Legyünk só és a világ világossága – Erdő Péter vietnámi hívekkel ünnepelt szentmisét Budapesten

Budapesten, a nyolcadik kerületben, a Füvészkerttől nem messze, tizenhat emeletes toronyházak, új építésű társasházak és régi bérházak között, a Semmelweis Egyetem tömbjének szomszédságában található a Béke királynője-kápolna és a hozzá tartozó földszintes közösségi ház. A budapesti vietnámi közösség tavaly megkapta ezt a helyet, hogy itt ünnepelhessen szentmisét, és tagjai itt gyűljenek össze közösségi alkalmaikra.  

Tran Dinh Biet Pál SDB, a vietnámi közösség lelkésze kérdésünkre elmondta, hogy Vietnámban a lakosság 8–10 százaléka katolikus, a 96 millió emberből tehát mintegy 8–10 millióan. Minden megkeresztelt gyakorolja a hitét. Huszonhét egyházmegye van Vietnámban, a templomok minden vasárnap megtelnek, és a hívek hétköznap is szívesen járnak szentmisére.

Budapesten vasárnaponként száz-százötven vietnámi katolikus gyűlik össze szentmisére, de ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor kétszázan is eljönnek. Az elmúlt években a fővárosban és környékén megnőtt a hitüket gyakorló vietnámiak száma. Vannak köztük egyetemisták, akik Budapesten, Gödöllőn vagy Debrecenben tanulnak, de a legtöbben kereskedők, vagy étteremben dolgoznak. Ők általában a családjukkal jöttek Magyarországra; akadnak köztük olyanok is, akik már tíz-húsz évvel ezelőtt.

„2005 végén, amikor misszionárius szalézi szerzetesként ideérkeztünk, felkeresett bennünket tizenhét-tizennyolc vietnámi, hogy segítenénk-e nekik. Én akkor még kispap voltam, a társam, Tran Si Nghi Ferenc atya már felszentelt pap.

Az akkori tartományfőnök, Havasi József lehetővé tette, hogy havonta egyszer misét mondjunk nekik. Most már havonta kétszer van vietnámi mise a fővárosban. Először Óbudán, a szaléziaknál vehettek részt a hívők ilyen alkalmakon, 2016 és 2020 között pedig szintén a szaléziakhoz tartozó újpesti Szent István király plébánián, a Clarisseumban. De a kápolna idővel kicsinek bizonyult.”

Tran Dinh Biet Pál atya azt is elmondta, hogyan kapták meg használatra a Tömő utcai kis kápolnát, amely tágasabb az előző helyszínnél. „Tavaly tavasszal a krizmaszentelési szentmisén találkoztunk bíboros atyával, és elmondtuk neki, hogy a közösségünknek szüksége volna egy nagyobb templomra, lehetőleg a nyolcadik vagy a tizedik kerületben. A bíboros atya rögtön felajánlotta a Tömő utcai kis kápolnát. Michels Antal plébániai kormányzóval, a józsefvárosi Szent József-templom plébánosával megnéztük a helyszínt. Örömmel láttam, hogy alkalmas lesz számunkra a kápolna, de festésre szorul, és a közösségi termet is fel kell újítani.”

Pál atya, megköszönve a kápolnát, támogatást kért a főegyházmegyétől, hogy el tudják kezdeni a renoválást. Erdő Péter bíboros szívesen segített, építészt is küldött. Tavaly október végén aztán a vietnámi közösségből összeállt csapat el is kezdte a munkálatokat. Nemcsak a közösségi termet tették rendbe, hanem a templomot is újrafestették, lecserélték a lámpákat.

A másfél évtizede működő közösségbe hűségesen járnak a vietnámi hívek. A szentmisék után gyakran beszélgetnek vagy együtt ünnepelnek, karácsony, húsvét előtt lelkinapokra gyűlnek össze. A vietnámi gyerekek általában a misék előtt tudnak felkészülni az elsőáldozásra, tavaly hárman voltak elsőáldozók. A fiatalok közül akadtak olyanok, akik Magyarországon házasodtak, mások itt jártak jegyesoktatásra, de az esküvőt Vietnámban tartották.

*

A Béke királynője-kápolnában február 5-én már fél hatkor gyülekeztek a fiatalok és a családok a gyerekekkel. Énekpróbát tartottak, szokás szerint, mert a szentmisén fontos számukra a közös éneklés.

Nagyon gazdag a vietnámi püspöki konferencia által jóváhagyott liturgikus énekkincs, a népzenétől a modern zenéig sokféle stílusú ének megtalálható benne. Ezek közül jó néhány szintezitátor, gitár, dob kíséretében hangzott el az esti szentmisén. Az énekpróbát Tran Van Ngu József SJ atya vezette, aki, amióta Magyarországon van, besegít a közösség ünneplésébe.

Hat órára már a templom előtere is megtelt. A vietnámiak letérdeltek, és együtt Szűz Máriához imádkoztak.

A szentmise kezdetén a bíboros előtt bevonult a templomba az asszisztencia és a koncelebráló papok: Michels Antal plébános, Andrásfalvy János szalézi tartományfőnök, Pham Dinh Ngoc József jezsuita atya, Tran Si Nghi Ferenc szalézi atya, a vietnámiak korábbi lelkésze és Tran Dinh Biet Pál atya, a mostani lelkész, valamint Gyurász Krisztián érseki titkár és szertartó.

Pál atya a vietnámi közösség nevében megköszönte a bíborosnak a látogatást és mindazt, amit a közösségért tett. Erdő Péter köszönetet mondott Pál atya munkájáért, és kifejezte örömét, hogy éppen itt, a Tömő utcában fogadhatják a vietnámi közösséget. „Ez az a kápolna, ahol magam is nagyon sokszor jártam Futó Károly atyánál. Ez a lelki kapcsolat is hozzájárul majd ahhoz, hogy mindig szeretettel fogom kísérni ennek a közösségnek az életét, és ahol tudok, segítek.”

A szentmisén az állandó részek magyarul hangzottak el, az olvasmány, a szentlecke és az evangélium, amelyet József atya olvasott fel, az egyszótagú szavakat dallamosan kiejtő vietnámi nyelven. Erdő Péter prédikációját Ferenc atya tolmácsolta a híveknek vietnámi nyelven.

A bíboros elsőként arról beszélt, hogy Jézus hallgatói számára a só elsősorban a bölcsességet jelentette, annak jelképe volt. „Jézus a tanítványainak megadta a tanítást. Ez a legnagyobb bölcsesség, ez igazítja el az embert az életben. Sóként kell jelen lennünk a világban, és segítenünk, hogy Jézus mindenkit eligazító bölcsessége eljusson az emberekhez, ízt és értelmet adjon az életüknek” – mondta a főpásztor.

Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy a sónak van még egy nagyon fontos tulajdonsága, mégpedig az, hogy megóv a romlástól. „A »ti vagytok a föld sója« mondás ezek szerint abba a gondolatkörbe illeszkedik, amivel máskor is gyakran találkozunk a kinyilatkoztatás történetében. Lót történetében is azt látjuk, hogy Ábrahám alkudozik az Úrral: »ha tíz igazat találok, megkímélem a várost« – mondja az Úr. Ez a végső alku. És később is, egészen a 20. századig elő-előbukkan a hagyományban az a motívum, hogy erkölcsi szempontból csupán néhány igaz ember tartja a vállán a földet.” Megtapasztalhatjuk ezt mi is, például „amikor egy munkahelyen azt látjuk, hogy az embereknek nemhogy a fele, hanem talán csak a tizedrésze ért igazán a munkájához és dolgozik komolyan. Az ő fáradságuk, s gyakran az ő tönkremenésük árán épül, annak alapján működik az egész tevékenység”, amelynek ellátása az adott munkahely dolga.

A bíboros leszögezte: Krisztus tanítványainak az a küldetésük, hogy a föld sója legyenek. „Nekik kell lenniük azoknak, akiknek kedvéért – Krisztus érdemeire tekintettel – Isten megkegyelmez a világnak. Akik megóvják a világot attól, hogy Isten szemében haszontalannak tűnjék. »Ti vagytok a föld sója« – rettentő nagy felelősséget jelentő mondat ez.

 

Olyan életet kell élnünk, hogy rólunk ismerje meg Isten a világban jelen lévő Krisztust, s ezért szeretettel nézzen a világra, és megkegyelmezzen neki.

Ez azt is jelenti, hogy nekünk nem szabad kritikátlanul a világhoz hasonulnunk, hiszen akkor »a só ízét veszti«, hanem minden gyöngeségünk ellenére Krisztushoz kell hasonlítanunk. Egyre jobban, újra meg újra, hogy – az ő erejéből – mi adhassuk meg azt, ami a világból hiányzik, s ami a világot megőrzi a pusztulástól, és megtartja az üdvösség felé vezető úton.”

A bíboros szólt a plébániaépületek, közösségi terek helyzetéről is. Megemlítette, hogy a templomok mellé többnyire olyan plébániák épültek, amelyekhez „megfelelő papi lakásokon kívül irodának, hittanteremnek alkalmas közösségi helyiségek is tartoztak. Ezek közül egyeseket a II. világháború után elvettek, vagy más célra lefoglaltak, másokat kényszerűségből bérbe kellett adni. A körülmények így megnehezítették, hogy a hívő emberek szentmisén kívül is nagyobb számban találkozhassanak egymással. Ennek a folyamatnak a visszafordítása 1990 után évtizedekbe került.”

Erdő Péter hangsúlyozta: „Mindig figyelembe kellett venni, hogy nem elég, ha helyreállnak a falak és a termek. Valódi hívő közösségi életre is szükség van. Nagy segítség volt az elmúlt években, hogy részben hitéleti forrásból s talán nagyobb részben állami támogatásból sikerült megteremteni a plébániákon a közösségi élet színhelyeit.

Az élő közösséget azonban senki nem teremti meg helyettünk. Erre egyedül mi magunk vagyunk képesek a Szentlélek segítségével”

– mondta a főpásztor.

A bíboros kitért a mai kor problémáira is, és arra, hogy azok milyen kihívást jelentenek számunkra. „Mire közösségi házaink és termeink sora létrejött, kitört az energiaválság. Most látszik meg csak igazán, hogy mennyire vagyunk összetartó közösség, mennyire tudunk áldozatot hozni egymásért és az alkotó, hívő együttlétünkért. Talán gondviselésszerűek is a mostani nehézségek, hiszen megtanítanak arra, hogy az élet minden területén közünk van egymáshoz. Arra, hogy a plébániáknak olyan közösségeknek kell lenniük, amelyek tagjai tudnak együtt imádkozni, s észreveszik egymás örömeit és gondjait is, segítenek egymásnak a családi életben, a munka világában, betegség vagy az időskorból fakadó gyengeség és váratlan bajok idején.

Olyan közösséggé kell válnunk, ahol ismerjük, szeretjük és segítjük egymást. Ez tanúságtételünk fontos része a világban, és hozzájárul ahhoz, hogy valóban a föld sója és a világ világossága lehessünk” – zárta beszédét a bíboros.

Az első könyörgést magyarul olvasta fel egy vietnámi lány, majd egy család vitte ünnepélyesen a bíboros elé a kenyeret és a bort.

A szentmise végén Tran Dinh Biet Pál atya még egyszer megköszönte a bíborosnak a segítséget és a prédikációban adott bátorítást, hogy összetartó, élő közösség legyenek. Köszönetet mondott Michels Antal atyának a befogadásért és a folytonos biztatásért, Andrásfalvy Jánosnak pedig azért, hogy ő is, mint tartományfőnök elődei, mindig támogatta a vietnámi közösséget. A köszönetből nem maradt ki Gyurász Krisztián, Ferenc atya és József atya sem.

A hívek ezután átvonultak a felújított házba, majd Erdő Péter megáldotta a közösségi termet, s a nagy létszámú közösség azután itt vacsorázott, vietnámi ételekkel vendégelve meg a bíborost és a meghívott papokat. A közös ünneplés örömében részt vettek a gyerekek, a családok és a fiatalok is, megélve mindazt, amire a szentmisén az evangélium és a homília hívott.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

A cikk nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 12-i számában jelenik meg.