Lehetséges a hit békéje a konfliktusokkal teli világban? – Ökumenikus konferencia Pannonhalmán

A Pannonhalmán megtartott nemzetközi ökumenikus konferencia délutáni szekcióját Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára vezette.

Az első előadó, Samuel Lauras, a csehországi Nový Dvůr-i trappista monostor apátja a béke megtapasztalásáról szóló elmélkedése elején I. Bartholomaiosz pátriárkát idézte, aki egy alkalommal a keleti és a nyugati kereszténység egymáshoz való közeledéséről azt mondta: „Csak lassan, lassan! Úgy érik meg majd, mint a gyümölcs: lassú lépésekkel haladunk előre.”

Valóban, a Szent Pál-i békesség kötelékének megtartása, egymás elviselése, az alázat útja fáradságos és hosszú, a szeretet és az igazság nincs mindig egy szinten, elfogadni magunkat, tisztelni a másikat nem könnyű. Meg kell tanulni Istentől várni mindent, s ez nem megy spontán módon.

Szent Ágoston mondja: „a béke a rend békessége, csöndje”. Krisztus ajándéka. A gyávaság és a rendetlenség nem fér össze a szív békéjével, amelyre rátalálni minden megkeresztelt ember kötelessége.

„Itt nyugaton kényelemben élünk, s emiatt nem tudjuk odaadni magunkat a másik embernek, ez a nem látható lánc erősebb, mint az üldözött keresztények bilincsei” – fogalmazott a trappista szerzetes.

„Cseppfolyós”, vagy éppen állag nélküli társadalmakban élünk, ahol hamis a béke, mert száműzni kívánja a konfliktusokat, elidegeníti a szenvedést, de ezáltal a szeretetet is.

„Deformálják az igazságot azáltal, hogy tagadják Istentől való függésünket.” A keresztényeket is kísérti ennek a korszellemnek az elfogadása (mimetizmus=alkalmazkodás a környezethez): nehezen tudunk beszélgetni a másik emberrel; csöndben elviseljük egymást ugyan, de dominálni akarunk; vagy irigykedünk, ahelyett, hogy szeretetszigeteket hoznánk létre, amelyekre mindenki vágyik, főleg a fiatalok, akik e strukturálatlan („állag nélküli”) társadalmakban élnek.

Samuel atya ugyanakkor azt mondta: mindezek ellenére

ne lássuk túl negatívan e kort, amely hitünk és hűségünk helyszíne: közösségi konfliktusainkat evangéliumi módon kell megoldanunk.

Az előadó Aranyszájú Szent Jánost idézte: „Ha rám tör a hullámok áradata, a pókhálónál is hitványabbnak tartom.” Hiszen nincs miért aggódni: Krisztus itt van velünk.

Tegyük félre a félelmet! Küzdenünk kell azért, hogy közösségeink a szeretet iskoláivá váljanak, ahol az apaság és az anyaság élő valóság. Valamiképpen arra is keresnünk kell a választ a mai világban, hogy hogyan őrizzük meg egyházunk anyai karakterét.

A lelki békét pedig elsősorban őszinte önvizsgálattal kell keresni az alázat útján.

E cseppet sem könnyű útra Samuel atya végül Lépcsős Szent János, a Kr. u. 6. században élt szír szerzetes útmutatását hívta segítségül: „Imáink pergamenjére írjuk mindenekelőtt az őszinte hálaadást. Majd következzen hibáink megvallása és a lélek mélyen átélt bűnbánata, végül csak ezek után forduljunk kérésünkkel a Mindenség Királyához.”

A második előadásban Peter John McGregor teológus (Catholic Institute of Sydney, Ausztrália) elsősorban a teológia mibenlétére kérdezett rá. Szent Anzelm definíciója: „A hit keresi az értelmet.” („Fides quaerens intellectum.”) Ez lényegében a hit céljáról szól, ami nem más, mint az Isten szemlélésére való emelkedés az ő megvilágosítása által.

Szent II. János Pál pápa szerint pedig a teológia „olyan megismerési folyamat, amelynek révén az emberi elme a hit által megvilágítva és a szeretet által ösztönözve halad előre azokon a hatalmas területeken, amelyeket az isteni kinyilatkoztatás nyitott meg előtte”, és „olyan tudomány, amelynek révén a keresztény ész, amely a hit fényéből bizonyosságot nyer, az érvelés által igyekszik megérteni azt, amit hisz, vagyis a kinyilatkoztatott misztériumokat és azok következményeit”.

Az előadó hozzátette, hogy ezt a megismerési folyamatot a szeretet is serkenti.

XVI. Benedek a teológia és a teologizálás természetéről azt vallotta: „Ahogyan nem tanulhatunk meg úszni víz nélkül, úgy a teológiát sem tanulhatjuk meg a lelki gyakorlat (szemlélődés) nélkül, amelyben él.” Az előadó rámutatott: Ratzinger felfogása az, hogy valójában csak egy teológus van, egyetlen Tanító: Krisztus. „Már nem én vagyok az, aki teologizál, hanem Krisztus, aki teologizál bennem.” Ha pedig Isten Igéje az eredeti, legalapvetőbb értelemben vett teológia, akkor az Egyház a teológia teste: az a hely, ahol a teológia éppen jelenvalóvá válik.

A kortárs teológia feszültségeiről szólva McGregor azt mondta: „Ebben az életben nem lehet átfogó az Isten misztériumának és Krisztusban való szándékának megértése. Mindig lesznek megválaszolatlan kérdések. Így lehetnek érvényes teológiai nézeteltéréseink és vitáink. De a keresztények Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak a közösségébe kapták elhívásukat.”

Az előadó hangsúlyozta: a keresztényeket, köztük a teológusokat is kell hogy jellemezze a koinónia, a közösség, a testvéri egység, ami egyúttal a javak megosztását is jelenti a rászorulókkal.

A koinóniából fakad a homothumadon. E bibliai fogalom a keresztények egymás közti kapcsolatát és a hívők Istenre való ráhangoltságát jellemzi: az egyetértésre, az egységre, az intellektuális és érzelmi harmóniára utal. Az Apostolok cselekedeteiben ez a kifejezés többször is szerepel. A koinóniáról és a homothumadonról való elmélkedésből az következik, hogy az első gyakorlása és a másodikra való törekvés a teológiában a békéhez vezető út. „Ez a béke pedig az Úr ajándéka.” Másképp fogalmazva: a katolikus, ortodox és protestáns teológusok között lehetnek teológiai viták, de a koinónia gyakorlása és a homothumadonra való törekvés kell hogy képezze az ökumenikus találkozók alapját.

Molnár Antal DSc, a Pápai Történettudományi Bizottság tagja, az Eötvös Loránd Kutatói Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének igazgatója Vallásháború és vallásbéke a kora újkori Európában: a felekezeti konfliktusok történeti tapasztalata című előadásában kifejtette: „Az ókori egyiptomiaktól vagy az ószövetségi zsidóságtól a középkor és a kora újkor háborúin át egészen az iszlám fundamentalizmusig szinte közhelyszámba megy, hogy a vallások a háborúk legfőbb kiváltó okai között foglalnak helyet.

Ez a közhely olyannyira beleivódott a gondolkodásunkba, hogy a 19–20. századi valláskritika és vallásellenesség argumentációjának egyik legfontosabb elemévé váltak a vallás nevében elkövetett háborús barbárság és erőszak történeti példái. Ugyanakkor

a vallás és háború közötti szoros kapcsolat egy tökéletes paradoxon, sőt képtelenség is, hiszen a tételes vallások tanításával, azok lényegével ellentétes az erőszak, az emberi életek tömeges elpusztítása.”

Molnár Antal rámutatott: a vallás és a háború összekapcsolódása ugyan végigvonul a történelmen, de lényegében egy folyamatos „abúzus” volt, amelyet a történelmi szereplők elkövettek a vallással, jelen esetben a kereszténységgel szemben. Mégpedig olyan módon, hogy éppen a mindenkori legerősebb identitásképző tényezőt (vagyis a 18. századig a vallást) használták fel a bellum iustum igazolására: ezzel indokolták a háborús konfliktusok jogszerűségét. Ezzel együtt viszont hosszú távon lerombolták a vallási tanítás hitelességét és az egyházi intézményekbe vetett bizalmat.  E tétel alátámasztására a kutató a 16–17. századi vallásháborúkat elemezte, elsősorban a harmincéves háborút.

Az előadó leszögezte: a kora újkor háborúi, még a klasszikusan vallásháborúnak tekintett konfliktusok is, belső vagy nemzetközi hatalommegosztásról szóltak. A vallási indokok felhasználása magától értetődő volt, de ezeket a pragmatikus politikai érdekek egyre erőteljesebben háttérbe szorították. Molnár Antal kifejtette: A felekezeti szempont sohasem mehetett a nyilvánvaló politikai érdek rovására, ez utóbbi primátusa minden uralkodónál, így a császárnál és a pápánál is nyilvánvaló volt.

A neves olasz történész, Paolo Prodi a pápaság kettős természetét az egy testben két lélek metaforával írta le. A római pápa egyszerre volt az egyetemes kereszténység feje és egy közép-itáliai középhatalom, az Egyházi Állam uralkodója. A vallásháborúk betetőzésének tekintett harmincéves háborúban valamennyi résztvevő fél számára – a pápasággal az élen – a vallási és a politikai érvek közül egyértelműen ez utóbbiak voltak a döntőek.

Az előadó ugyanakkor megállapította: az európai hatalmi rendszerben való marginalizálódás hosszú távon mégiscsak hozzásegítette a pápaságot ahhoz, hogy kettős (világi és spirituális vezető) természete közül döntően ez utóbbi felé mozduljon el, és a 20. század világégései idején és azóta is a római pápák bizonyultak és bizonyulnak a béke legelszántabb híveinek.

A következő előadó, Visky András író, egyetemi oktató (Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár) arra kereste a választ, hogy Jézus hogyan adja békéjét. Kiemelte: az ő békessége mindenekelőtt  „alászállása és felemelése kontextusában helyezkedik el”, és a megváltás által lesz teljessé.

Mint mondta, a kereszténységet is megkísértő „erőbálványba vetett hit mérhetetlenül hathatósabbnak látszik, mint a szeretet”, de egyúttal arra is rámutatott, hogy mindezzel szemben áll Krisztus kimondhatatlan, kategorizálhatatlan békéje, amelyet búcsúbeszédében hirdetett meg, s amelyet „enged megtörténni”.

Az ő békéje elhatárolódik a kozmosz békéjétől, az ő követőinek helye a halálra szántak (1Kor 4), egyúttal a feltámadás bizonyosságát vallók között található.

A keresztények szembemennek az uralom kísértésével, áldást mondanak rágalmazóikra.

Előadása végén leszögezte: „Az Anyaszentegyház a születések szellemi architektúrája, és ez a megváltás nézőpontjából elsőrendűen nem demográfiai kérdés. Nem a születések, hanem az újjászületések eseményei a lényegesek. Ezt jelképezik a Szentírásban újra és újra felbukkanó és központi szereplővé váló meddő asszonyok: ők a megváltás előképei.

A szekció-előadásokat kerekasztal-beszélgetés követte Fekete Károly tiszántúli református püspök, egyetemi tanár (Debreceni Református Hittudományi Egyetem), Samuel Lauras trappista szerzetes, Nový Dvůr-i apát, Peter John McGregor ausztrál teológus, Johannes Oeldemann, a Johann Adam Möhler Intézet igazgatója (Németország) és Orosz Atanáz görögkatolikus püspök, a Miskolci Egyházmegye főpásztora részvételével. Görföl Tibor egyetemi docens (Pécsi Tudományegyetem), a Vigilia főszerkesztője, a beszélgetés moderátora a krisztusi béke realitásáról, a valódi párbeszéd előmozdításáról és a béketeremtés gyakorlatára vonatkozó konkrét javaslatokról kérdezte őket.

A válaszokban megfogalmazódott, hogy

a valódi béke és a szent csönd termékeny: megtisztít; de nem azonos a dermedt halálos csenddel, amely a magányt, az elszigetelődést jellemzi; a béke a szeretet és az igazság egymásra találása.

A szó (shalom) biblikus használatában dinamikus fogalom: a szeretet áramlásával van tele (a napi háborús hírek „áramlása” helyett), és nem azonos a filozófiai eredetű érzelemmentességgel; de mindenekelőtt Jézus a legfőbb forrása.

Erősen polarizált világunkban a békét mozdítja elő egymás alázatos szívvel történő megértése, a közös pontok keresése és a személyes találkozások preferálása az algoritmusokkal manipuláló közösségi média használata helyett.

A béketeremtő tevékenység kulcsa a felülről jövő béke kiesdése, a szív imája, a szentség ambíciója, a Krisztusban lévő érzület elsajátítása.

*

Szeptember 22-én este, a nemzetközi ökumenikus konferenciát követően Bartholomaiosz konstantinápolyi egyetemes pátriárka ökumenikus vesperáson vett részt és beszédet mondott a pannonhalmi Szent Márton-bazilikában.

A liturgiát Antoine Kambanda ruandai bíboros, kigali érsek vezette angol nyelven. Az énekek és az imádságok magyarul és latinul hangzottak el.

A vesperáson részt vett többek között Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát, Várszegi Asztrik püspök, emeritus főapát, Michael Wallace Banach memphisi címzetes érsek, Magyarország apostoli nunciusa, Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök és Varga Lajos váci segédpüspök.

A testvéregyházak részéről mások mellett Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, valamint Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke vett részt az ökumenikus vesperáson, akik fohászt mondtak; jelen voltak továbbá a bencés szerzetesközösség tagjai és a testvéregyházak meghívott püspökei, lelkipásztorai.

A szentírási szakasz Szent János elő leveléből hangzott el, mely hirdeti: „Isten a szeretet… És ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!” Ezután Bartholomaiosz konstantinápolyi egyetemes pátriárka mondott beszédet angol nyelven.

Majd könyörgések következtek, melyekben kérték a Mindenhatót az egyházi közösségek vezetőiért, különösen is Ferenc pápáért és Bartholomaiosz pátriárkáért, hogy összefogva és hitelesen szóljanak a teremtett világ védelméért és a békéért; a szeretet és a béke előmozdításán fáradozó minden testvérért; a pannonhalmi szerzetesközösségért; a háborúk végéért az egész világon, valamint a társadalmi felelősségvállalás erősödéséért; hogy a közösségek reményt és segítséget tudjanak nyújtani a menekülteknek és a rászorulóknak; továbbá az ökumenikus párbeszédért és az egységért.

Végül a jelenlévők közösen elmondták a Miatyánkot latinul, Bartholomaiosz pátriárka pedig Isten áldását kérte az imádkozó közösségre.

Szöveg: Körössy László; Szalontai Anikó

Fotó: Lambert Attila; Hirling Bálint, Merényi Zita (vesperás)

Magyar Kurír