Leó pápa katekézise: Nincs eszményi Egyház, Isten a gyarló emberen keresztül ajándékozza önmagát

A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelen lévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult. Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!

Ma folytatjuk utunkat: igyekszünk mélyebben megismerni a Lumen gentium dokumentumot, a zsinat Egyházról szóló dogmatikus konstitúcióját.

Az első fejezet, mely elsősorban arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy mi az Egyház, azt „összetett valóságként” mutatja be (8. pont). Ma pedig azt kérdezzük: miben áll ez az összetettség? Valaki talán azt válaszolná, hogy az Egyház azért összetett, mert „bonyolult”, s ezért nehéz megmagyarázni; valaki más azt gondolhatná, hogy összetettsége abból fakad, hogy egy kétezer éves történelemmel terhelt intézmény, melynek tulajdonságai különböznek minden más társadalmi vagy vallási közösségétől.

A latin nyelvben azonban az „összetett” szó inkább különböző szempontok vagy dimenziók rendezett egységét jelenti ugyanazon valóságon belül. Ezért állíthatja a Lumen gentium, hogy

az Egyház jól egybeillesztett szervezet, melyben az emberi és az isteni dimenzió egyszerre van jelen, szétválasztás és összekeveredés nélkül.

Az első dimenzió könnyen felismerhető, hiszen az Egyház olyan férfiak és nők közössége, akik megosztják egymással a keresztény lét örömét és nehézségét, erényeikkel és hibáikkal együtt, hirdetik az evangéliumot, és jelévé válnak Krisztus jelenlétének, aki kísér bennünket életünk útján. Mégis ez az oldal – mely az intézményi szervezetben is megmutatkozik – nem elegendő az Egyház valódi természetének leírására, mert az isteni dimenzióval is rendelkezik. Ez utóbbi nem valamiféle eszményi tökéletességben vagy tagjainak lelki felsőbbrendűségében ragadható meg, hanem abban, hogy az Egyház Istennek az emberiségre vonatkozó szeretettervéből születik, amely Krisztusban valósult meg. Az Egyház ezért egyszerre földi közösség és Krisztus misztikus teste, látható gyülekezet és lelki misztérium, történelmi valóság és menny felé zarándokló nép (LG 8; KEK 771).

Az emberi és az isteni dimenzió harmonikusan kapcsolódik össze, anélkül, hogy az egyik a másik fölé kerekedne; így az Egyház ebben a paradoxonban létezik: egyszerre emberi és isteni valóság, mely a bűnös embert befogadja és Istenhez vezeti.

Az Egyház ezen állapotának megvilágítására a Lumen gentium Krisztus életére utal. Aki ugyanis találkozott Jézussal Palesztina útjain, megtapasztalta emberségét: érzékelte tekintetét, kezének érintését, hangjának színét.

Aki úgy döntött, hogy követi, azt éppen az ő befogadó tekintete, áldó keze, felszabadító és gyógyító szava indította erre.

Ugyanakkor, miközben a tanítványok ezt az embert követték, megnyíltak az Istennel való találkozásra. Krisztus teste, arca, gesztusai és szavai ugyanis látható módon nyilvánítják ki a láthatatlan Istent.

Jézus valóságának fényében most ismét az Egyházra tekinthetünk: amikor közelről szemléljük, felfedezzük emberi dimenzióját, melyet a konkrét személyek adnak, akik olykor az evangélium szépségét mutatják meg, máskor viszont küzdenek és hibáznak, mint mindenki más. Mégis

éppen tagjai és korlátozott földi vonásai által mutatkozik meg Krisztus jelenléte és üdvözítő tevékenysége.

Amint XVI. Benedek mondta, nincs ellentét az evangélium és az intézmény között; épp ellenkezőleg: az Egyház struktúrái arra szolgálnak, hogy „az evangélium megvalósuljon és konkrét alakot kapjon korunkban” (Beszéd Svájc püspökeihez, 2006. november 9.). Nem létezik egy földtől elszakított, eszményi és tiszta Egyház, hanem csak Krisztus egyetlen, a történelemben testet öltő Egyháza.

Ebben áll az Egyház szent volta: abban, hogy Krisztus benne lakik, és továbbra is ajándékozza önmagát tagjainak korlátoltságán és gyarlóságán keresztül. Amikor szemléljük ezt az Egyházban végbemenő állandó csodát, megértjük „Isten módszerét”:

ő teremtményeinek gyengesége által teszi magát láthatóvá, így nyilvánítja ki magát, és így viszi végbe művét.

Ezért Ferenc pápa az Evangelii gaudium apostoli buzdításban arra biztat mindannyiunkat, hogy tanuljuk meg „levetni sarunkat a másik szent földje előtt (vö. Kiv 3,5)” (169. pont). Ez tesz bennünket képessé arra, hogy ma is építsük az Egyházat: nem csupán látható formáinak szervezésével, hanem a lelki épületnek, Krisztus testének az építésével a köztünk megvalósuló közösség és szeretet által.

A szeretet ugyanis állandóan létrehozza a feltámadt Krisztus jelenlétét.

„Adja Isten – mondja Szent Ágoston –, hogy mindenki egyedül a szeretetre figyeljen: mert egyedül az győz le mindent, és nélküle minden értéktelen; ahol viszont jelen van, mindent magához vonz” (Háromszázötvennegyedik beszéd, 6,6).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír