Lelki plusszal a ballagási tarisznyában – Interjú a budapesti Szent Benedek-gimnázium igazgatójával

Nézőpont – 2022. január 16., vasárnap | 13:05

Halmi Gábor, a Budapest-Józsefvárosban működő Szent Benedek Gimnázium és Technikum igazgatója, a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom Pedagógiai Műhelye magcsoportjának tagja. Vele készült interjú az iskola fejlődéséről és célkitűzéseiről; a beszélgetés a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom Pedagógus Műhelyének szerkesztésében működő Gaudeamus keresztény pedagógiai szemle honlapján jelent meg.

– Belépve az iskolába hálaadásra buzdító gondolatok fogadnak a falakon elhelyezett képeken. Megállnak előttük a diákok?

– Bízom benne, hogy megakad ezeken a szemük, netán el is gondolkoznak. Reggel közös fohásszal kérjük az Úristen segítségét az aznapi feladatokhoz. A nap végén – ahogy a diákok fogalmaznak – megköszönjük, hogy túléltük az aznapi gyötrelmeket. Kérni könnyen megy az embernek, akkor rögtön összekulcsolja a kezét, ha valami probléma van, de arra is rá kell ébresztenünk a gyerekeket, hogy mennyi jó dolog történik velünk. Vegyék észre az élet apró örömeit. Fontos, hogy tudjanak apróságoknak, egymás örömének örülni, és tudjanak hálát adni. Így próbálunk jólelkű, hálás nemzedéket nevelni.

– Szakképzéssel kezdtek, de a technikumi osztályok mára csak kimenő rendszerben működnek. Ennyire a gimnázium a keresett?

– Valóban, mielőtt létrejött a gimnázium, OKJ-s felnőttképzéssel már működtünk. Az első kilencedik osztályunkat szakképző osztályként indítottuk, 2017-ben vágtunk bele a gimnáziumi képzésbe. Onnantól kezdve többnyire oda jelentkeztek. A felsőbb éveseknél van még egy-egy osztálynyi informatikus és kereskedő tanulónk, de a diákok több mint háromnegyede gimnazista. Ahogy ebben a tanévben, úgy jövőre is csak gimnáziumi osztályba veszünk fel diákot, és a cél egy tiszta profilú, nívós bencés gimnázium itt, Budapest belvárosában.
(…)

– Mit gondol a hit átadásának lehetőségéről?

– Abban a korban kerülnek hozzánk a gyerekek, amikor lázadnak. A szüleik ellen, a tanárok ellen és a Jóisten ellen is. Úgy gondolom, ez rendjén van, hiszen azzal mélyül az ember hite, ha feltesz kérdéseket. Nekünk az a feladatunk, hogy válaszokat adjunk – akkor a gyermek nem kallódik el. Azt látom ismerősi körben, ha egyfolytában „szenteltvízben fürösztik a gyereket”, a lázadásban erősítik. Mindent mértékkel adjunk.

A Jóisten szelíd vendég, bekopogtat, és ha beengedem, akkor bejön. Nem ront ajtóstul a házba. Ha az előszobában kínálom hellyel, ott fog leülni. Addig jön, ameddig én engedem.

Nem lehet ezt erőszakkal bepréselni a gyerekekbe. De természetesen a hitgyakorlásnak nálunk is megvannak a kötelező elemei. A hittanóra, a tanévnyitó szentmise, Te Deum, az évközi liturgikus alkalmak, lelki napok. Igyekszünk ezeket a fiatalok nyelvén tálalni. Ha azt mondom, rekollekció, akkor nagyokat pislognak, de ha arra hívom őket, hogy tartsunk lelki nagytakarítást, akkor már egészen másként állnak hozzá. Figyelünk arra, hogy az is kapjon lélekben pluszt, aki gyakorló vallásos, és az is, akinek ez nagyon sok újdonságot rejt. Továbbá egyszerre közvetítsünk értéket a katolikusoknak és a protestánsoknak is.

– Mire teszik a nevelésben a hangsúlyt?

– Természetesen nagyon fontos a tanulás, de ha visszagondolok a középiskolai éveimre, nemcsak a tanulás ugrik be, hanem a közösség is. Ez az időszak meghatározó a fiatalok életében, ezért lényeges, hogy a nevelésben mit tudunk átadni nekik. A gimnazista még nem felnőtt, de már nem gyerek. Szeretne már felnőtt lenni, de élvezni is szeretné a gyermeklét minden előnyét. Úgy kell mellettük állni, hogy a felnőtt minden segítségét a kamasz zsigerből elutasítja. Finoman, de határozottan kell őket nevelni.

A kollégáktól és a diákoktól azt kérem, a szeretet legyen az együtt munkálkodás alapja.

Ha erre építünk, a tanulmányok is menni fognak. Egy jó közösségben, ahol a diákok segítik egymást, aki nem táltos, az is szárnyra kaphat.

– Hogyan látja a tanuláshoz való viszonyt, mennyire akarnak tanulni itt a diákok?

– Ha visszatekintek az elmúlt évtizedekre, mindig azt látom, hogy évről évre nehezebb. A mai gyerekeknek nagyon más a tanuláshoz való viszonya. Már a tíz évvel ezelőtti tanítványaimhoz képest is más nyelvet beszélnek. Egyébként én magam is nagyon lázadó diák voltam. Ez nem rossz, mert meg tudom érteni a diákokat, ha mocorog bennük az ellenállás. Amikor ezt átbeszéljük, utána tudunk együtt nevetni. Ők is megértik az én álláspontomat, hogy miért is kell tanulni.

A pedagógusoknak állandóan meg kell újulni. Ez talán a legnagyobb kihívás számunkra. Nemcsak az adott tantárgy újdonságait kell követni, hanem azt is keresni kell, hogyan tudjuk a fiatalokat megszólítani, lekötni, motiválni.

Hogyan tudunk újat adni, érdekessé tenni a tantárgyat és közben nagy szeretettel nevelni. Fontos az iskolában a folyamatos párbeszéd a kollégák között is. Jelezzük egymásnak, ha valami jól megy, de azt is, ha nem. Különben honnan tudnánk, hogy valamin változtatni szükséges? A jóban a pedagógusokat folyamatosan meg kell erősíteni, hogy megmaradjon a motivációjuk.

– Kik választják az iskolát?

– Országos beiskolázású intézmény vagyunk. Budapest minden részéről, az agglomerációból, de még a Dunakanyarból is vannak tanulóink, mert nagyon jó a megközelíthetőségünk. Eltelt néhány év, és a felsőbb éveseink egykori általános iskolájukban minket ajánlanak ismerőseiknek. Szépen lassan híre megy az iskolának. Egyre több a diákunk. Az alsó évfolyamokon már három osztályunk van. Idén csak két osztályt akartunk indítani, de a rendkívüli felvételi eljárás időszakában két hét alatt kétszáz család jelentkezett. Kétszáz gyermekből könnyen tudtunk válogatni. Persze vigyáznunk kell, hogy a mennyiséggel együtt a minőség is fokozatosan fejlődjön.
(…)

– Kezdettől kíséri a Szent Benedek-iskolát. Mi tartja itt?

– Jó brand és hívó szó Szent Benedek neve. Stabil hátteret ad az iskolának a Pannonhalma mögötti múlt és a tény, hogy mennyire odafigyelnek az iskoláikra. Nagyon sokat kapunk a bencés közösségtől. 1998 óta tanítok, 2012-ben kerültem ide. Tagintézményből fejlődtünk önálló, a saját lábain megállni tudó intézménnyé. Nekem a tanítás több mint egy szakma. Nem arról szól, hogy bemegyek a munkahelyemre, elvégzem a feladatomat, leteszem a lantot és hazamegyek. Mindig úgy érzem, hogy nincs vége. Mi élete egy szakaszán kísérjük a tanulót. Valahonnan érkezik, valamit hozzáadunk, a végén elengedjük, és bízunk benne, hogy ami időt, energiát ráfordítottunk, az utána kamatozni fog. Ez olyan érzés, ami mással nem összehasonlítható. Ezért megéri a pályán lenni.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Gaudeamus.hu

Szöveg és fotó: Trauttwein Éva

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria