Lelki gondjainkról – nem csak plébánosoknak és teológusoknak

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Dejcsics Konrád OSB, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatója köszöntötte a plébánosok és teológusok napjának résztvevőit, valamint az előadókat: a közös kötetük magyarországi bemutatója alkalmából hazánkba érkező Anselm Grün münsterschwarzachi bencés szerzetest és Tomáš Halík cseh szociológiaprofesszort és papot. Hortobágyi Cirill főapát elmondta, a két szerző lelkipásztori küldetése nagyon más világban kezdődött; hátterük, a két társadalom múltja erősen eltér. Különböző világokban szocializálódtak – de sok alapvető kérdés azonos, így születhetett meg közös könyvük hit és hitetlenség kérdéseiről.

A Pannonhalmi Bencés Gimnázium Pannonhalmi Szent Mór szerzetespüspök ünnepe táján évek óta megrendezi a plébánosok napját; ennek során Pannonhalmára hívják az iskolába járó diákok plébánosait és lelkipásztorait, „hogy közösen gondolkodjunk, dolgozzunk egymás jobb megismerésén”. Ez a különleges nap bővült idén „a plébánosok és teológusok napjává”.

Anselm Grün köszöntötte a nap kedvéért sok esetben hosszú utat vállaló paptestvéreket. Lelkünk gondjairól beszélt, melyek fakadhatnak például a munkahelyünkből, az ott ránk nehezedő nyomásból; kapcsolatainkból; a közösségi médiából. A közösségi oldalak nyomását nagymértékben az önoptimalizálás tendenciája okozza, amely kimeríti énünket. Egy túloptimalizált önkép jön létre, amelyet kergetni kell... Daniel Hell pszichiáter szerint ez depresszióhoz vezet, nem tudjuk elfogadni önmagunkat, mert az önmagunkról alkotott ideál nem esik egybe valódi énünkkel. Van, aki arra panaszkodott a szerzetesnek: nem tud csendben lenni, mert amikor elhallgat, úgy érzi, egy vulkán tör föl benne – fél önmagától. A belső bíró szüntelenül vádol minket.

Egyfelől vágyunk a spiritualitásra – másfelől viszont túl magasak az elvárásaink. Sok emberre jellemző, hogy spirituálisan otthontalanná válik; aki hívő családba születik, az is érezheti felnőttként, hogy már nincs otthon gyermekkora hitében; gyakran nincs otthon az Egyházban sem már.

A szexuális visszaélések feltárása sokakat szkeptikussá tett: „Ez zajlik a jámbor homlokzat mögött?” – teszik föl a kérdést. Sokan más világvallások felé fordulnak inkább; számos keresztény családba születő választja a buddhizmust, azért, mert elegük lett az állandó moralizálásból, ami az erőszak egy szubtilis formája – hívta föl rá a figyelmet Anselm Grün. A moralizálás rossz lelkiismeretet okoz, ami pedig eltávolít a keresztény egyházaktól.

Napjaink embere gyakran nem csak a vallásában és az otthonában veszíti el az „otthonát”, hanem önmagában is. Hogyan találhatunk otthonra önmagunkban? Először is: ki kell békülnünk önmagunkkal. Az előadó beszélt a Jung-féle kétpólusú modellről otthon-otthontalanság, értelem-érzelem viszonylatában. Ha valamelyik pólust elfojtjuk, az „árnyékba kerül”, és elkezdi lebontani a pszichét. Az elfojtott érzelmek például előtörhetnek szentimentalizmus formájában; az elfojtott agresszió testi betegségek vagy spirituális agresszió formájában. Mi, keresztények azt mondjuk: nem veszekszünk – de közben kifejezzük, hogy a másik nem jó, és valójában nem is létezhet. Humilitasra van szükség, alászállásra saját földhözragadtságunkba. A keresztről mindenkit magamhoz vonzok – mondta Krisztus (vö. Jn 12,32). A kereszt azt is jelenti számunkra, hogy átölelünk minden pólust; aki végigjárja az önmagához vezető utat, az eljut a kereszthez, és búcsút tud inteni az áldozatszerepnek is, amelybe oly könnyen beleesünk.

Sebzettségek, sértettségek adódnak, de nem szabad beleragadnunk, mert az áldozatból agresszív energiák is felszabadulnak. Hogyan inthetünk búcsút? Például az áldás révén: áldjátok azokat, akik átkoznak – mondta Jézus. Jó gyakorlat lehet az, ha öt percen át az áldás gesztusával fordulunk gondolatban afelé, aki megbántott minket. „Az áldás védőernyőt vont körém” – mondta az egyik kurzus résztvevője.

Anselm Grün szólt a misztikus tapasztalatról, amely jól ismeri a belső otthont; ahol belül Isten uralkodik, ott külső hatalmasságok nem tudnak eluralkodni. Mélyen bennem van egy csendes tér, ahol szabad vagyok mások elvárásaitól, ahol eredeti vagyok, önmagam vagyok, jelen vagyok. Ahol tiszta vagyok, áttetsző; ahol nincs tere a bűntudatomnak... Sok hibát elkövettem, de ezen a ponton önazonosságomat megőrizhetem.

Mindez milyen kihívást támaszt az Egyház előtt? Változnia kell, hogy a spirituálisan keresők otthonra találjanak benne... Németországban a püspökség pasztorális terveit kellene megvalósítaniuk a lelkipásztoroknak, ami végül sokszor inkább elijeszti a híveket. Anselm Grün úgy vélekedik, inkább meg kellene hallgatni az embereket, az idegent, a másikat; megérteni, mi mozgatja őket. Nincsenek végleges válaszok, újra és újra meg kell küzdeni értük, és együtt vándorolni az emberekkel. Nincs maradandó városunk, de Jézusra nézünk, és az otthontalanság pillanataiban felsejlik valami az otthonból. Nem elég panaszkodni, hogy az emberek elveszítették spirituális otthonukat, nekünk magunknak is meg kell keresnünk magunkban a sajátunkat, meg kell küzdenünk a saját hitünkért. Az otthon nem a szép gyerekkor világa, amely a hátunk mögött van, nem visszalépés a gyerekkorba – az otthon előttünk van.

Végül az előadó egy rövid rituáléra invitálta a résztvevőket, melynek keretében önmaguk elfogadására biztatta, majd megáldotta őket.

Anselm Grün előadására rövid beszélgetésben reflektálhattak a résztvevők kisebb csoportokra osztva, majd Dejcsics Konrád mutatta be a Kibékülés című kiállítást. A napközi imaóra és az ebéd után a délutáni előadást hallhatták, amelyet szintén feldolgozó beszélgetés követett.

Tomáš Halík cseh szociológus és pap a spiritualitást az ateizmus tükrében vizsgálta. Elmondta, ő mindig elborzad, amikor „a hit fennhéjázását” látja, illetve akkor is, amikor a szekuláris fél sújtja elvakult megvetéssel a hívőket. A hit gondolkodás nélkül és a gondolkodás hit nélkül egyaránt veszélyes – szekularitás és hit párbeszédére van szükség. A hívő ember sosem teljesen hívő, a bizonytalanság, szorongás pillanatait ő is átéli; ugyanakkor a hitetlenben is ott a hit, még ha sokszor nincs is tudatában; nem zárul be a megszólítás előtt, csak nem teszi föl a kérdést, honnan jön ez a hang...

Tomáš Halík úgy látja, a teológusok túl sokáig keresték a hitetlenség okát a hitetlen ember hiányosságaiban, így például a gőgöt feltételezve okként. A II. vatikáni zsinat fordulatot jelentett ezen a területen is, kijelentve, hogy az ateizmus fő oka az, hogy a hívők nem tesznek kellően tanúságot hitükről.

Az ateizmus több fajtájával lehet találkozni: a könnyelmű ateizmus például eladja a hitet egy tál lencséért, a másik pótisteneket keres, a gőgös az emberi egót akarja középpontba állítani. A felszabadító ateizmus Isten feltételezett zsarnoksága (valójában az illető saját projekciói) ellen lázad; a megrendült ateizmus a saját s a világ fájdalma láttán nem képes hinni – utóbbi válhat értékes partnerünkké.

A hit az értelembe vetett ősbizalom, míg a hitetlenség mögött ezzel ellenkező élettapasztalatok állnak: a képtelenség átélése, az értelem hiánya, Isten hallgatása. Ezt a hallgatást a hit is ismeri, de a hit többek között éppen az, hogy kibírjuk, elviseljük Isten hallgatásának időszakait. Ami magától értetődő, az nem kér hitet; a hit pont a hallgatás, az alkony idején jelenik meg. Isten rejtettsége, a világ számos paradoxona értelmezhető úgy is, ahogy a hitetlenek értelmezik: hogy nincs Isten; mi azonban tudunk más értelmezésről is. Hit, remény és szeretet kell hozzá, hogy türelemmel átvészeljük Isten távollétének idejét. Az előadó hit és ateizmus fő különbségét ebben a türelemben látja, a türelem útjában, mely átvisz a sötétségen. Ez hosszú utazást jelent általában, de tudjuk, Isten nem a felszínen lakik. Ritkán kiált valami olyan erősen Isten után, mint távollétének tapasztalata.

A vallási útkeresés értelme a hiányon keresztül világosodik meg; ha a világ tökéletes lenne, nem lenne okunk Istent keresni. Az érett hitnek integrálnia kell tapasztalatait Istenről, világról, hallgatásról, hogy ne pusztán felületesen éljük meg hitünket.

Az, hogy „Isten halott”, nagypénteki részigazság, melyet a teljes húsvéti történetbe kell ágyazni… A keresztények hite is húsvéti: olykor meghal, majd feltámad. Mindkettő kairosz, az érlelődés alkalma.

Az Egyház ígérete, melyet a II. vatikáni zsinat során tett, hogy a mai ember öröme és félelme Krisztus tanítványainak is öröme és félelme.

Halík professzor kiemelte: Tamás apostol mondja ki Krisztus istenségét, tehát az elszakíthatatlan Krisztus sebeitől. Szent Márton ereklyéjét is látta Pannonhalmán, ennek kapcsán elmondta, különösen kedveli azt a legendát, amelyben az ördög Krisztus alakjában jelenik meg Márton előtt. S a szent számonkéri: Hol vannak a sebeid? Halík sem hisz a sebek nélküli Krisztusban – sem a sebek nélküli Egyházban. És természetesen nekünk is lehetnek sebeink, nem kell szépíteni magunkat, nem kell álarcot hordanunk; el kell viselnünk a saját sebeinket és az Egyházéit is.

Fotó: Merényi Zita

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír