Lélekmélyi várakozásban

Advent: várakozás egy Gyermekre; az Érkező fogadására készítő szent idő. Minden gyermekre való várakozás: advent; áldott idő. Készület, várakozás valakire, egy ismeretlenre, aki közénk jön; akinek a létéről már tudunk, készül és növekedik, hogy elég erős legyen megérkezni az emberek földjére. Maga is ember. Még rejtve van az arca, rejtve a sorsa. Meglepetés, titok, ígéret. Áldott minden méh gyümölcse, áldott minden érkező.

Egy asszonyra gondolok, sokat gondolok most rá, aki kétezer évvel ezelőtt hordozta a Gyermekét. Az ő szent ideje, szentséges várakozása, melyet a liturgia őriz és idéz elénk újra és újra, s melyet a decemberi hajnalokon naponta megünneplünk, egybeesik a mi áldott időnkkel. Sokat gondolok erre az asszonyra, az ő nagy, feltétel nélküli, visszavonhatatlan igenjére; az útjára, mely a hegyek közé vezetett, ahol két várakozó asszony és két születni készülő gyermek találkozott. De sokat gondolok az istálló felé vezető útra is, a fenyegetettségre, az otthontalanságra. És mindezeken túl az Anya békéjére. Mint feladatra, mint legnagyobb, legfontosabb küldetésre: hogy békét adhassak én is a gyermekemnek.

Honnan jön vajon közénk? Honnan érkezel, Kisbaba? Így szólítalak, még nem tudom a neved. Még hallgat róla az angyal. Honnan jössz, milyen csillag-tájakról, égi mezőkről? Milyen az a messzi vidék, minden érzékelhetőn túl, ahonnan közénk érkezel? Ahol mind jártunk valamikor, de aztán nem emlékezhetünk rá tovább.

„Rózsavirág,
piros virág,
nyisd ki a szirmod,
hajnali titkod
ne rejtsd tovább.”

Hadd lássam mégis, még egyszer, amit te látsz, a „csillagbokrok ág-bogát”, ahonnét rügyként pattansz, hadd halljam, amit hallasz, a mennyei muzsikát.

„Ág-bogas leveles rácson,
nyárfából szőtt puha ágyon,
látatlan cérna-gyökéren
gyöngyözzél, gyönge virágom!”

Mutasd meg, mondd el, tudasd, valahol a lélek mélyén, szavak nélkül, gondolatokon túl, abban a mennyei jelenlétben, ahova követni próbállak, ahol már most is olyan szorosan együtt lehetünk.

Én mit mesélhetek neked erről a világról, ahova megérkezel hamarosan? Télbe fordul, mire jössz, talán hó is lesz, és fagy, deres-zúzmarás, jégvirágos tündérvilág. Hosszú, sötét esték ideje ez, a megnyugvásé, a békéé, amire olyan nagy szükségünk van, kívül-belül, családban, országban, világban. Azt szeretném, hogy sose kelljen félned. Békét szeretnék adni neked.

„Tündérkém, ne féljél, ne reszkess,
csillagról csak csillagra eshetsz,
tomboló télben se fázol –
szívemben megmelegedhetsz!”

A tavasz nevelt asszonnyá, és a tél tesz anyává, akinek nemsokára „hópólyában rugdalózik, / hópaplannal takarózik / dércsípte fia”. Hótakaró, hópaplan, hópólya, hópárna… Ágyad a tél veti majd, párnád a hó lesz, „ezüstös szellő, jégfodrú szellő / a takaró”. És mégsem fogsz fázni, édes gyermekem. „Álmodban, / puha-meleg, pólyamélyi álmodban” hordozod majd tovább azt a fényes világot, ahol most jársz. És a szemed tükrében talán mi is megláthatjuk mégis, amit te látsz, amit te nézel. Együtt szemlélhetjük majd, erős, mély odafordulásban, odaadottságban.

Most még hordozlak, bennem vagy, s oly jó így. Néha azt kívánom, maradjunk mindig ebben a közelségben. De világra jössz hamarosan, és így köszönt majd anyád:

„Csillagfürtök alatt háltál,
fáztál-e, míg rámtaláltál?
Gyöngyszemek közt sírdogáltál,
édes kicsikém!

Hajad most erdők sötétje,
szemed csillag reszketése,
tekinteted csupa fény –
megérkeztél, kis legény!”

Világra jössz, hogy a magad útját járd, és lépteiddel megmérd a világot. És emeld. Hogyan szeresselek? Hogyan vigyázzalak? Hogyan tiszteljelek?

Most még olyan egyszerű minden. Hordozlak és óvlak. Nem ismerlek, s mégis, ki ismerne nálam jobban? Érzem minden mozdulatodat, s örül neked a lelkem. Fölujjong újra és újra. A léted fölött érzett öröm ujjongása ez. Nem tudom, milyen leszel, nem tudom, ki leszel, de szeretlek, és elfogadlak. Titok vagy, és ígéret, és áldás. A szeretet visz a találkozásunk felé.

Sokat gondolok arra az asszonyra, aki kétezer évvel ezelőtt szülte meg a Gyermekét, kitaszítva, pusztaságban, istállóban. Ott vette a karjába, ringatta, ott énekelte neki az első altatódalt. Szívéből óhajtotta, teljes lelkével, egész lényével elfogadta, örömest ringatgatta. Aludj, aludj, kisdedecske, ki Istennek Báránya vagy; szunnyadj, szeretetből a világra jött Istenfia. Mennyire szeretném hallani ezt az istállóban fölhangzott, régi-régi altatódalt. Hogy énekelhessem neked, mikor a karomban ringatlak hamarosan. Hogy békén alhass, Kisbaba, őrizlek, vigyázunk rád. Szeretetből érkezel a világra. Imát mondunk majd az ágyad felett, hogy áldott legyen a pihenésed-növekedésed.

„Csendesen alszol,
míg építi csendben az álom
palotáit a holdbeli tájon –
a holdbeli Dávid zenél.

Susog az ezüstszívű éj:
»Jó voltál egész nap, aludjál,
álmodban is nőjél, okosodjál,
nőj, okosodj, kicsikém!«”

Elfogadlak teljes lélekkel, egész valómmal. Hordozlak és várlak. Várlak…

„Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget –
[…]

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
[…]

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
[…]”

Szeretve hordozlak, s várom, várom jöttödet.

Szerző: Borsodi Heni

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.