A pápa beszéde a casertai papsághoz

„Elnézést, hogy ilyen felfordulást okoztam, éppen a város védőszentje ünnepén” – mondta Ferenc pápa szombaton délután négy órakor, miután helikoptere megérkezett a dél-olaszországi Caserta leszállópályájára.

A pápa első útja a királyi palota kápolnájába vezetett, ahol több mint egy órán át kötetlen, családias légkörben zajló beszélgetést folytatott a casertai papsággal, tizenkilenc püspök és több mint száz pap jelenlétében. A találkozót tréfás hozzászólások és szívből jövő nevetések jellemezték.

Mint ahogy erre gyakran sor kerül, Ferenc pápa most is félretette előre megírt beszédét, és válaszolt a papok kérdéseire.

Megkérdezték a Szentatyától, hogy milyen legyen a harmadik évezred papjának mintaképe. Az első dolog a kreativitás – válaszolta. „Ha kreatívak akarunk lenni a Szentlélekben, vagyis Jézus Urunk Lelkében – nincs más út, mint az imádság. Egy püspök, aki nem imádkozik, egy pap, aki nem imádkozik, becsukta az ajtót, elzárta a kreativitás útját” – fogalmazott a pápa, hozzátéve: nem akármilyen, hevenyészett és forradalmi kreativitásról van szó, mert ma divatos forradalminak lenni. „Nem ez a Lélek útja. Amikor a kreativitás a Szentlélektől jön, és az imádságból születik, problémákat okozhat. Ez történt Boldog Rosminival is, aki megírta Az egyház öt sebe című művét, ami valóban kreatív bírálat volt, mert Rosmini imádkozott. Azt írta, amire a Szentlélek indította, ezért kellett spirituális börtönbe mennie, vagyis otthonába: nem beszélhetett senkivel, nem taníthatott, nem írhatott, könyveit indexre tették. Ma boldog! Hányszor vezet a kreativitás a kereszthez!” – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Az imádság megnyit bennünket Isten és testvéreink felé: ne legyünk önmagába zárkózott Egyház, amely köldökét nézi; önreferenciális, önértelmező egyház, amely csak önmagába tekint, nem képes a transzcendenciára. Ki kell lépnünk önmagunkból, hogy közel legyünk a többiekhez, semmitől sem ijedve meg. Isten embere nem ijed meg. A közelség pedig párbeszédet jelent. A párbeszéd nagyon fontos, de a párbeszédhez két dologra van szükség: saját identitásunkra, ami a kiindulási pontot jelenti, és együttérzés a többiekkel. Ha én nem vagyok biztos saját önazonosságomat illetően, és párbeszédet folytatok valakivel, akkor végül aprópénzre váltom a hitemet. Nem lehet párbeszédet folytatni, ha nem saját identitásomból indulok ki, és ha nincs bennem empátia; vagyis ne legyenek előítéleteim.

Minden férfi, minden nő adhat valamit nekünk, minden férfinak, minden nőnek megvan a saját története, helyzete; és meg kell őket hallgatnunk. Azután a Szentlélek óvatossága megmondja, hogy miként válaszoljunk nekik. „Ne féljetek párbeszédet folytatni senkivel sem” – bátorította a papokat Ferenc pápa. Idézte előde, XVI. Benedek szavait: „Az Egyház nem prozelitizmus, hívek toborzása, hanem vonzerő révén gyarapodik”.

A Szentatya kiemelte: az egyházmegyés papnak szemlélődőnek kell lennie, bár másképpen, mint egy szerzetesnek. A papnak legyen képessége arra, hogy szemlélődő módon tekint Istenre és az emberekre. Legyen olyan ember, akinek szemét és szívét eltölti e szemlélődés: az evangéliummal Isten előtt, az emberi problémákkal az emberek előtt.

Alapvetően fontos a pap kapcsolata a püspökkel és a többi pappal. Az egyházmegyés pap spiritualitása nem létezik e két kapcsolat nélkül. Természetesen nem mindig könnyű egyetérteni a püspökkel, de fontos a szabadság lelkülete. A papoknak legyen bátorságuk megmondani: én nem így gondolom, másként gondolom; ám legyen alázatos, és fogadja el a testvéri kritikát. E két kapcsolat legnagyobb ellensége a pletykálkodás – szögezte le a pápa, arra buzdítva a papokat, hogy nyíltan mondják meg véleményüket.

Ha van valami, amit nem úgy gondolsz, mint a püspök, akkor menj, és mondd meg neki. Ha ennek rossz következményei lesznek, hordozod majd a keresztet, de légy ember! Ha érett ember vagy, és látod, hogy paptestvéredben nem tetszik valami, vagy azt hiszed, hogy téved, akkor menj, és mondd meg a szemébe; vagy ha látod, hogy nem tűri a kritikát, akkor mondd meg a püspöknek, vagy a pap legjobb barátjának, hogy tudjanak segíteni rajta. De ne mondd el a többieknek: mert ez azt jelenti, hogy bepiszkolod a másikat, s olyankor az ördög örül, mert így pontosan az egyházmegyei papság spiritualitásának középpontját támadta meg. A pletykák nagy károkat okoznak – fejtette ki a pápa.

Hozzátette: az öröm a jele annak, hogy jó a kapcsolat a püspökkel és a többi pappal. Olykor azonban mérges egyházat látunk, és ez szomorúságot és keserűséget okoz. Amikor találkozunk egy olyan pappal, aki mérgesen és feszülten él, azt gondoljuk: ez az ember nem jól él, mert a mérgesek egyházának képét nyújtja. Ezzel szemben az öröm jó jel. Olykor egészséges, ha mérgelődünk, de az állandó haragos állapot nem az Úrtól jön, szomorúsághoz és az egység megbontásához vezet.

A Szentatya a püspökök közötti egységről szólva így fogalmazott: „csúnya dolog, amikor érdekszövetségre lépnek. Nekünk, püspököknek példát kell mutatnunk arról az egységről, amit Jézus kért az Atyától az Egyháznak. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. Mindenkinek megvan a saját karizmája, gondolkodási és látásmódja; ez a változatosság olykor tévedések gyümölcse, de sokszor magának a Szentléleknek a gyümölcse. Maga a Szentlélek akarta, hogy változatosak legyenek a karizmák az Egyházban. A Szentlélek, aki a különbözőséget alkotja, egységet teremtett; egységet mindenki különbözőségében, anélkül, hogy bárki is elveszítené saját egyéniségét.”

A népi vallásosságra vonatkozó kérdésre válaszolva, Ferenc pápa emlékeztetett: hatalmas erőről van szó. „A kegyhelyeken csodákat látunk” – mondta. A kegyhelyek gyóntatóhelyei megújulást jelentenek a papok és püspökök számára: spirtuális továbbképzési tanfolyam, mivel kapcsolatban áll a népi ájtatossággal. „Amikor a hívek gyónni jönnek, és elmondják nyomorúságaikat, te látod a nyomorúságok mögött Isten kegyelmét, aki odavezette őket. Ez a kapcsolat Isten népével, aki imádkozik, aki zarándokol, aki kinyilvánítja hitét ebben az ájtatossági formában, sokat segít papi életünkben.” A népi vallásosság az evangelizáció eszköze – tette hozzá.

A Szentatya emlékeztetett Buenos Aires-i tapasztalatára: az ifjúsági mozgalmak nem működtek, mert az összejöveteleken csak beszéltek, és a fiatalok unatkoztak. Amikor azonban a papok megtalálták a módját, hogy bevonják a fiatalokat a „kis missziókba”, például, hogy legyenek misszionáriusok a vakáció idején (a kis falvakban az embereknek nagy szükségük van a katekézisre, mert nincsenek papok), akkor a fiatalok csatlakoztak. A fiatalok valóban főszereplői akarnak lenni a misszióknak, és itt megtanulják a népi vallásosság formáit: a fiatalok misszionárius apostolkodásában van valami a népi vallásosságból. A népi vallásosság aktív, VI. Pál szerint a hit mély érzéke, ami csak az egyszerűeknek és alázatosaknak adatott meg. És ez nagy dolog! – szögezte le a pápa.

Ferenc pápa végül köszönetét fejezte ki a casertai papságnak; és kérte, hogy imádkozzanak érte, mert – mint fogalmazott – neki is vannak nehézségei, mint minden püspöknek, és mindennap újra kell kezdeni a megtérés útját. Az egymásért mondott imádság segíti, hogy előre haladjunk – hangsúlyozta. „Köszönöm türelmeteket!” – fejezte be a beszélgetést Ferenc pápa.

Magyar Kurír