Vállalható örömzene – A Yes és a Deep Purple új albumáról

Az már megítélés kérdése, hogy a művészek mennyire tehetnek erről, de annyi bizonyos, hogy a Yes és a Deep Purple anyagilag nem szorult rá arra, hogy idén új albumot adjon ki. Friss megjelenéseik nem is rázzák meg a zenei világot, néhány tanulsággal azonban biztosan szolgálnak.

A Yes kacskaringós pályája már önmagában megérne egy hosszabb esszét; most éppen a klasszikus felállásból egyedüliként maradt Steve Howe irányítja a jelenlegi formációt, amely öt éven belül immár a harmadik lemezét készítette el. A júniusban megjelent Aurora című korongra az öreguras középtempó helyett új ízeket ígértek, és a nyitószám kétségtelenül meg is ágyaz ennek. A rövid szimfonikus bevezető után izgalmas zenei párbeszéd alakul ki a zenekar és a vonós-fúvós szekció között, majd az ezután következő Turnaround Situation és Love Lies Dreaming hagyományosabb hangvételét megfejeli a terjedelmes Countermovement. A szokatlan módon Howe énekével kezdődő szerzemény kellemes hallgatnivaló, ám újabb bizonyítéka annak, hogy a csapat – fénykorától eltérően – immár nem képes zenei nagyformákban gondolkodni. Annál nagyobb meglepetés az ezt követő Ariadne, amely barokkos vonósmotívumokkal indít, és változatos muzsikájával izgalmas fantasyfreskót fest. Felbukkan ezután még ízes hardrock (All Hands On Deck), elringató hangszeres darab (Outside the Box), majd egy lírai zárószámmal (Emotional Intelligence) búcsúzik a zenekar. Meglepő energiák és jóleső ihletettség járja át az Aurorát – derék teljesítmény ez egy több mint ötven éve működő együttestől.

Hasonló – sőt, még komolyabb – lendületet tapasztalhatunk, ha belehallgatunk a Deep Purple legújabb, Splat! című lemezébe: a Yeshez hasonlóan hullámzó pályaívű együttesbe, úgy tűnik, Simon McBride gitáros érkezése hozhatott új energiákat. Mindez már a nyitó Arrogant Boy-on is erősen hallatszik, a dalfolyam pedig ezután ráérősen kanyarog a bluesos (Diablo, The Beating Of Wings) és a keményebb (The Lunatic, Guilt Trippin', Scriblin' Gib'rish, My New Movie) tételek között. Érdekes fejlemény, hogy igazi ballada most nem került az albumra, ehelyett a csapat eljátszik néhány progresszív-rockos hatással (The Rider, Sacred Land, Jessica's Bra), és természetesen a stadionhimnuszok sem hiányozhatnak (The Only Horse in Town, Splat!). A proghatás csupán első hallgatásra meglepő, hiszen a Deep Purple tulajdonképpen társfeltalálója volt a hagyományos dalformát kiterjesztő, virtuóz alműfajnak – elég meghallgatni ehhez az 1970-es In Rock lemezüket. Az akkori mesterművekkel nyilván méltánytalan lenne összehasonlítani a friss anyagot, ám a Deep Purple, dacára az eltelt évtizedeknek, most újra erős életjeleket mutat.

Vakító lángolás vagy lassan perzselő tűz? Mind a Yes, mind a Deep Purple pályája egyszerre illusztrálja e kétféle közelítésmód létjogosultságát. Mivel saját csúcskorszakukkal nem versenyezhetnek, az életmű mostanság leginkább mennyiségben bővül, de legalább vállalható színvonallal. A deres halántékú muzsikusok tehát örömzenélnek, a zeneipar pedig ezúttal pórul jár: a lemezformátum haldoklásával nem sok pénzt tud keresni rajtuk.

Yes: Aurora, Inside Out/Sony Music, 52 perc, 2026;
Deep Purple: Splat!, earMusic, 51 perc, 2026.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.