Leó pápa katekézise: Az egyház nem maradhat közömbös szemlélő, osztoznia kell az emberiség életében

Mai beszédének témája: A Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció (GS 1–10). A világot meghallgató és szolgáló egyház (a felolvasott szentírási szakasz: Jn 3,16–17).

Beszédében hangsúlyozta, hogy az egyház Krisztus példáját követve arra kapott meghívást, hogy osztozzon az emberiség életében, meghallgassa korunk emberének legmélyebb kérdéseit, és magára vállalja a szenvedők terheit. Rámutatott, hogy a keresztények nem maradhatnak közömbös szemlélői a világban végbemenő változásoknak, hanem fel kell ismerniük és le kell leplezniük korunk ellentmondásait. Hangsúlyozta, hogy az egyháznak az embert kell szolgálnia, és az emberekhez közel lépve kell tanúságot tennie az evangéliumról.

Ezt követően több nyelven összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Mai találkozásunkkal a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúcióról kezdünk el gondolkodni, amellyel a II. Vatikáni Zsinat egy alapvető témát, mégpedig az egyháznak a mai világhoz fűződő kapcsolatát kívánta elmélyíteni.

Szent XXIII. János már az 1962. október 11-i nyitóbeszédében kifejezésre kívánta juttatni, hogy nem ért egyet a „vészprófétákkal”, akik „bár a vallás iránti buzgóság fűti őket […], azt hangoztatják, hogy korunk, ha összehasonlítjuk az elmúlt századokkal, minden tekintetben rosszabb; sőt odáig mennek, hogy úgy viselkednek, mintha semmit sem kellene tanulniuk a történelemből” (Gaudet Mater Ecclesia beszéd, 1962. október 11., 4.2). Ebből fakadt a zsinati atyákra bízott feladat: „Az emberi események jelenlegi állapotában, amikor úgy tűnik, hogy az emberiség a dolgok új rendjébe lép, inkább az isteni Gondviselés titokzatos terveit kell meglátnunk, melyek egymást követő korokban az emberek tevékenysége által – gyakran várakozásaikat felülmúlva – valósulnak meg, és bölcsen mindent, még az emberi élet kedvezőtlen eseményeit is az egyház javára rendeznek” (Gaudet Mater Ecclesia, 4.4).

Három évvel később a Gaudium et spes kihirdetése ebben a belátásban az egyház természetének lényegi elemét ismerte fel, és az egyház lelkipásztori jellegét az egyház lényegéhez tartozó vonásként határozta meg: innen ered a „lelkipásztori konstitúció” elnevezés.

Nem naiv optimizmusról van szó, hanem Krisztus misztériuma iránti megújult hűségről. Megtestesülésével Krisztus úgy döntött, hogy osztozik életünkben: „mindenben hasonlóvá lett testvéreihez”

(Zsid 2,17; vö. 4,15), és magára vette a bűn következményeit, amikor „váltságul adta magát mindenkiért” (1Tim 2,6). Ez az emberiséggel való osztozás az az út, amelyet Krisztus az egyháztól kér. Ezért kezdődik a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes konstitúciója azzal a kijelentéssel, hogy az egyház magáénak érzi mindazt az „örömet és reményt, gyászt és szorongást, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szenvedőkben él” (GS 1).

Ez az osztozás arra hív bennünket, hogy felhagyjunk minden passzivitással és közömbösséggel az eseményekkel, a történelemmel és az emberek életével szemben, különösen pedig azzal a gyors és mélyreható változással szemben, amelyet napjainkban tapasztalunk. Nem maradhatunk közömbös szemlélők; a szívünkkel kell hallgatnunk, hagynunk kell, hogy a történések megszólítsanak és bevonjanak bennünket.

A hívők arra kapnak meghívást, hogy Krisztussal és az ő Lelkének erejére támaszkodva magukra vállalják testvéreik terheit, különösen azokét, akiket igazságtalanság, hátrányos megkülönböztetés és erőszak sújt.

Megfelelő válaszokra ugyanis csakis az osztozás és az elköteleződés révén találhatunk, mindig abból a bizonyosságból merítve erőt, hogy „ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk” (Róm 8,18).

Ebben az értelemben

az emberiséghez való közelség az eseményeknek és magának a kinyilatkoztatásnak a mélyebb megértéséhez nyit utat, s a Gaudium et spes ugyanebben a szemléletben emlékeztet arra, hogy az egyháznak „mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit”

(GS 4). Ez a zsinati konstitúció tehát arra hívta az egyházat, hogy állandóan törekedjen a megtérésre, s arról tegyen tanúságot, hogy „semmiféle földi hatalomvágy” nem vezérli, hanem „csak egyet akar: a vigasztaló Lélek vezetésével folytatni akarja Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot tegyen az igazságról, hogy üdvözítsen, és ne elítéljen, hogy szolgáljon, és ne neki szolgáljanak” (GS 3).

Tehát nem pusztán erkölcsi beállítottságról van szó. Ferenc pápa emlékeztetett bennünket arra, hogy az egyház számára „a szegények melletti elsődleges elköteleződés elsősorban teológiai kategória, megelőzve minden kulturális, szociológiai, politikai vagy filozófiai kategóriát. […] Arra kaptunk meghívást, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeik kapcsán szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de arra is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 198).

A keresztény osztozás arra kötelez, hogy magunkra vállaljuk a valóság terhét, s arra is, hogy leleplezzük az ellentmondásokat, amelyek a mai világ személyes és társadalmi életét jellemzik:

például azt a tudományos és technológiai fejlődést, amely mindig új lehetőségeket kínál, de csak egyeseknek, és amelyet az ember nem mindig képes „saját szolgálatába” állítani; vagy azt, hogy a „társadalmi élet törvényeit” világosabban ismerjük, de ezt bizonytalanság kíséri „a tekintetben, hogy milyen irányt szabjunk nekik”; vagy pedig azt, hogy bővelkedünk „javakban, lehetőségekben és gazdasági hatalomban”, de ezzel párhuzamosan ma is, akárcsak a zsinat idején, „a föld lakóinak igen nagy része éhezik és nélkülözések közt gyötrődik” (GS 4); ilyen továbbá annak közös felismerése, hogy bolygónk jövője forog kockán, miközben képtelenek vagyunk lemondani az önző fogyasztásról és arról az illúzióról, hogy a háború hatékony eszköz lehet a béke megteremtésére.

A mai világban, melyet mélyreható változások és ezekből eredő aggasztó egyensúlyhiányok jellemeznek, az egyház arra hivatott, hogy az embert szolgálja: meghallgassa, és befogadja szívének legmélyebb kérdéseit és a benne élő vágyakat, és Krisztusra mutasson mint „az egész emberi történelem kulcsára, középpontjára és céljára”

(GS 10). Ezért az egyházban minden szinten és minden korban meg kell valósulnia Krisztus irgalmas kenózisának, aki „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, […] és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6–8).

Kedves testvéreim, az öröm és a remény – gaudium et spes – legyenek annak az egyháznak a megkülönböztető jegyei, amely hirdeti az evangéliumot, és tanúságot tesz róla, közel lépve korunk embereihez!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír