Lassan ölő méreg – Gondolatok a Csak egy baleset című filmről

A tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyert alkotás ugyanis titokban, gerillamódszerekkel forgott, mégpedig úgy, hogy Panahi a saját hazájában immár tizenhat éve el van tiltva választott hivatásának gyakorlásától.

Ez a háttér pedig egyszerre illusztrál és magyaráz: érthetővé teszi a nagyszabású, drága jelenetek hiányát, a viszonylag kevés helyszínt és a kézikamera használatát, illetve megvilágítja, miért is az a film témája, ami.

A Csak egy baleset egyszerre szól az iráni muszlim rezsim konkrét történelmi hatásáról és általában arról, hogyan nyomorít meg egy diktatúra egy egész társadalmat. S persze a véletlenről, ami olyan események láncolatát indítja el, amelyek minden érintett szereplő számára végzetesek.

Kezdőjelenetünk helyszíne egy éjszakai autóbelső. Távoli kutyaugatás hallatszik. A férfi nyugodt hangulatban vezet, várandós felesége mellette ül. Lányuk a hátsó ülésről rádiót hallgatna, a muzsika közös élvezetét azonban megszakítja egy erős bukkanás. A férj kiszáll, hogy megnézze, mi történhetett, arcán csak a bosszankodást látjuk: elütött egy kutyát. A feleség azzal magyarázza az esetet, hogy ez biztosan Isten akarata volt. Az ebet sajnáló, könnyező lány kijelenti, ennek semmi köze Istenhez.

Csakhamar lerobban az autó, és a közeli szerviz egyik szerelője egykori munkatábori kínzóját véli felfedezni a segítséget kérő, műlábbal élő férfiban. A vesefájdalommal küzdő Vahid (Vahid Mobasseri) nehezen fékezi az indulatait, és elhatározza, elkapja a kegyetlen kápót, ám nem egészen biztos célpontja kilétében.

Innentől a film cselekménye akár feszes politikai kémthrillerbe vagy feltartott mutatóujjú morális tanmesébe is fordulhatna, Panahi azonban a nehezebb utat választja. Az előbbi ugyanis túl felszínes, az utóbbi túl árnyalatlan lenne. Mindkét megoldás kihagyná a lélekrajzot: egy évtizedek óta diktatúrában élő ország kollektív lélekrajzát. Egy gyorsan kulcsszereplővé váló furgon ezután megfordul egy esküvői fotózáson, egy városhoz közeli sivatagban, majd egy kórház parkolójában, rakteréből ki- és beszállnak emberek, akik rendre azzal a kérdéssel szembesülnek, hogy mit kezdjenek a helyzettel. Kezükbe adatott megnyomorítójuk, akin végre kiélhetnék régóta érlelgetett bosszújukat, mégis hezitálnak. Félelemből? Emberiességből? Vagy csak apátiából? A film jó érzékkel ránk bízza a válaszokat, s marad a kérdezésnél és a megmutatás gesztusánál. Mindkettő elég kényelmetlen:

filmünk a klasszikus bűnös-ártatlan felosztáshoz képest sokkal árnyaltabban rajzolja körbe karaktereit, akik mind hétköznapi kisemberek a maguk küszködéseivel, erényeivel és az évtizedes késztetéssel, ami az elnyomás túlélésére kondicionálja őket.

Ez, ha lehet, még rémisztőbb tapasztalat: hogy a szabályok nem mindenkire vonatkoznak, hogy akármi megúszható, és hogy egy kis „mellékes” láttán bárki készségesen félrenéz.

Ahogy figyeljük ezt a furcsa, kisszerű, ugyanakkor mélységesen valószerű odüsszeiát, felismerjük Panahi keserű tapasztalatokból merítő emberismeretét: miközben indulatainkat a legsajátabbnak érezzük, éppen azok révén vagyunk a leginkább kiszolgáltatva a manipulációnak. Mert az elnyomó hatalom ravaszabb, mint gondolnánk: nem varázsütésre, hanem fokozatosan, szinte észrevétlenül vonja ki a racionalitást, a közösségi érzést és a civil kurázsit egy társadalomból. S úgy tűnik, nem csupán közép-európai sajátosság mindezen kínunkban nevetni: a Csak egy baleset számos fergetegesen abszurd jelenetet sorakoztat fel (a csúcs talán a minden szempontból parádés kórházi jelenetsor), fináléja és végkicsengése mégis drámai. Mégpedig azért, mert

miközben világosan meghúzza a határvonalat elnyomó és elnyomott között, elsősorban mégis a diktatúra kegyetlen működésmódját mutatja be, aminek (nem is annyira) szimbolikus rácsai közt egy egész társadalom vergődik.

A magyarországi rendszerváltozás idejében járta egy közmondássá vált politikai bonmot: a jogi keretrendszer átalakításához elég hat hónap, a gazdaság rendbetételéhez hat év, ám a társadalom gyógyításához hat évtized is kevés. Saját bőrünkön érezzük ezt, itt és most, Panahi filmje pedig nem vádol, nem is kér számon, hanem figyelmeztet: az autokrácia lassan ölő méreg.

Jafar Panahi: Csak egy baleset (Yek tasadof-e sadeh), Arte France Cinema/ NEON, 103 perc, 2025.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.