Láthatóvá tenni a legigazibb valóságot – Prokopp Mária a húsz éve elhunyt Prokop Péterről

– Prokop Péter univerzális személyiség volt, katolikus lelkipásztor, festőművész, író, de a zene is rendkívül közel állt hozzá. Milyen családból származott, és milyen neveltetést kapott?

– Prokop Péter Kalocsán született 1919. január 6-án, vízkereszt ünnepén, a napkeleti bölcsek emléknapján. Édesapja, Prokop Márton kiváló papi szabómester volt, így szorosabb kapcsolatban állt az Egyházzal. Tőle a munkaszeretetét örökölte. Édesanyja, Katona Teréz jószívű, költői lelkületű, dalos kedvű asszony volt.

Apám energiája és anyám éneklő világa összekapcsolódott bennem” – írja visszaemlékezéseiben a művész.

Családi házuk a székesegyház közelében volt, így Prokop Péter kisgyermekkorától kezdve az egyházi zene, az ünnepek szépségében nőtt fel. Még mielőtt írni-olvasni tudott volna, apja műhelyében a lehullott papírdarabokra rajzolt. Kivételes rajztehetségére már az elemi iskolai tanítója is felfigyelt. A negyedik osztály elvégzése után a kalocsai jezsuiták országos hírű gimnáziumában folytatta a tanulmányait. Itt európai látókörű műveltséget kapott, valamint elmélyült keresztény-katolikus világnézetet és forró hazaszeretetet. Mint a gimnázium legjobb rajzolója, ő volt a tablók, a faliújságok, az ifjúsági lapok tervezője és készítője. Az év végi rajzversenyeken rendszeresen ő kapta az első díjat. Ám a papi hivatás után is nagyon hamar felébredt benne a vágy, meghallotta Isten hívását, és tizenhat évesen, a gimnázium hatodik osztályának végén felvételét kérte a kalocsai érsekség kisszemináriumába. A gimnázium utolsó két évét tehát papjelöltként végezte. Nagy küldetéssel készült a legfőbb értékek, a szép, a jó és az igaz, vagyis Isten szolgálatára. A kitűnő érettségi után a Kalocsai Hittudományi Főiskolán folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait. Élete legboldogabb öt évének nevezi a legtisztább szellemi tudományokkal való foglalkozást. Pappá szentelése 1942. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén történt. Ez egész további életét meghatározta, az angyali üdvözletről, a megtestesülés csodájáról számos képet festett. Felszentelése után Dunapatajra helyezték újmisésként. A fiatal káplán természetes módon használta a rajzot a hitoktatásban. A gyerekek rajongtak érte. A portrék mellett tájképeket is festett, gyakran vitte ki a gyerekeket a természetbe. 

– Hogyan és mikor került a Képzőművészeti Főiskolára? 

– Bárd János kalocsai pap, kultuszminisztériumi ügyintéző és Belon Gellért teológiai tanár, a későbbi püspök közbenjárására 1945-ben engedélyt kapott, hogy jelentkezzen a budapesti Képzőművészeti Főiskolára. A sikeres felvételi vizsga után, 1945 őszén, nem sokkal a második világháború után Kontuly Béla osztályában kezdte meg művészeti tanulmányait, freskó szakon. Eszményképe Aba-Novák Vilmos volt, csodálta erőteljes, monumentális, expresszív formáit, zárt kompozícióit, tiszta színeit. A reveláció erejével hatott rá Csontváry Kosztka Tivadar mágikus világképe, prófétai látomása, művészi ereje, amellyel meg akarta változtatni a világot. Prokop Péter 1947 nyarán, a szünidőben kapta első megbízásait. Kecel-Újfalu iskolakápolnájába kértek tőle falképsorozatot, és még ugyanebben az évben Dunatetétlen templomába falképeket. 1948-ban pedig a budapesti Vörösmarty utcai Oltáriszentség-kápolnába festett öt szekkóképet, amelyek közül négy ma is megvan. A középpontban az egykori főoltárkép az utolsó vacsorát ábrázolja.

– Mi volt az oka, hogy Prokop Péter végül nem fejezte be a főiskolát?

– Művészi pályája nagyon szépen indult, ám 1949 januárjában, fél évvel a diploma előtt az egyházi felettesei visszahívták a főiskoláról. 1948 júniusában ugyanis az ország valamennyi egyházi iskoláját államosították, így a kalocsai Érseki Tanítóképző Intézetben, ahová Prokop Pétert rajztanárnak szánták, már nem volt szükség pap rajztanárra. Teljesen váratlanul érte ez a döntés. Szárnyaszegett madárnak érezte magát, és fél szárnnyal nem lehet repülni. Keserűségét fametszetekben fogalmazta meg. Csak hónapokkal később értette meg, hogy a kemény diktatúra előretörésekor mint egyházi embert úgyis hamarosan eltávolították volna a főiskoláról, és meghurcoltatásoknak is ki lett volna téve. Ezt követően ismét káplán lett, Dusnokon, majd Mélykútra került hitoktatónak. Hat évet töltött itt 1949 és 1955 között. Rendületlenül festett, rajzolt, ez lételeme volt. Érezte, hogy a papi és a művészi hivatás együtt a legnagyszerűbb, bár ezt kevesen értik. Példaképének Fra Angelicót tekintette, aki Domonkos-rendi szerzetesként volt firenzei festőművész, de Rómában halt meg, mindmáig ott van a síremléke. Fra Angelico nemcsak szavakban hirdette az evangéliumot, hanem a művészetével is. A 15. században élt, de Firenzébe hatszáz év után is elzarándokolnak az emberek, és csodálják a cellákat, amiket kifestett, a freskókat, amiket alkotott.

– A Mélykúton töltött időszakban születtek az első monumentális alkotásai.

– Igen. Belon Gellért abban az időben Sükösd község plébánosa volt. Meghívta Prokop Pétert a templomába, és megkérte, hogy az oltár mögötti tíz méter magas falra, egy száz négyzetméteres felületre készítsen freskót Krisztus Király tiszteletére. Komoly gondot okozott, hogyan készítse el a kis káplánszobában a hatalmas méretű kartonokat. Ám Prokop Péter nem rettent meg a feladattól, és hat hónap kemény munka után már vitte is a szénrajzokat Sükösdre. Középen Krisztus dicsőséges, ítélő alakja ragyogott, akit diadalmas trombitás angyalok és a szentek kórusa vett körül. Az utolsó ítélet vulkanikus erejű víziója jelent meg a képen. Az egyházmegyei bizottság elvetette a tervet, de Belon Gellért még 1950-ben kiviteleztette. Ez Prokop Péter első monumentális alkotása. Radó Polikárp liturgikus professzor, Bálint Sándor néprajztudós, Kopp Jenő és M. Kiss Pál művészettörténészek írtak róla méltatást az ötvenes évek első felében.

– Hogyan és mikor került Prokop Péter Rómába?

– Az 1950 és 1955 közötti években Mélykút lakosságát is megnyomorította földjének elvesztése. Az államhatalom a paptól is a termelőszövetkezeti propaganda támogatását kívánta. Prokop Péter megtagadta ezt, ezért 1955-ben Felsőszentivánra helyezték. Innen 1956 nyarán Kiskőrösre került. Itt érte a forradalom, majd annak leverése. 1957. január 3-án a kalocsai nagytemplom előtt megszólította Belon Gellért: „Te még mindig itt vagy?” Az egykori tanártól, művészete nagy pártolójától jött biztatást gyors elhatározás követte: búcsút vett édesanyjától, és a harmadik napon már Jugoszláviában volt. Szeme előtt lebegett Róma, a művészet és az Egyház központja. Három hónapi viszontagság után megérkezett az Örök Városba. Itt a Pápai Magyar Intézet lett az otthona. Nehéz napok vártak rá, mert Zágon József rektor nem értette, miért akar művészeti tanulmányokat folytatni egy harmincnyolc éves pap. Ám Mester István, az intézet igazgatóhelyettese támogatásával végül megkapta az engedélyt, és még abban az évben beiratkozott a Római Képzőművészeti Akadémia (Accademia di Belle Arti di Roma) festő szakára, amit el is végzett. Rögtön az első évben, 1957-ben kiállítása nyílt Rómában.

Legfőbb tanítómestere az Örök Város volt, annak művészeti öröksége, a terek, az épületek, a templomok, a paloták, a múzeumok, főképpen pedig a Vatikáni Múzeum, a több ezer éves emberi kultúra e káprázatos tárháza.

Naplójegyzeteiben így ír élményeiről: „Róma, ez a váratlan világ átváltoztatott! Teljesen kibillentett kocsivágányomból. Enélkül értelmetlen maradt volna minden otthoni próbálkozásom. Nem a római mesterdiploma, hanem a légkör! Az élet az utcán a Nap fényével. Beosztottság nélküli szabadságom. Koloncok nélkül élhettem a szépnek… Rómában legfőképpen fölfedeztem a fényt, és föllobbant színeim átalakultak és megérlelődtek. Lángoló színeim azonban a szülőföldeméi. A színek ugyanis velünk születnek… Az igazi festőnek valódi témája a szín.”

– Prokop Péterről írt monográfiájában Ön bemutatja, mekkora hatással volt rá Michelangelo munkássága.

– Így van. Rómában az ő művészete jelentette a legnagyobb élményt Prokop Péter számára. Michelangelo a Sixtus-kápolnában: „Erő, Energia, Hit és Elhivatottság, Szépség, Jóság és őszinte Igazság monumentális megjelenítése a színek és a formák festői szimfóniájában.”

Láthatóvá tenni a láthatatlan, a legigazibb valóságot. Ez az, ami Prokop Péter legfőbb vágya, ami feszíti a szívét és a lelkét, ami nem hagyja nyugodni.

Ezért dolgozik olyan rendületlenül és olyan szenvedélyesen. A hatvanas évek első felében részt vett a nagyszabású Michelangelo-film művészi előkészítésében, negyven festő dolgozott a Sixtus-kápolna rekonstrukcióján. Prokop Péter a Lybica Sibilla kontraposztos alakját festette három méter nagyságban. Próféta-művészi hivatástudatát erősítették, formavilágát tökéletesítették Róma városának és múzeumainak különböző korszakokból származó művészeti emlékei. Az etruszk sírvárosok, Cerveteri, Tarquinia, Vei, Vulci és azok emlékanyaga, a bronztükrök, tálak, edények és terrakotta szobrok nemes arányai, dekoratív, dinamikus formái, ábrázolásuk expresszivitása újra és újra megigézte. Aztán a gótika világa Sienában, Orvietóban, Assisiben, Firenzében. Simone Martini alakjainak ragyogása, a síkban megjelenő dekoratív körvonalakkal odavarázsolt költészete, amely a Paradiso csúcsára emeli az embert. Botticelli mély érzésvilágát is a magáénak érezte, s a végtelen érzékeny vonal dinamikájával jelenítette meg. Megismerte a 20. század egyetemes művészetének nagyjait is. Paul Klee jelentette számára a csúcsot. „A dolgok legmélyét megragadni, intimitásaiba behatolni, a felülmúlhatatlan Paul Klee tanított meg” – írta naplójában.

– Művészetére Amerikában is felfigyeltek.

– Többször is meghívták őt a hatvanas-hetvenes években, és Fatimába is. Prokop Péter a fény, a színek szerelmese volt, expresszív művészetével megragadta az embereket, megmutatva nekik a krisztusi igazságot: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”

– Prokop Péter negyvenkét évet töltött Rómában…

– Igen, és ott tudatosult benne, mennyire fontos számára a hazája. A hazaszeretet neki mindig elsősorban a kalocsai színeket, fényeket, az édesanyja által énekelt népdalokat jelentette. A papi és a művészi hivatás teljesen eggyé vált benne.

A pap és a festő úgy csavarodik egybe bennem, mint egybefont két gyapjúszál. Elválaszthatatlanul!” – írta egyszer.

Vallásos képei, a Szűzanya tiszteletét kifejező alkotásai mellett nagyon sok csendéletet is festett, csodálatos portrékat. Művészete egyesíti az egyházi és a világi tematikát.

– Prokop Péter nemcsak jelentős képzőművész volt, hanem író is.

