Leó pápa katekézise: Isten beszél hozzánk, felkínálja barátságát – ápoljuk a vele való kapcsolatot!

A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelenlévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Megkezdtük a II. vatikáni zsinatról szóló katekézissorozatot. Ma az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum dogmatikus konstitúció mélyebb megismerésébe kezdünk. Ez a zsinat egyik legszebb és legfontosabb dokumentuma. Bevezetésképpen segítségünkre lehet, ha felidézzük Jézus szavait: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Ez a keresztény hit egyik alapvető igazsága, melyre a Dei Verbum is emlékeztet bennünket:

Jézus Krisztus gyökeresen átalakítja az ember és Isten közötti kapcsolatot, mely ettől fogva baráti kapcsolat lesz. Ezért az új szövetség egyetlen feltétele a szeretet.

Szent Ágoston, amikor a negyedik evangéliumnak ezt a szakaszát magyarázza, a kegyelem perspektíváját hangsúlyozza: egyedül ez képes ugyanis arra, hogy Isten barátaivá tegyen bennünket az ő Fiában (Beszédek Szent János evangéliumáról: Nyolcvanhatodik beszéd [Jel, Budapest, 2011, 169–172]). Egy ősi mondás így szól: „Amicitia aut pares invenit, aut facit”, „A barátság vagy egyenlőket vesz, vagy egyenlőkké tesz.” Mi nem vagyunk egyenlők Istennel, de maga Isten tesz bennünket hozzá hasonlóvá az ő Fiában.

Ezért, amint az egész Szentírásban láthatjuk, a szövetségben van egy első, távolságot tartó mozzanat, mivel az Isten és ember közötti szövetség mindig aszimmetrikus marad: Isten az Isten, mi viszont teremtmények vagyunk; a Fiú emberi testben való eljövetelével azonban a szövetség megnyílik végső célja felé:

Jézusban gyermekeivé tesz bennünket Isten, és arra hív, hogy törékeny emberségünkben is hozzá hasonlóvá váljunk.

Tehát nem a törvényszegés és a bűn útján válunk Istenhez hasonlóvá, ahogyan a kígyó sugallja Évának (vö. Ter 3,5), hanem az emberré lett Fiúhoz való kapcsolódásunkban.

Az Úr Jézus szavai, melyeket felidéztünk – „barátaimnak mondalak benneteket” –, éppen a Dei Verbum konstitúcióban olvashatók, mely így fogalmaz: „E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15), és társalog velük (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja saját közösségébe” (DV 2). A Teremtés könyvének Istene már az ősszüleinkkel közvetlen kapcsolatban állt, párbeszédet folytatott velük (vö. DV 3); és amikor a bűn miatt ez a párbeszéd megszakadt, a Teremtő továbbra is kereste a találkozást teremtményeivel, s újra meg újra szövetséget kötött velük. 

A keresztény kinyilatkoztatásban – amikor Isten azért, hogy megkeressen bennünket, Fiában testté lett – a megszakadt párbeszéd végérvényesen helyreállt: új és örök szövetség köttetett, s immár semmi sem szakíthat el bennünket az ő szeretetétől.

Isten kinyilatkoztatása tehát a barátság párbeszédes jellegét hordozza, és – miként az emberi barátságnál – nem tűri a némaságot, hanem igazi szavak cseréjéből táplálkozik.

A Dei Verbum konstitúció erre is emlékeztet bennünket: Isten beszél hozzánk. Fontos felismernünk a különbséget a beszéd és a fecsegés között: az utóbbi felszínes marad, nem hoz létre közösséget a személyek között, míg a hiteles kapcsolatokban a beszéd nem csupán tájékoztatásra és hírek közlésére szolgál, hanem annak feltárására, hogy kik vagyunk. A beszédnek kinyilatkoztató dimenziója van, mely kapcsolatot hoz létre a másikkal. Így amikor Isten szól hozzánk, önmagát Szövetségesként nyilatkoztatja ki, aki a vele való barátságra hív bennünket.

Ennek fényében az első ápolandó magatartásforma az odafigyelő hallgatás, hogy Isten igéje behatolhasson elménkbe és szívünkbe; ugyanakkor arra is meghívást kaptunk, hogy beszéljünk Istenhez, nem azért, hogy közöljük vele azt, amit már ismer, hanem hogy önmagunkat tárjuk fel önmagunk előtt.

Ebből fakad az imádság szükségessége:

az imádságban kell ugyanis megélnünk és ápolnunk a barátságot az Úrral.

Ez elsősorban a liturgikus és közösségi imában valósul meg, melynél nem mi döntjük el, mit hallgassunk meg Isten igéjéből, hanem ő maga szól hozzánk az Egyház által. A személyes imádságban is megvalósul, mely a szív és az értelem benső terében zajlik. A keresztény ember napjából és hetéből nem hiányozhat az imádságra, az elmélkedésre, az elgondolkodásra szánt idő. Csak ha beszélünk Istennel, akkor tudunk róla is beszélni.

Tapasztalatunk azt mutatja, hogy a barátságok véget érhetnek látványos szakítással, vagy akár sorozatos figyelmetlenségek miatt is, melyek fokozatosan szétmorzsolják a kapcsolatot, míg az teljesen megszakad.

Ha Jézus arra hív bennünket, hogy barátai legyünk, törekedjünk arra, hogy ne süket fülekre találjon ez a megszólítás.

Fogadjuk el a meghívását, ápoljuk a kapcsolatot, és felfedezzük majd, hogy éppen az Istennel való barátság az üdvösségünk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír