Leó pápa depresszióról, megbocsátásról beszélgetett Barcelonában a fiatalokkal

Még a stadionon kívül megáldott tizenöt mentőautót. Érkezésekor a pápát a castellers, vagyis a katalán „embertornyot” építők fogadták, ezután Barcelona metropolita érseke, Juan José Omella Omella bíboros köszöntötte a Szentatyát. A kereszt trónra helyezése, a könyörgés és a Keresztek a világban című bevezető videó után Leó pápa párbeszédet folytatott a fiatalokkal, majd az evangélium felolvasását követően homíliát mondott.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a fiatalokkal folytatott párbeszédet.

XIV. Leó pápa beszélgetése a fiatalokkal:

Első kérdés: Szentatya, úgy nőttünk fel, hogy azt hallottuk: az élet egyetlen célja a teljesítmény, a siker és jó benyomás keltése. Én magam is megpróbáltam ezt az utat, de csak hatalmas ürességet találtam. Válaszokat keresve az életem fordulatot vett, és ezen a húsvéton megkeresztelkedtem. Most, hogy ez az út még új számomra, azt kérdezem Öntől: hogyan tudjuk tekintetünket arra emelni, ami valóban fontos, amikor a társadalom arra ösztönöz bennünket, hogy állandóan lefelé, vagy csak önmagunkra nézzünk? Hogyan fedezhetjük fel valódi hivatásunkat ennek az áramlatnak a sodrában?

Köszönöm ezt a tanúságtételt! Mindenekelőtt szeretném kifejezni, hogy osztozom örömödben és mindazok örömében, akik az idei húsvétkor részesültek a keresztség szentségében.

Számos fiatal és felnőtt fedezi fel újra a keresztény hitet – talán életének egy olyan szakasza után, amikor kissé eltávolodott Istentől. Ez valóban nagyon fontos lépés. Mindaz ugyanis, amit az út során fokozatosan felfedezünk, befogadunk és megélünk, kétségkívül hozzájárul növekedésünkhöz, érettségünkhöz, és kitágítja bensőnkben az élet tereit; ugyanakkor azonban az örömök, a sikerek és a kudarcok közepette ráébredünk arra, hogy más vízre van szükségünk ahhoz, hogy mélyebben olthassuk szomjunkat.

Az igazság és a boldogság utáni vágyunk tágasabb horizontot igényel. És ez a nyugtalanság maga is ajándék, amelyet Isten adott nekünk: a végtelenre lettünk teremtve,

s ezért minden véges horizont, minden lépés és minden eredmény, miközben kielégít bennünket, egyúttal előre is lendít, s arra késztet, hogy továbbkeressünk; hogy előrehaladva keressünk, de mindenekelőtt úgy, hogy „befelé ereszkedünk”, vagyis létünk mélye felé haladunk.

És itt visszatérek a kérdéshez két rövid gondolattal. Az első: ápolni kell ezt az egészséges nyugtalanságot. Társadalmainkban ugyanis a haszon és a teljesítmény bálványozása, a folytonos termelés és győzelemkényszer, valamint a saját képünk kultusza nem más, mint érzéstelenítő szer, amely elaltatja lelkiismeretünket, s egy bizonyos társadalomképhez igazítja azt. Amikor az emberek megtanulnak megállni, értékelni a fontos dolgokat, új módon megbecsülni az időt, és az evangélium fényében gondolkodni saját életükről, akkor kritikus szemléletet alakítanak ki egy olyan társadalmi rendszerrel szemben is, amely nem az embert állítja középpontba, és az igazságtalanság, valamint az egzisztenciális szegénység különféle helyzeteit idézi elő. Éppen ezért kelt félelmet a nyugtalanság, csakúgy, mint a belső világnak, a lelkiségnek s még inkább az evangéliumnak a felfedezése.

Második gondolat: ebben a világban kell ápolnunk a nyugtalanságot, nem egy másikban. Ebben a társadalomban fedezted fel te is és sokan mások is egy emberibb, teljesebb élet értékét, amely nyitott az Istennel való találkozásra és a hit örömére. Ez azt jelenti, hogy

minden nehézség ellenére az a hely, ahol Isten jelenvalóvá válik, és ahol nyomait fel kell fedeznünk, mindig az a valóság, amelyben élünk.

Hisszük, hogy a Szentlélek csendesen működik és dolgozik az élet és a történelem minden helyzetében, még azokban is, amelyek a legnehezebbnek tűnnek. De ezt a nyugtalanságot ápolnunk kell, és teret kell adnunk neki; ahogyan mondtam, „befelé kell keresnünk”,

nem szabad hagyni, hogy az élet külső ritmusai és a csábítások magukkal ragadjanak bennünket; ápolnunk kell a csend tereit, talán naponta néhány percet szánva az evangélium olvasására és az Istennel való beszélgetésre, és arra is törekednünk kell, hogy ezt a belső utat másokkal együtt járjuk, engedve, hogy az egyházi utakon kísérjenek bennünket, és párbeszédet folytatva papokkal, szerzetesekkel, olyan emberekkel, akik hozzánk hasonlóan elindultak ezen az úton.

Második kérdés: Szentatya, egy olyan világban, ahol mindenről kiabálnak, vannak az életnek olyan területei, amelyekről szégyenből hallgatnak; ilyen a depresszió is, ez a csendes betegség, amely sok fiatalt és felnőttet érint, és sötétséggel, elszigeteltséggel s mérhetetlen fájdalommal jár. Néha ez a fájdalom olyan nyomasztóvá válik, hogy a halál gondolata tűnik az egyetlen kiútnak. Én magam is éveken át csendben küzdöttem ezzel a betegséggel, és egy péntek éjszakán elvesztettem a csatát, és megpróbáltam véget vetni az életemnek. Azért vagyok itt, mert Isten adott nekem egy második esélyt, s ezért örökké hálás leszek neki, de sokan vannak még, akik továbbra is ezzel a sötétséggel küzdenek. Ezért szívem mélyéből kérdezem:

Hol láthatjuk Istent, amikor teljes a sötétség, és már nem bírjuk tovább? Hogyan bízhatunk Istenben, amikor úgy tűnik, hogy semminek, még saját magunknak sincs értelme vagy értéke?

Mindenekelőtt köszönöm, hogy ma megosztottad velünk szenvedésed tapasztalatát. Meghat, hogy tudsz erről beszélni, hogy itt vagy közöttünk, és hogy megtaláltad az erőt ahhoz, hogy elfogadd ezt a második lehetőséget, amelyet az Úr adott neked. Talpra álltál, és újra elindultál az úton, és ez hatalmas csoda, amelyet az evangélium sok szereplőjénél is látunk: Jézussal találkozva még az is visszanyeri az életbe vetett bizalmát, aki elveszettnek érzi magát, meggyógyul betegségéből, és fel tud állni, hogy újra éljen.

Kérdésedben a depresszióra mindenekelőtt mint „csendes betegségre” utaltál, és fontos tudatosítanunk, hogy a mentális egészséget egyre nagyobb veszély fenyegeti azokban a társadalmakban, amelyek fejlettnek tartják magukat. Ez annak a jele, hogy

valami alapvetően nincs rendben a fejlődésnek azzal a felfogásával, amely olyan nyomást gyakorol az az emberekre, olyan elvárásokat támaszt velük szemben és olyan feszültségeknek veti alá őket, amelyek megbontják életük alapvető egyensúlyát.

Ezért olyan egészségügyi rendszerre van szükség, amely prioritásai közé sorolja ezt a láthatatlan és általánossá vált rossz közérzetet, amely a fiatalokat is érinti.

Szavaid azonban arra is rámutattak, hogy a fájdalom próbára teszi a hitet és azt az értelmet, amelyet az életnek tulajdonítunk. Ez minden emberre igaz, nemcsak azokra, akik életük valamely szakaszában a betegség megpróbáltatásán mennek keresztül.

Miközben hallgattalak, Jézus sötétséggel, szorongással és fájdalommal teli óráira gondoltam, amelyek halálának közeledtével nehezedtek rá. Az evangéliumok az utolsó vacsora és a Getszemáni-kerti ima jeleneteiben hangsúlyozzák, hogy leszállt az este, besötétedett, és nem sokkal a kereszten bekövetkezett halála előtt azt is mondják, hogy „az egész földet sötétség borította”. Valójában azonban nem csupán személyes szenvedésről van szó; Isten Fia saját testében az emberiség minden szorongását, magányát és szenvedését magára veszi. Ezekben

a sötét órákban, a kereszten haldokolva Jézus osztozik fájdalmunkban, és egy együttérző Isten arcát tárja fel előttünk, aki hordozza kínjainkat,

együtt szenved velünk, a mi könnyeinket sírja, szeretettel és irgalommal teli jelenlétével pedig mellettünk marad.

Nehéz keresztülmenni ezen a tapasztalaton, erről a Szentírás több helyen is tanúskodik; vannak a sötétségnek és a szenvedésnek olyan pillanatai, amelyeket társadalmunk elhallgat, mert bizonyos kulturális minták mindig győztesnek és tökéletesnek akarnak látni bennünket, ezért a korlátokat, a törékenységet és a fájdalmat el kell tüntetni, a magány, sőt a szégyen fülsiketítő csendjébe kell száműzni. És ezekben a pillanatokban ösztönösen azt gondolhatjuk, hogy Isten is elhagyott bennünket. Jézus keresztje azonban azt üzeni nekünk, hogy Isten nem hagy el bennünket, hogy a fájdalom és a végső magány pillanatában is velünk együtt van keresztre feszítve, hogy nemcsak könnyeinket gyűjti össze, hanem azt a szenvedő kiáltásunkat is, amelyet mások nem hallanak meg – azt a kiáltást, amelyet Jézus a kereszten magáévá tett, amikor ezt mondta: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Van egy katekézis Jézus utolsó óráiról, amelyben XVI. Benedek azt mondja, hogy Jézus szenvedése imádsággá és kiáltássá válik, s hogy ez ránk is érvényes: a legnehezebb és legfájdalmasabb helyzetekben, amikor Isten távolinak tűnik, újra rá kell bíznunk a szívünkben hordott terheket, akár kiáltva hozzá, akár úgy tiltakozva, mint Jób, abban a bizonyosságban, hogy valamiképpen jelen van és közel van hozzánk, még akkor is, amikor látszólag hallgat. Úgy gondolom azonban, hogy ezt nem tudjuk megtenni egyedül.

A fájdalom óráiban, amennyire csak lehetséges, meg kell nyílnunk valaki felé, aki segít nekünk egyszerű imádságot megfogalmazni, aki tapintatosan kísér bennünket

anélkül, hogy sietve magyarázatot adna erre a fájdalomra, aki megfogja a kezünket és kivezet bennünket ebből a kiáltásból.

Ezek a tapasztalatok nekünk, hívőknek, sőt az egész egyháznak is üzenetet hordoznak: nem szabad spiritualizálnunk a fájdalmat azzal, hogy felszínesen Isten „akaratára” vagy valamiféle titokzatos tervére vezetjük vissza, mert ezzel az a veszély fenyeget bennünket, hogy kisebbítjük a szenvedést, elhallgattatjuk azt, és sebeket okozunk az embereknek. Isten nem akarja a szenvedést; együtt hordozza velünk, és arra hív, hogy állhatatosan bízzunk benne. Emlékezzünk arra, amit Ferenc pápa mondott: Istennel az élet mindig újjászületik.

Harmadik kérdés: Jó estét, Szentatya! Barcelona egyik nagyon szegény negyedében élő családból származom. Kisgyermek koromban édesapám megpróbálta megölni édesanyámat, aki csak azért menekült meg, mert közbelépett egy fiatalember, aki életét vesztette. Apám börtönbe került, édesanyám pedig a drogok világába sodródott. Tízéves koromban szociális gondozásba vettek, a San José de la Montaña kiskorúakat befogadó intézményébe vittek. Kezdetben nehéz volt, mert egy falat emeltem magam köré, hogy megvédjem magam, és senkit sem engedtem közel magamhoz. Lassan azonban először tapasztaltam meg a családi szeretetet, és a szívem fokozatosan megnyílt. Ott beszéltek nekem Jézusról, elkezdtem imádkozni, és megkeresztelkedtem. Serdülőkoromban azonban sokszor fellázadtam Isten ellen. Meghívtak egy lelkigyakorlatra, és ott először megtapasztaltam Isten szeretetét. Hónapok teltek el azóta, de még mindig nehezemre esik megbocsátani apámnak. És néha felemelem szememet az égre, és megkérdezem: hol voltál, amikor kislány voltam? Szentatya, hogyan bocsáthatok meg apámnak, aki majdnem megfosztott engem az édesanyámtól? Hogyan békülhetek ki igazán Istennel?

Köszönöm a tanúságtételedet, és köszönöm a megbocsátással kapcsolatos kérdésedet is. Valóban Isten kegyelmének jele, hogy ez a kérdés egy olyan múltból fakad, amelyet ennyire meghatározott a szenvedés, és hogy a fájdalom ellenére megvan benned a bátorság megkérdezni, miként lehetséges megbocsátani annak, aki rosszat tett velünk.

Itt is két dolgot szeretnék mondani. Az első kiegészíti azt, amit korábban mondtam Isten jelenlétéről szenvedésünk óráiban; mélyen legbelül te is ezt a kérdést fogalmazod meg gyermekkoroddal kapcsolatban, de életed eseményeinek összefüggése miatt érdemes tágabb perspektívában megfogalmaznunk a kérdést:

vajon azt kell-e kérdeznünk, hogy „hol volt Isten”, vagy inkább az emberről és az emberiségről kell kérdéseket feltennünk, arról, hogy olykor a rossz foglyaivá válunk, egészen addig, hogy erőszakot alkalmazunk másokkal szemben, és nem tudjuk megélni a szeretetet, sem tiszteletben tartani mások méltóságát és szabadságát?

Még ma is számos rendőrségi beszámoló tanúskodik arról a mérgezett légkörről, amelyet a családokon belüli visszaélések és elnyomás, különösen a nőkkel szembeni erőszak alakít ki, s amely sajnálatos módon nem ritkán nőgyilkosságokba torkollik. Ezzel a drámai valósággal – melynek antropológiai és kulturális gyökerei vannak – mindannyiunknak szembe kell néznünk, személyesen és társadalmi szinten egyaránt, mert nekünk kell minden dimenziójában foglalkoznunk vele. 

Nem tulajdoníthatjuk Istennek azt, amiért a felelősséget nekünk kell viselnünk; nem képzelhetjük azt, hogy Isten odafentről automatikusan válaszol szükségleteinkre, vagy csodás beavatkozással megakadályozza, hogy a rossz megtörténjen.

Isten értelemmel és akarattal ajándékozott meg bennünket, lelkiismeretet adott nekünk, méltósággal és szabadsággal ruházott fel, és mindenekelőtt elénk jött Fiában, Jézus Krisztusban, hogy megmutassa az utat, amelyet követnünk kell ahhoz, hogy életünk teljesen emberivé váljon, és társadalmunkban az igazságosság, a béke és a testvériség uralkodjon.

Saját Lelkét adta nekünk, épp azért, hogy a szeretet legyen minden emberi kapcsolatunk kulcsa. Ha erőszak létezik, ha az önzés győzedelmeskedik, ha még a családtagok közötti szeretet is gyűlöletté alakul, akkor

bizonyos kérdéseket önmagunknak kell feltennünk, társadalmunk működésmódjainak, az individualizmus kultúrájának, az erőszak kísértésének kell címeznünk, nem pedig Istennek.

A második dolog a megbocsátásra vonatkozik. Meg kell tanulnunk úgy tekinteni a megbocsátásra – erre a rossz elleni hatékony orvosságra, amely meggyógyítja belső sebeinket –, mint egy folyamat részére, egy útra. Maga az evangélium is, ha parancsokról, előírásokról és kötelességekről szóló könyvként olvassuk, könnyen nagy csüggedést és frusztrációt okozhat, mert Jézus a megbocsátásra hív bennünket, mi pedig azt tapasztaljuk, hogy nem vagyunk rá képesek. Valójában nem erről van szó.

A megbocsátást mindenekelőtt az Úrtól kell kérnünk; továbbra is kérnünk kell – talán egész életünkön át –, hogy

az Úr tágítsa ki bennünk a szeretet terét éppen ott, ahol sebeket kaptunk, segítsen kibékülnünk önmagunkkal és élettörténetünknek azzal a részével, amelyet a szenvedés jelölt meg, és lassan alakítsa át a neheztelést irgalommá és együttérzéssé.

Hosszú út ez, sok türelmet igénylő folyamat; olyan munka, amelyet önmagunkon kell elvégeznünk, mind egyénileg, mind különféle kísérési, illetve belső kiengesztelődési utak segítségével. És nem szabad csüggednünk: a megbocsátásban kis lépésekkel haladunk előre. A múlttal való kiengesztelődés fokozatos folyamat. És mindenekelőtt nem szabad azt gondolnunk, hogy a megbocsátás mindig és minden esetben azt jelenti, hogy visszatérünk a korábbi helyzethez, vagy teljes kapcsolatot élünk meg azokkal, akik megsebeztek bennünket, különösen akkor, ha az eseményekben az erőszak is jelen volt.

Megőrizhetjük szívünk jóindulatát a másik ember iránt, elutasíthatjuk a gyűlölet és a bosszú minden formáját, törekedhetünk a kapcsolat helyreállítására annyira, amennyire lehetséges, és talán imádkozhatunk is érte: mindez segít bennünket abban, hogy egyre mélyebben belépjünk a megbocsátás dinamikájába, és kibéküljünk Istennel és embertársainkkal.

Megbocsátást nyert bűnösök vagyunk, békére találtunk, és képesek vagyunk megbocsátani. Képesek vagyunk a béke hordozóivá válni.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír