított perspektívájú bizánci ikonok merev méltóságából, hogy a „velenceiek” – főleg Tiziano, Veronese, Tintoretto – hatására kialakítsa feltűnő, saját korában csodált, dicsért és vitatott stílusát. Azt a sajátos látásmódot, amelyet a 19–20. század fordulójáig, az időközben a feledés homályába vesző El Greco újrafelfedezéséig legtöbbször lesajnálással, gúnnyal, sőt „őrültség” vádjával is illettek; és azt a festői örökséget, amely vitathatatlan eredetiségével és megdöbbentő modernségével mára örök helyet foglalt alkotójának a világviszonylatban legmeghatározóbb festőművészek élvonalában.

Az időszaki kiállításoknak helyet adó teremsorban rácsodálkozhatunk El Greco karcsún csavarodó, elefántcsontsápadt figuráira, a térdelve, görnyedve is fölfelé von(z)ódó vezeklőkre; az istenire szegeződő könnyfátyolos szemekre; a „kiválasztottak” hosszú ujjakkal végletekig keskenyített, beszédes kezeire; az impresszív, gomolygó, haragos égfoltokra; az akvamarin kékekre, a kiragyogó bíborokra, zöldekre. Blokkokban társulnak a Szent Családok, a Mária-ábrázolások, a Krisztus-arcok és az evangéliumi kulcsjelenetek.

Külön kis termet kapott El Greco kedvenc szentje, számos Assisi Ferenc-képéből hat. Köztük egy sokáig rejtőzött érték, a Szent Ferenc elragadtatása, amelyet csak 1964-ben fedeztek fel művészettörténészek egy lengyel kisváros paplakjában. A két Bűnbánó Magdolnából a Budapesten őrzött koraibb változat érzékibb, a Cau Ferrat-i bájosabb, „beérkezettebb”. Igazi meglepetés a palenciai székesegyház sekrestyéjéből elhozott monumentális Szent Sebestyén, az ugyancsak grandiózus Krisztus megkeresztelése a madridi Pradóból, ahogy az a Krisztus feltámadása-oltárkép is, amely eddig még soha nem hagyta el a toledói Santo Domingo el Antiguo kolostortemplomát. Különlegesség a párizsi Louvre-ból kölcsönzött Szent Lajos francia király egy apróddal; a Toledóhoz kötődő Szent Ildefonzt ábrázoló illescasi festmény... A magas végpont El Greco egyik utolsó vászna, a görög mitológiai témát toledói városkép elé helyező, látomásosan nyugtalanító és nagyvonalúan „elnagyolt” Laokoón  a washingtoni National Gallery of Artból.

A Spanyolországért, a mór (mozarab) emlékekért rajongó Maurice Barrès azon generáció lelkesedői közül való, akik előkészítették a görög–spanyol mester reneszánszát. El Grecóról szóló esszéje ezen úttörés része volt. A francia író 1902-ben kifejezetten az ő nyomát követve, képeinek őrzési helyeit – templomokat, kápolnákat, kolostorokat, múzeumokat – végiglátogatva járta be a művész által oly sokszor „érzékeltetett” Toledót. Barrès szerint: „Tény, hogy e városban tett első lépésétől fogva látjuk, mily lelkesedéssel vetette magát alá a hely befolyásainak, mint élte bele magát annak légkörébe, amelyet egyszerűsített és dramatizált. A szürke dombok és szomorú hidalgók közepette lemond a dús Velencének és a pápák Rómájának kedves meleg színskálájáról és fakó, hideg fényhatásokban leli kedvét.” Aztán a „fantaszta” El Greco művészetének esszenciális hispán jellegét bizonygatja írásában: „Festészete most annak a spanyol léleknek megkapó, hirtelen, kissé barbár változatait mutatja be, amelyet teljesen magában foglal a prózai Sancho és az álmodozó Don Quijote. De mégis a látnoki elem uralkodik. Greco megnyújtja a mennyek lakóinak testét, lángokhoz hasonlóan látja őket, amelyeket az árnyak még megnagyobbítanak. Minden látomását a csillagokéhoz hasonló fénybe burkolja.”

Barrès kellőképpen érzékeny, figyelmes olvasata, azt hiszem, igen közel visz El Greco titkához: „Íme, arra tért át, hogy a lélek festője legyen, mégpedig a legszenvedélyesebb léleké: a II. Fülöp korabeli spanyol lélek festője. (…) Milyen egyenesen kimondja mindazt, amit mondani kíván! A szóvirágok általános divatja közben egészen meztelenül kapjuk meg gondolatát. Csodáljuk vagy megütközünk rajta, de senki sem marad közömbös e közvetlenséggel szemben. Az ilyen művészet, a lényegesre korlátozva, úgyhogy minden feleslegtől megfosztva már csupa ideg, kissé soványnak, kissé ügyetlennek tűnhetne fel, ha lelki lendülete nem lepne meg és nem élesztene fel. (…) Nagyszerű hidegvérrel küszöböli ki mindazt, ami nem lényeges, és hatalmas lendülettel emelkedik föl ahhoz, ami számára minden. (…) A szív ártatlan megnyilvánulásaival Greco a misztika titkait egyesíti. Ötvenedik éve felé közeledik. Akár emberi, akár isteni lényeket fest, már csak a lelkek ábrázolására szorítkozik. Szent alakjai már csak lángok. (…) Így látja a belső szem. Kísérteties. Egy látnok műve, akinek szemében az ég és föld elvegyül. (...) Greco minden modellje a szeplőtelen fogantatás és valóságos jelenlét dicséretét zengi. Esztétikája az áldozásért való rajongás. Ezek a testek, amelyek az ég felé kinyúlni látszanak, lelkek, amelyek megtisztulnak, átváltoznak. A legyőzött önzés romjain elnyerik a szellem birodalmát. A végtelenségre vágyó, szenvedélyes bűnbánó felszabadulva, megkönnyebbedve röpül fel Isten felé." (Éber László fordítása) 

El Greco egyike a művészet nagy misztikusainak. Közvetítő, összekötő, Krisztus-hírnök. A legtöbb, amit hivatásával ember itt, a földön elérhet.  

Szöveg és fotó: Pallós Tamás

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.