Legyünk a világra nyitott és gondoskodó közösség! – Interjú Massimo Fusarelli ferences generálissal

– A Kisebb Testvérek Rendje a harmadik legnagyobb létszámú szerzetesrend. Hol vannak jelen a világban? Mit jelent egy ilyen nagy közösség vezetőjének lenni?

– Mintegy tizenkétezer ferences testvér él a világ százhúsz országában. A legújabb házunk néhány hónapja nyílt meg Botswanában. Jelen vagyunk Európa minden nagyobb országában, Afrikában harmincöt országban, kisebb, de növekvő számban a legnagyobb ázsiai országokban, Közép- és Latin-Amerika gyakorlatilag valamennyi országában és Észak-Amerikában is. Nemzetközi testvériség vagyunk, szolgálatom során olykor naponta más nyelvet hallok, más mentalitással és kultúrával találkozom. Mindennap rá kell jönnöm, hogy túlnő rajtam a feladat. Kezdetben ez nagyon megijesztett, de aztán megértettem, hogy nem a siker a fontos, hanem a szolgálat, a meghallgatás és a tanulás. A világot egykor meghódító, de ma már gyengülő, hanyatló Európában a rendnek újra fel kell fedeznie identitását.

Nem lesz többé ezernyi rendházunk, mint kétszáz évvel ezelőtt, de jelen lehetünk sok helyen, reménnyel telve. Európának szüksége van a karizmánkra.

A miniszter generális feladata egyben tartani a világban jelen lévő közösségeket, és mindenkit emlékeztetni a nyitottság fontosságára, hogy senki ne zárkózzon magába.

– Hogyan élik meg napjainkban a ferences karizmát? Változik ez a történelem során?

– Szent XXIII. János pápa azt mondta: az evangélium nem változik, mi vagyunk azok, akik változunk. Vagyis az evangéliumot mindig új módon kell hallgatni, olvasni és megélni. A ferences karizma mindig ugyanaz, de dinamikus valóság, nem tekinthetünk rá úgy, mint kőbe vésett, betartandó törvényre, hanem élni kell. Szent Ferenc életté akarta tenni az evangéliumot, és evangéliummá az életet. A karizmát úgy tudjuk megélni, ha kapcsolatban vagyunk a történelemmel, napjaink valóságával. Ha elveszítjük ezt a kapcsolatot, a karizma elnémul, megmerevedik, múzeummá válik, amely szemlére teszi a múlt darabkáit, de nem segít párbeszédbe lépni a múlttal. Mi főként a jelennel akarunk dialógust folytatni, és ehhez jobban jelen kell lennünk a világban, interaktív módon, vagy ahogyan Szent VI. Pál mondta: „emberségben szakértőként”. Folyamatosan olvasni kell az idők jeleit, de nem politikai szempontból, hanem a hit szemszögéből, hiszen tudjuk, hogy Isten szól és cselekszik a történelemben. 

A karizma akkor világít, akkor mutatkozik meg a maga erejében, ha kapcsolatban vagyunk korunk történelmével, az emberek életével.

Könnyebb lenne csak szabályokat betartani, de akkor a múltban élnénk. Kísértés az is, hogy anélkül tekintsünk a jövőbe, hogy a jelen talajába gyökereznénk. A reményt kell továbbadnunk. Nem illúziókat árulni, hanem az igazi keresztény reményt, Krisztust közvetíteni.

– Korunk tragikus valósága az Ukrajnában zajló háború. Milyen kérdések elé állít bennünket ezzel a történelem?

– Kétszer voltam Ukrajnában a háború kitörése óta, először tavaly áprilisban, aztán októberben. A háború megmutatja nekünk Európában: illúzió volt azt hinni, hogy béke van. Gyenge volt az egyensúly, nem állt szilárd alapokon. Valaki azt írta, az ukrajnai háború a globalizáció végét jelenti. Véget ért a posztmodern világ, és nem tudjuk, mi kezdődik. Ennek a konfliktusnak a hatásai érezhetők Ázsiában, Afrikában, a szudáni háború is az Ukrajna elleni agresszió egyik hatása, és nem látjuk a kiutat. Ki akar valóban békét? Ki tesz a békéért? Milyen érdekek vannak jelen ebben a konfliktusban? Nagyon fájdalmas az is, hogy két egyazon hagyományt követő keresztény nép gyilkolja egymást. Szívszorító szembenézni ezzel, mint mindig, amikor a történelem során a keresztények egymás ellen háborúztak. Mindenki Isten nevében teszi. De milyen isten nevében? Bizonyára nem a keresztény Isten nevében.

– Hogyan vannak jelen a ferencesek a háború sújtotta Ukrajnában?

– A provinciában hatvanhét ferences testvér él, főként a nyugati területeken, és van egy kisebb görögkatolikus közösségünk is huszonhét testvérrel. A keleti részeken csak két házunk működik. A ferencesek ott maradtak az emberek mellett, segítik őket, különösen az eldugott falvakban maradt időseket, akiknek nehéz élelemhez jutniuk. A szerzeteseket is érinti a háború, családtagjaik harcolnak. Ellátogattam hozzájuk, tartjuk a kapcsolatot, látom, milyen nehéz nekik, mindennap szembesülnek a szenvedéssel. Sokféle módon segítünk, és már tervezzük a háború utáni feladatokat, iskolák felállítását, az élet újraindítását.

– Szent Ferenc szép példája a béketeremtésnek: a keresztes hadjáratok idején hatalmas alázattal és bátorsággal ellátogatott Malik al-Kámil egyiptomi szultánhoz.

– A szaracénok megdöbbentek, amikor meglátták ezt a rongyos ruhákba öltözött, fegyvertelen keresztény férfit és a társát, akik – bár a keresztes hadjáratot vezető bíboros nem értett egyet ezzel – a harctéren keresztül mentek hozzájuk. Ferenc az evangéliumot hirdette a szultánnak. Akkoriban elképzelhetetlen volt a vallásközi párbeszéd, de ott

két kereső, lelki ember találkozott, akik tiszteletben tartották egymást. Ez a békekeresés modellje.

Ferenc nem akarta magához hasonlóvá tenni a másikat, hanem elébe ment, hogy találkozzanak, és ott volt köztük, velük valami, ami nagyobb náluk: a béke. A keresztes hadjárat folytatódott, a keresztények vereséget szenvedtek, úgy tűnt, a béke elveszett. De még ma is beszélünk erről a gesztusról.

A béke olyan mag, amely akkor is gyümölcsöt terem, ha abban a pillanatban ez nem látszik.  

– Ma hogyan folytatják a ferencesek a békemissziót?

– Az igazságosság és béke ügyét szolgáló szervezetünkön keresztül is jelen vagyunk számos országban. A múlt hónapban Srí Lankán voltam, ahol virágzik a korrupció, erőszak uralkodik. A ferences testvérek az emberek mellett állnak, és nem csak a templomokban. Ott vannak a tüntetéseken is, hogy kiálljanak az emberi jogok mellett, a korrupció ellen. A Fülöp-szigeteken és Mexikóban is küzdenek a szerzeteseink a korrupció és a kábítószer-kereskedelem ellen. Kockázatot vállalnak ezzel, voltak, akiket megfenyegettek, és el kellett jönniük onnan. Brazíliában, Amazóniában új házat nyitottunk, hogy az őslakos népek mellett álljunk, akiket a központi kormányzat el akar pusztítani, hogy megszerezze a földjeiket. Nem alkotunk hadsereget, de más egyházi szereplőkkel együtt jelen vagyunk ezekben a küzdelmekben. Tavaly jártam a mexikói Tijuanában, láttam az erőszak, a drogok, a prostitúció világát. Csak akkor értjük meg ezt a hatalmas embertömeget, amely a Mexikót az Egyesült Államoktól elválasztó fal felé özönlik, ha a saját szemünkkel látjuk a körülményeiket. A ferences testvérek házat nyitottak ott olyan, pszichés betegséggel küzdő emberek számára, akik egyébként az utcán halnának meg. Texasban is nyitottak egy házat, hogy segítsék a migránsokat. Haiti, Kuba, a kongói Kivu tartomány – ahol a nyugati szerzésvágyat kiszolgáló, elfelejtett háború dúl –, Mianmar… Sok helyet mondhatnánk, ahol jelen vagyunk. Az emberek szenvednek, egész népek szenvednek, és a szerzetes testvérek igyekeznek ott lenni közöttük.

