Lélekemelők – Visky András Illegalisták című regényéről

A szerző családját a romániai kommunista diktatúra idején kitelepítették. A szörnyű körülményeket és az emberi sorsokat az író úgy tárta elénk, hogy miközben bőrünkön éreztük a konkrét valóságot, felülemelkedve rajta rápillanthattunk az isteni szférára, alázuhanva pedig elmerülhettünk az emberi létezés ki nem mondott titkaiban.

Visky András legújabb regénye – a címe Illegalisták – a Kitelepítés sajátos folytatása. Fókuszpontja kitágul, kicsit a térben is, de leginkább az időben: néhány évet vissza és előre is lép.

A forma

„Szükségem van arra, hogy az íráshoz megtaláljam a formát. A szövegirodalom jellegzetessége, hogy formában gondolkodik. A Kitelepítés esetében jól látszik a Biblia-forma, ráadásul a könyv igazából nem kezdődik el és nem is ér véget” – mondta lapunknak Visky András még 2024-ben. Bár az Illegalisták esetében a stílus nem annyira emlékeztet a Szentírásra – annak ellenére sem, hogy a felütés Lukács evangéliumának kezdetét juttatja eszünkbe –, a szöveget most is egyfajta emelkedett, patetikus nyelvezet jellemzi. A szerző minden fejezetet aprólékos műgonddal alkotott meg, kitűnik ez abból is, hogy nem egy mondatán az elolvasása után is el-elgondolkodunk. Csak egy-két példa, illusztrálásképpen:

„A megszálló csapatok előretörtek, hogy kiszorítsák az országból a megszálló csapatokat.” „A nemzeti szocialisták minden kétséget kizáró igazságát a bolsevikok minden kétséget kizáró igazsága váltotta fel.” „A történelmet a sátán teremtette? A sátán. Hol lakik a sátán? A paradicsomban. És hol lakik Isten? Ő hajléktalan.” „Joszif Visszarionovics Sztálin marad a legerősebb érv a pokol létezése mellett.” „A szószéki közhely egyenesen Belzebultól származik.” Egyik-másik megfogalmazás pedig intertextuális kalandra hív: „Sass lelkész mellkasából vér és víz szivárog.” „Pedig nem felejtett el kiáltani, mielőtt a földre roskadt.”

A szereplők

A főhős és a narrátor is sokszor változik, előre-hátra ugrunk az időben, ez pedig meglehetősen nehézzé teszi a szöveg befogadását. Erre a regényre is igaz, hogy nem kezdődik el és igazából nem is ér véget, de ezúttal ez nem feltétlenül válik előnyére: az olvasó sokszor elbizonytalanodik, hogy a formán kívül mi is tartja egyben a történetet. Talán a főbb szereplők, akik bár meglehetősen sokan vannak, legtöbbjük valamiképp a református bethanista lelkiséghez tartozik. Sorsuk közös: meggyőződésük miatt a kommunisták börtönébe kerültek. A regény végén (Első beszéd) Szentéletű Ferenc hazatér, itt lesz konkréttá a Kitelepítéssel való kapcsolat – ettől kezdve válik személyessé a történet, itt derül ki, hogy a „legkisebb tanítvány” maga a szerző.

Bár egységes történetszál nincs – az egyes fejezetek akár önállóan is megállják a helyüket –, a főhősök életének alakulásáról egyre többet tudhatunk meg. Van, akinek a szerelmét szinte az orra elől vitte el a vonat, egyenesen a koncentrációs táborba. Egy másiknak két bátyja illegális kommunista lett, az apja a háborúban harcolt – talán éppen egymást lőtték le? Megismerjük Püsök kántort, Jakab zsoltár- és dicséretírót – aki Malakiás próféta kései utóda –, a két kínvallatás között a börtönparancsnokkal eszmét cserélő Fekete lelkészt, Antalt, az északi vidékek tanítóját, Idát, Szenterzsébetet, Anna Magdát vagy éppen Richárd rabbit, aki egykor illegális kommunista volt, és rabbi sohasem. No meg Szentéletű Ferencet és Könyörületes Júliát – a szerző szüleit. Megannyi szenvedéssel teli életút, csak győzzük számba venni, felfogni úgysem tudjuk.

Ez itt a hús-vér történelem

„Igaz történet az – olvassuk az Illegalistákban –, amit teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből mondasz el…  Az igaz történet legyőzi a halált.” Ugyanakkor „a valóság hitelesíti a regényt, ám a regény is hitelesíti a valóságot”, ahogyan azt Visky András mondta az idézett interjúban. Mindaz, amivel ebben a műben találkozunk, igaz is, valódi is. Sok szereplő és esemény történelmi súllyal bír, rájuk találhatunk máshol is, ha keresgélünk. Csak néhányat megemlítve: a regényben feltűnik a kommunista Lucrețiu Pătrășcanu ügyvéd – aki Ion Antonescu marsallt és tíz társát halálra ítélte –, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár, Chivu Stoica későbbi miniszterelnök, Petrache Goiciu parancsnok vagy éppen a hírhedt bűnöző, Eugen Țurcanu. E neveket a történelem legsötétebb lapjaira írták. A felidézett események között olvashatunk arról a sztrájkról, ami 1933 februárjában zajlott le a bukaresti Grivița vasúti műhelyeiben. Konrad Bercovici íróval is megismerkedünk, aki tényleg beperelte Charlie Chaplint, azt állítva, hogy A diktátor című film az ő forgatókönyvén alapult. Szentéletű Ferenc pedig Szent Maximilian Kolbe és Franciszek Gajowniczek történetét meséli el rabtársainak. Hol is lehetne hitelesebben, mint egy börtönben?

Ég és föld

De kik azok az illegalisták? Egyrészt a kommunisták, akik hatalomra kerülvén nekiállnak megvalósítani évtizedek óta szövögetett terveiket, ám mivel „a földi mennyország politikai programja maga a pokol”, az utópisztikus társadalom létrehozásának kísérlete sok évtizedes rémálommá válik. A kommunisták „mindenétől megfosztják az Örökkévalót”, sőt, őt magát is betiltják, kijelentve róla, hogy nincs. Ebben az infernális világban, amit az elvtársak és pribékjeik tartanak fenn, a bethanisták és azok a keresztények válnak illegalistává, akik szerint nem szabad engedni a jézusi tanítás radikalitásából. Ők is hatnak a külvilágra, csakúgy, mint a kommunisták ’45 előtt, ám egészen másként: mintha – amolyan próbatételként – hosszabb-rövidebb időre, sőt, időnként az életük végéig – a gyehennára vetnék őket. A szenteknek ugyanis ezt is ki kell bírniuk. Hőseink nemcsak jó emberek, hanem az istengyermekség hordozói is, akik a lét legaljára ereszkednek – vagy oda lettek hajítva –; a Mindenhatóval diskurálnak, aki most csak ebben a mélységben érhető el. A kommunisták börtönében sínylődő bethanisták és társaik e földi pokolban közelebb vannak Istenhez, mint valaha voltak. És lesznek. Rabságuk, a folyamatos életveszély garantálja, hogy lelkük szárnyalhasson: „Ez a rendíthetetlen átmenetiség szabadságunk egyetlen biztosítéka.” Áttetszőek, érdek nélküliek, még élni sem akarnak, ha nem muszáj – könnyűek, mint a szél. Bölcsességük idegesíti a fogvatartóikat: tűnjetek el, mert a végén még mi is megtérünk!

Parafrázisok és apokrifek 

A Kitelepítés szereplői még bibliai tájon bolyongtak, az illegalisták viszont már „messze járnak az éden fáitól”. Míg az előbbiek belakták a Szentírás terét, annak nyelvét beszélték, addig az illegalisták a bibliai történetek parafrázisait mesélik el. A kötet elején Lázár feltámasztásának példázatát alakítja át Szentéletű Ferenc, alaposan áthelyezve a hangsúlyokat. Arról beszél, hogy Yeshua tanító maga is befeküdt annak idején a halott mellé a sírba, a három nő – Márta, Mária és Mária-Magdaléna – kiáltozása ébresztette fel őket álmukból. Káin és Ábel történetének továbbgondolt változatában a Mindenható – tétlensége révén – maga is a gyilkos cinkosává válik. Anti, az északi vidékek tanítója Jób könyvét meséli el kicsit másként, amely a cella sötétjében különösen érvényes. Ha a sátán megnyerte volna a fogadást – mondja –, akkor bebizonyítja az embereknek, hogy Isten nem létezik. Ám mivel Jób a csapások ellenére sem átkozta meg az Örökkévalót, megmentette őt az örök haláltól. Ez a feladatuk a raboknak is – buzdítja a többieket Anti –, vagyis szenvedéseik dacára vidáman kell megünnepelniük a húsvétot. Így is tesznek – Antit pedig megtorlásképp lázadás miatt kivégzik.

Számtalan esetben találkozunk olyan történetekkel is, melyek az apokrifeket juttatják eszünkbe: súlyosak, mint a szent szövegek, ám a kánonból mégis kiestek, mert túl sokat mondtak. Az egyikben arról olvasunk, hogy amikor az egyik faluban hatalmas tűzvész pusztított, a lelkész behívta a földönfutóvá lett embereket a templomba. Ők azonban nem jöttek, mondván, nem mocskolják be az Isten házát – egyébként sem nagyon jártak templomba, sőt, még a gyerekeiket sem engedték el. Erre e lelkész fogta magát, és felgyújtotta a templomot. Így szabadulhatott ki onnan a magányos Isten.

„A teljes lényünkkel kimondott szóban bizonyosan visszhangzik a Lélek” – olvassuk még a regény elején. Az Illegalisták minden mondata egzisztenciális mélységből ered. Bizonyosak lehetünk abban, hogy az olvasók lelkében még sokáig ott motoszkálnak majd, rányitva a szemünket valamiképp a mennyre és a pokolra is. És talán a Lélek szavára is rálelhetünk. Valahol a sorok között.

Fotó: Merényi Zita (archív); Jelenkor Kiadó

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.