– 1977 decemberében szívinfarktust kapott. A kegyetlen figyelmeztetés mélyen megrendítette. A húszévi megfeszített fizikai és szellemi munka, amely hatalmas felületek megfestésével járt Rómában és Amerikában, kimerítették őt, noha erős, sportos alkat volt. Onnantól fogva pacemakerrel élt, és a szigorú orvosi előírások teljesen megváltoztatták az életrendjét. A napi egy-egy órás séta kezdetben nagy áldozatot kívánt a lázas alkotómunkához szokott művésztől, ám hamarosan azt érezte, hogy a sétára fordított idő nem hiábavaló, hanem a művészet szempontjából is értékes: kitűnő lehetőség a világ, a természet és az emberek behatóbb megismerésére és a jelenségeken való elgondolkodásra. Ez új távlatokat nyitott művészetében. A séta és pihenés alatt mindig nála volt a jegyzetfüzete. Rajzolt és írt. Előbb csak néhány szóval rögzítette megfigyeléseit, gondolatait, hamarosan azonban vonzást érzett az írásra, arra, hogy szavakban is kifejezze gazdag belső világát.

Az írásban is a képi megjelenítés sarkallja, a szavak ritmusával, zeneiségével kifejezhető látomás.

Így ír erről: „Váratlanul rájöttem, hogy nemcsak ecsettel, de tollal is ki tudom mondani gondolataimat. Óriási felfedezés! Majdnem skizofrénia. Két teljesen elkülönülő világról van szó. Úgy látszik, az alkotóképesnek mindegy, milyen eszköz után nyúl. A vászon és az írógép egyaránt sürgeti: mondjad már! A festékből kép, a szavakból regény, költemény, esszé sorakozik elő.” Prokop Pétert mindkét művészeti ágban a teremtés, az alkotás vágya vezérli: újat mondani új formában, az emberiség boldogítására. Mindenkihez szól. Mindenkit a kiteljesedésre akar segíteni az élet mindennapjainak útvesztőiben. Összesen tizennyolc kötete jelent meg, többek között a Keresztúton, a Boldogasszony, a Római évek, a Kavicsdobáló, a Fügefám alól. 

Prokop Péter művészi hitvallása volt: „A művész feladata a teremtés, új valóság létrehozása meglátásainak gazdagságából. A szellemi erejének rákényszerítése az anyagra. Az egész emberiség sorsát kell magába zárnia és hordania.”

Víziója mindig az ember boldogítására irányul. Jelszava: minél többet az emberből, az emberért, a lehető leggazdagabban.

– Prokop Péter élete utolsó éveit itthon töltötte.

– 1999 nyarán, miután a 80. évét januárjában betöltötte, negyvenkét római alkotó esztendő után fiatalos lendülettel és boldogan hazaköltözött a kiválasztott képeivel. Lakóhelyéül a fővárost választotta, s azon belül a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolaővérek csepeli Szent József Otthonát. Magyarországon itt látható a legtöbb festménye. A római remete itthon új életre támadt. Örömmel fogadta a meghívásokat, a felkéréseket kiállításra, baráti összejövetelekre, művésztársak kiállításmegnyitójára. Több tárlata is volt, így például 2000-ben, a kereszténység kétezer éves jubileumi évében és a magyar államalapítás, Szent István király megkoronázásának millenniumi esztendejében is. Egyre többen figyeltek fel őszinte, erőteljes művészi látomásainak fénylő színekkel, dekoratív, expresszív formákban, szigorúan szerkesztett képekben való megjelenítéseire. Több díjat, kitüntetést kapott. Életének utolsó négy évében is rendszeresen festett és írt: „Írás vagy rajz közben nem érzem koromat. Sőt egyre gazdagabbnak, sokoldalúbbnak érzem alkotásaimat.” Kalocsára, a gyökerekhez mindvégig rendszeresen visszatért, ott felfrissült, új lendületet kapott a további munkához. Prokop Péter rendületlenül alkotott, mert szenvedélyesen kereste a jobb, a tökéletesebb, az igazabb művészi megjelenítését.

Már itt a Földön is a transzcendenciában élt, s a szín és a vonal kínálta végtelen gazdagság eszközeivel embertársai számára is láthatóvá akarta tenni Isten boldogító szeretetét.

Örök kísérletező művész volt, aki új és új technikákat, művészi megjelenítési formákat talált fel élethivatásának teljesítéséhez.

Fotó: Lambert Attila, Prokop Péterről készült portré: Czimbal Gyula

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. november 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.