– Mit jelent a ferencesek számára az, hogy jelen vannak a perifériákon?

– 2009-ben azt kérték az elöljáróim, hogy vegyek részt egy új közösség elindításában Róma keleti peremvidékén, ahol a legtöbb migráns él. Nyitottunk egy kis házat, és ott voltunk közöttük, különösen a családok mellett állva. Róma központjában születtem és nőttem fel, s azzal, hogy kimentem a városom peremére, más nézőpontból láttam Rómát. Más hallani róla, és más ott élni, osztozni az emberek sorsában, kapcsolatban lenni a város rengeteg nehézséggel küzdő részével. Kimenni a periféria és ott élni azt jelenti számunkra, hogy megváltoztatjuk a nézőpontot. Sürgető szükség van erre, de nagyon nehéz, számunkra is. A Fülöp-szigetek egy déli szigetén évente húsz tájfun söpri el a gyakorlatilag papírból épült picinyke házakat és a bárkákat, mégis nagyon lelkes szerzetestársakat láttam ott.

A jelenlét a periférián megváltoztatja az embert.

Nem könnyű, nem mondom, hogy minden ferences örömmel szalad a peremvidékekre, de vannak, akik igen, és ők segítenek, hogy lépéseket tegyünk a nézőpont megváltoztatása felé.

– Milyen egyéb kihívásokkal néznek szembe?

– A legelső kihívás a hit: hogy olyan hitünk legyen, ami átjár, betölt és átalakít minket. Nem magától értetődő, hogy minden papnak, szerzetesnek ilyen a hite. Nem azt mondom, hogy elvesztik a hitüket, hanem hogy nem az első helyet foglalja el az életükben. Szükségünk van arra is, hogy megálljunk, elcsendesedjünk, ahogyan most Szentkúton láttam, ahol a szerzetesek egyhetes csendes imádságra vonultak vissza. Sokat dolgozunk a kiskorúak és a sebezhető felnőttek védelmén is, a képzésen, a megelőzésen, az esetek kivizsgálásán. Az áldozatokat helyezzük a középpontba, miközben kísérjük azokat a testvéreinket is, akik beleestek ebbe a vétekbe. Én is tanulom még ezt az utat, és azt látom, hogy

ez az emberség nagy iskolája. Nagy fájdalommal jár, különösen, amikor meghallgatjuk a világ különböző részein élő áldozatokat, ugyanakkor nagy lehetőség is arra, hogy megváltozzon a mentalitás, és olyan közösséggé váljunk, amely képes gondoskodni a legkisebbekről.

– Elkezdődött a ferences jubileumsorozat, idén a regula és a grecciói betlehem nyolcszázadik évfordulóját ünnepeljük. Mit jelentenek ezek a megemlékezések?

– A megerősített regula a ferences testvérek szabályzata, ma is eszerint élünk. Meg lehet élni a regulát egy olyan krízisidőszakban, mint a mai? Lehet ez a nyolcszáz éves szöveg stabil pont az életünkben, amelyre támaszkodhatunk? Én mindig magamnál hordom ezt a kicsiny füzetet. Minden benne van az első szavakban:

megtartani és megélni Krisztus szent evangéliumát, ez a kisebb testvérek élete és regulája.

Inspirációnak kell tekintenünk a regulát, nem pedig szabályzatgyűjteménynek.

A betlehem közvetlenül szólítja meg az embereket, de a grecciói karácsony középpontjában mégsem a betlehem áll, hanem Krisztus. Ferenc nem visz oda gyermeket, csak a tehén és a szamár van ott a templomban és egy kis szalma: messiási szimbólumok a Bibliában, a béke szimbólumai. Így ünneplik a jászol mellett a misét, ami Krisztus megszületése ma, közöttünk. Csendben, alázatosan, nem valaki ellen kiáltva, hanem a maga szelíd módján másfajta modellt javasol Ferenc: a hitet. Nem háborúra, nem a szaracénok elleni támadásra szólít fel, hanem az evangélium szívét mutatja meg. Krisztus eljövetele a békét hordozza. A betlehem nem valami romantikus dolog, és nem úgy távozunk mellőle, ahogyan jöttünk. A betlehem inspirál. Ferenc megmutatja Istent, aki kicsinnyé, szegénnyé és alázatossá vált, nem hatalommal és erővel lépett fel.

Ez a kép megváltoztat minket, keresztényeket, akiket megkísért, hogy az erős hatalmakra támaszkodva egyengessük az evangélium útját. Pedig az evangélium nem a hatalomnak, hanem a gyengeségnek köszönhetően lép be az életünkbe.

Felforgató a maga valóságában szemlélni a grecciói karácsonyt.

– A következő években hogyan folytatódik az ünneplés?

– 2024-ben Szent Ferenc stigmáira emlékezünk. Ferenc nem egy önmagát kirakatba állító szent volt, a testvérei is csak a halálakor látták meg ezeket a jeleket, amelyeket rejtegetett. A fájdalmon keresztül is élte a közösséget Krisztussal. Napjaink kultúrája nem akar tudomást venni a fájdalomról. Ezt látjuk megnyilvánulni az eutanázia kérdésében is; el akarjuk kerülni a szenvedést, mintha nem emberi dolog volna. A fájdalom nem cél, de az élet része. Ha helyet adunk a szenvedésnek, a fájdalomnak, a korlátok megtapasztalásának, az megnyit minket a szeretetnek. Ferenc engedte megsebezni magát, megtanulta szeretni Istent és szeretni az embereket. 2025-ben a Naphimnuszt ünnepeljük. Gyönyörű szöveg, mindenkinek könnyeket csal a szemébe, de ne felejtsük, hogy egy vak ember írta, aki már nem látta a természet szépségét, amiről énekelt. Nem ökológiai himnusz ez, hanem Isten dicsőítése a teremtett világ szépségéért. Megtanít úgy látni Istent, mint aki minden dologban jelen van. Üzeni, hogy tanuljunk meg gondoskodni az emberről, a teremtett világról, a ránk bízottakról. 2026-ban Szent Ferenc halálára, húsvétjára emlékezünk. Ferenc a nővérének hívja a Holdat, fivérének a Napot, és nővérének hívta a halált is. Mert a halál is teremtmény, nem pedig az utolsó valóság. Megismerte és befogadta a halált úgy, mint egy teremtményt, olyasvalamit, aminek vége lesz. Nem a halálé az utolsó szó. Az utolsó valóság Isten szeretete, amelybe átlépünk. Napjainkban, a háborúk, járványok közepette nagy szükségünk van erre az üzenetre.

Ferenc halála üzenet az életről.

– Milyen céllal, milyen üzenettel érkezett Magyarországra?

– Már tavaly meghívtak a csíksomlyói búcsúba, de akkor nem tudtam jönni. Idén örömmel fogadtam el a meghívást Magyarországra is, amely a maga különleges nyelvével, sajátos identitásával különleges helyet foglal el Európa szívében, Nyugat-Európa és a szláv világ között. Tudom, hogy Magyarország feszültséget él meg az Európai Unióval szemben, más a látásmódja. Ezért a testvéreknél tett látogatásom meghívás arra, hogy tisztán lássuk, hol állunk, mi az identitásunk, és meghívás arra is, hogy nyitottak legyünk a párbeszédre.

Ne zárkózzunk be a kereszténységünkbe, hanem legyünk nyitottak a változó világra, amely ugyan bizonyos határok közé kényszerít minket, kulturális, olykor ideológiai határok közé is, mégse legyünk olyanok, mint akik visszavonulnak a várukba, és az utolsó vérükig küzdenek, hanem tanuljunk meg a határokon létezni.

Ahogyan Ferenc tette, aki átjárt a határokon, elindult a leprás, az egyiptomi szultán, a bűnös testvérek felé. Európa bizonyos területein jelen van az a kísértés, hogy a keresztények feladják a küzdelmet, nem marad mondanivalójuk. Más helyeken pedig erős a kísértés a bezárkózásra. A ferences karizma segítségével megérthetjük, hogyan lehetünk jelen ezekben a helyzetekben, és úgy láttam, hogy a testvérek nyitottak erre.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 4-i számában jelent meg.