Legyünk a találkozás szolgái – Ünnepi interjú Bíró László püspökkel

– Mit jelent a születésnap egy püspök életében?

– Cserháti József pécsi püspököt, akinek csaknem egy évtizeden át a titkára voltam, 1989-ben, hetvenöt éves korában megünnepelte az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH). Ez amiatt is zavarta őt, mert neveltetésének megfelelően úgy gondolta, egy papnak nincs születésnapja, csak papi jubileuma. Megértem a viselkedését, de azért úgy hiszem, egy születésnap mégiscsak fontos, mert jelzi, hogy a létem tartozik valakihez. Hiszen már Jeremiás könyvében ezt olvassuk: „Örök szeretettel szerettelek” (Jer 31,3), „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek” (Jer 1,5). A szüleim akarhattak egy gyermeket, de nem engem.

Számomra ez a születésnap is azt jelzi, hogy a létünk nem a levegőben lóg a semmi felé, hanem a teljességben a teljesség felé.

– Bizonyosan sok mindenért hálás lehet, ha erre a hetven évre, a papként és püspökként eltöltött esztendőkre visszatekint. Mi lenne mégis, amit kiemelne?

– Azt, hogy sohasem éreztem porszemnek magamat, a létemet. „Parányi porszemként / a világegyetemben / tévelygünk tétován / harcban, hol békében. / Meddig óvja karunk / szelíden gyermekünk / ne sújtson le reá / tékozló életünk. (…) Hova tart az út / s az ember mit tehet, / porszemként veszünk el / ha elvész a szeretet.” A Találj mennyországot! című versben olvashatók ezek a sorok, amelyeket nemrégiben egy asszony olvasott fel a kórházi mise közösségétől búcsúzva. Néhány évvel ezelőtt, negyvenkét évesen eltemetett, a hivatásában szép karriert befutott fiának a töprengése ez, amit a halálos ágyán írt.

Egészen sajátos ajándéka a Jóistennek így, hetvenéves koromra, hogy ebben a passzivitásra ítéltségben, tehetetlenségben, a kerekesszékben ülve (amiből majd egy picit talán kiszállhatok) megtapasztaltam: a kapcsolatok túlélik az eleven találkozások hiányát. Hiába kényszerít bennünket erre a pandémia. Ahogyan II. János Pál is tanította,

az istenképmás voltunk elsődlegesen nem abban rejlik, hogy értelmünk és szabad akaratunk van, hanem abban, hogy képesek vagyunk kapcsolatot teremteni és kapcsolatot megélni.

Bár itt, a kórházban a betegek jönnek és mennek, mégis van egy kis hálaadó közösség, amely fogadni tudja az újonnan érkezőket, és elbúcsúztatja azokat, akiktől el kell köszönni.

Azt gondolná az ember, hogy hetvenéves korára már ismeri az életet, de egy kórház közelségében nagyon világos képet lehet kapni a mindennapi életünket meghatározó társadalmi közegről.

Most minden eddiginél jobban szembesülök azzal, hogy a híveink micsoda közönyből térnek be a templomba.

– Amikor papnak ment, nem ilyen közeg vette körül? Hiszen a kommunizmus időszakára különösen igaz, hogy nem a papoknak állt a zászló.

– Ebben is Isten dédelgetettje vagyok, és nemcsak a szüleim, a családom miatt, hanem azért is, mert 1950-ben a téesz még nem érintette azt a paraszti világot, amelyből származom. Mi védve voltunk az utcán is, fizikailag és erkölcsileg is, ahogyan egy környékbeli kortársam mondta. Nem mikrocsalád voltunk. Mindenki a magáénak érezte a másik család gyermekét is, vigyázott rá; a szülők, a szomszédok, a barátok sokat beszélgettek, kapcsolatban voltak egymással.

Egy olyan társadalmi közeg vett körül, amelyben az emberek tudták, hová tartoznak, és megingathatatlanok voltak a hitükben, emberségükben, így mondom: a normalitásukban.

Amikor elkezdtünk iskolába járni a bátyámmal, édesapám ezt az útravalót adta nekünk: „Gyerekek, a tanárok az iskolában azt mondják, amit mondaniuk kell, mert azért kapják a fizetésüket. Az igaz az, amit mi mondunk.” Ennek a világos útmutatásnak köszönhetem, hogy megmaradtam az utamon, hogy egyházi gimnáziumban tanulhattam, és pap lehettem. Hálával gondolok a környezetemre, amelynek tagjai nem lebeszélni akartak az egyházi hivatásról, hanem azért drukkoltak, hogy jó pap legyek. Persze ott is akadtak gyönge emberek. Édesapámnak is mondták a barátai: „Feri, miért engeded a fiadat papnak, nem fog megélni!” Hál’ Istennek nem így lett, még most sem kerülget az éhhalál.

A győri bencés gimnázium szegény volt. Nagyon egyszerű körülmények között éltünk ott mi, diákok, de boldogok voltunk. Ma is örömmel találkozunk, szívesen emlegetjük az osztályfőnökünket és a tanárainkat. A győri teológiát is nagyon szerettem. Bár mint vidéki szemináriumot sokszor lenézték,

én az ott tanító szent emberektől kaptam meg az Egyház iránti mély szeretetet, aminek az erejével azt is el tudtam hordozni, ami nem volt annyira ideális a környezetemben.

1974-ben szenteltek pappá. Ez már a puha diktatúra időszaka volt, ekkorra az utolsó papok is kiszabadultak a börtönből, de a félelem ott élt az idősebb papságban és a hívekben is. Amikor kezdő pap voltam, káplán Pécsett, egy nagymama ezt mondta a Trabantomban ülve: „Tisztelendő úr, jobb lenne magát elhelyezni innen, mert veszélyezteti az unokáinkat.”

– Jogos volt a félelme?

– Hál’ Istennek csak egyszer kellett a rendőrségre mennem, aztán soha többet. Ezt is Cserháti Józsefnek köszönhetem, aki azt mondta: „Ha bármit kérnek, mondd azt, hogy megbeszéled a püspököddel.” Így is tettem, és ez vörös posztó volt számukra. Annak idején úgy tanultunk pasztorálteológiát, hogy az ÁEH kivette a tananyagból az ifjúsági és családpasztorációt, mondván, azt majd ők elintézik, a kispapoknak nincs szükségük erre. Holott egész életemben éppen erre a kettőre ment rá a legtöbb időm. Sosem szenvedtem a papi magánytól sem. A Jóisten mindig adott paptársakat, akikkel kölcsönösen megtartottuk egymást.

A Jóisten két dologra tanított meg, mialatt a fiatalokkal és a családokkal foglalkozhattam. Az egyik, hogy legyünk nyitottak a Szentlélekre, ő mindig megmutatja a következő lépést. A Szentlélek úgy működött az Egyházban, hogy minden városban hasonló csoportok alakultak, így egyházmegyei és országos szinten is egymást erősítő, sok ötletet adó, félelmeket oldó találkozásokban lehetett részünk nekünk, papoknak. Másrészt

azt is megértettem, hogy az embereket azzal szolgálhatjuk a legjobban, ha meghallgatjuk őket.

Akinek gondja, nehézsége támad, az összeszedi magát, és megfogalmazza, mi van benne, ez pedig a papnak is nagyon nagy ajándék.

– Ha a szemináriumban nem foglalkoztak a pasztorációnak ezekkel a fontos területeivel, akkor hogyan képezte magát?

– Maguktól a fiataloktól tanulhatjuk meg a leginkább, hogy milyen legyen a gyermekeknek szóló prédikáció. Tőlük lestem el az ifjúságpasztoráció fortélyait is. Nagyon örülök a pécsi éveknek, amikor például végiggyalogoltuk Magyarország összes középhegységét. A fiatalok – ma már ötvenévesek vagy még idősebbek – sokszor azzal köszönik meg az akkori együttlétet, hogy megvallják, ha nem vettek volna részt ezeken az alkalmakon, most nem lennének katolikusok. Úgy gondolom, ma sem lehet ifjúság- és házaspasztoráció nélkül jövőt építeni.

– Leginkább a családpasztoráció forrott össze az Ön nevével. Hogyan emlékszik vissza a nemrégiben lezárult családpüspökségére?

– Amikor huszonhat évvel ezelőtt elkezdtem ezt a szolgálatot, a család intézménye elfogadott volt, még ha nem is élt mindenki szentségi házasságban. Akkor arra koncentráltunk, hogy minél több olyan családcsoport jöjjön létre, amelynek tagjai amúgy is járnak templomba. A cél az volt, hogy keresztényként erősítsék egymást. Aztán a világ változásával újabb és újabb szükségletek jelentek meg a családpasztoráció területén. Most, amikor visszavonulok ebből a szolgálatból, az egyik legfontosabb feladatnak azt tartom, hogy a házasságra való felkészítés ne merüljön ki a jegyesoktatásban. Sokkal tágabb értelemben kell segítenünk a fiatalokat ahhoz, hogy jövőbe mutatóan, tisztán tudják megélni a fölkészülés idejét, és valóban szilárd alapokra helyezzék a házasságukat.

Mondjuk el nekik, hogy két megkeresztelt, sőt, két egymást szerető ember párkapcsolata nem Isten háta mögé való, hanem Isten színe elé.

Ne engedjük el azokat sem, akik egyedül maradtak, mert eltemették a házastársukat. Ezen a területen nagy az adósságunk, és sok-sok tennivalónk van. Ugyanígy oda kell figyelnünk azokra is, akiknek nem sikerült a házasságuk úgy, ahogyan megálmodták. Akik – XVI. Benedek pápa kifejezését használva – nem tudják visszatükrözni a kapcsolatukban a szeretetnek azt a teljességét, amit Krisztus hozott el közénk.

– A családpasztoráción kívül számos más területen is szolgált, például a papképzésben. És mind a mai napig tábori püspök.

– Ha visszagondolok az életem főbb szolgálataira – a káplánként, majd a Cserháti püspök úr mellett titkárként eltöltött évekre, a kalocsai segédpüspöki szolgálatomra, arra, amikor a Központi Szeminárium rektora voltam vagy amikor börtönreferensként, család- és katonapüspökként szolgáltam –, azt mondhatom, hogy mindegyikből rengeteget tanultam. Amikor elöljáró lettem, már más világ volt a szeminárium, mint amikor diákként bekerültem oda: a mi időnkben még egységes volt a papról alkotott kép. Tudtuk, hogy ha föllépünk a futószalagra, hogyan fogunk lekerülni onnan. Rektorként nagy nehézséget jelentett számomra a papnevelésben, hogy sokszor hiányzott a családi háttér, és a papkép periférikus és ezoterikus vonásokkal egészült ki.

A börtönben misézve újra meg újra találkoztam azokkal az emberekkel, akik nagyon nehéz körülmények közül érkeztek. Mindig azon gondolkoztam, vajon, ha én is onnan jönnék, mint ők, ugyanott tartanék-e. Amikor a protestáns börtönlelkészekkel együtt először szerveztünk zarándoklatot a fogvatartottaknak Mátraverebély-Szentkútra, a fórumon hozzám intézett első kérdés ez volt: „Püspök úr, mondja meg nekem, hogy tudok magamnak megbocsátani?” Vagy egy másik: „Hogyan tudok megbocsátani azoknak, akik felnyomtak engem, amikor nem tudom elfelejteni?”

A katonai lelkipásztorkodást periférikus területnek tekintették az Egyházban. Én nem tartottam annak, pláne nem lenézendőnek.

A család, a börtön és a katonaság világában is a pap jeleníti meg az Egyházat, amellyel az adott társadalmi csoporthoz tartozók másként esetleg soha nem találkoznának.

– A családpasztorációs szerepkörétől elköszönt, és a tábori püspöki szolgálatot sem tudja a gyakorlatban végezni. Miként küzd meg ezzel a nehézséggel?

– Ez az elengedés, a leválás állapota számomra, amit szintén ajándékként élek meg. Egy idősebb pap barátomtól kérdeztem, mi a papi lelkiség lényege. Azt mondta: „Valamiért nem lehet élni, csak valakiért.” Most éppúgy valakiért élek, mint akkor, amikor esetleg megtapsoltak. Nem hiszem, hogy ma kevesebb vagyok, csak más jellegű a szolgálatom.

– Közeledik mindenszentek ünnepe és halottak napja. A koronavírus-járvány idején mire hívná fel a figyelmünket ezzel kapcsolatban?

– Amikor egy napon egy nővér megértette, hogy Isten örökre szereti az embert, arra is rádöbbent:

nem történhet velünk más, mint hogy Isten az egyik kezéből áttesz bennünket a másikba.

Ám ahogyan az Üdvözlégyben is írva van, a halálunk órájához hozzátartozik az életünk is. Úgy látom, hogy akik az életükben makacsul elzárkóznak Isten elől, azok nem tudják megkapni azt a kegyelmet, hogy vigaszt találjanak a halál utáni létben.

Bárcsak adná Isten, hogy azok az embertársaink, akiknek gyermekkorukban nem meséltek Istenről, és később is mindig csak azt hallották, hogy nincs, megvilágosodnának, és megértenék, hogy a halállal nem a sírgödörbe vagy a kolumbáriumba mennek, nem megsemmisül a létük, hanem kiteljesedik.

Nagy kegyelem ez, amelyhez legalább keresni, vágyni kell az Istent.

– Nagyon jól ismeri a tábori lelkészi szolgálatot és a kórházi létet is. Mit jelent Önnek Ferenc pápának az a kedvelt mondása, hogy az Egyház olyan, mint egy tábori kórház?

– Amikor egy napon hirtelen rám tört a betegség, tehetetlen voltam és kiszolgáltatott, és képtelen lettem volna ellátni magamat. Elsősegélyt kaptam, és abban a lesújtó helyzetben értettem meg igazán, mi is az oltalom.

Ahhoz, hogy az Egyház tábori kórház lehessen, az kellene, hogy az emberek szorult helyzetükben oda tudjanak bújni az Egyházhoz.

Aki bajban van, ma mindenhova elmegy, még a javasasszonyhoz is, de az Egyház segítségét nem kéri, mert az valami mumussá vált…

Itt, a kórházban is azt tapasztalom, nagyon sokszor kell előre köszönni ahhoz, hogy egyszer visszaköszönjenek. Mindenki tudja rólam, hogy mi a mesterségem. Ez eleinte többnyire előítéletet vált ki, aztán vagy megreped a jég, vagy nem. Sok szép újrakezdést is láthattam az ittlétem alatt is. Sosem tudhatjuk, hogy egy apró hatás mit indít el valakiben. Mindig nagy, látványos tetteket akarunk végbevinni, pedig a meghallgatás, a törekvés arra, hogy megszólíthatók legyünk talán a legtöbb, amit tehetünk.

Azt tanácsolom a mostani és a leendő papjainknak, hogy ne féljenek meghallgatni az embereket. Legyünk a találkozás szolgái a mai társadalomban.

Fotó: Fábián Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. november 1-jei számában jelent meg.