A Szentatya felvázolt témákkal kapcsolatban azt is világossá tette, hogy a legfőbb kérdés, amelyre választ keresnek, az, hogy „miként segíthetjük ma egyházainkat abban, hogy nagyobb hűséggel, szabadsággal és hitelességgel hirdessék az evangéliumot”.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes nyitóbeszédét közreadjuk.
Kedves Bíboros Testvéreim!
Üdvözöllek benneteket, és szívből köszönöm, hogy ismét elfogadtátok meghívásomat. Jelenlétetek annak a gondoskodásnak a jele, amelyet Isten népének szolgálatában és az Úrtól kapott küldetés teljesítésében az egész egyház iránt közösen hordozunk.
A januári konzisztóriumon egy egyszerű kívánságot fogalmaztam meg: azt, hogy ezek a találkozók segítsenek bennünket egyre inkább „együtt dolgozni az egyház szolgálatában”, és folytatni „azt a párbeszédet, amely segít nekem az egész egyház küldetésének szolgálatában”. Ezek nem csupán bevezető szavak voltak. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez a bíborosi testület egyik legfontosabb feladata.
Mi is, akárcsak az egész egyház, menet közben tanulnunk.
A köztünk megvalósuló közösség sosem egyszer s mindenkorra elért eredmény: mindennapi megtérést kíván, mely az imádságban, konkrét magatartásformákon, bizalomra épülő kapcsolatokon és egymás meghallgatásának készségén keresztül ölt alakot.
Az elmúlt hónapokban többször is emlékeztettem arra, hogy Krisztus közösségét kell építenünk, azt a közösséget, amely egy olyan szinodális egyházban ölt testet, amelyben mindenki ugyanannak a küldetésnek a szolgálatában áll, ki-ki a maga karizmája és szolgálati formája szerint.
Amint a Római Kúriának is mondtam, ez a közösség „nem annyira szavakkal és dokumentumokkal épül, hanem konkrét tettekkel és magatartásformákkal, amelyeknek mindennapi életünkben, munkánk során is meg kell mutatkozniuk” (Beszéd a Római Kúriához a karácsonyi jókívánságok kifejezése alkalmából, 2025. december 22.). Nem részérdekek őrzői vagyunk, hanem „tanítványok és Isten országának tanúi, akik arra kaptak meghívást, hogy Krisztusban az egyetemes testvériség kovászává váljanak” (uo.).
Ezért akartam, hogy munkánk négy, egymással szorosan összefüggő témára összpontosuljon.
Mindenekelőtt azt a világot kell szemügyre vennünk, amelyben az egyház az evangélium hirdetésére küldetést kapott.
Mielőtt azt kérdeznénk, mit kell tennünk, meg kell állnunk a valóság előtt, a hit szemével kell tekintenünk rá, és hagynunk kell, hogy testvéreink meghallgatása kérdéseket ébresszen bennünk. Amint néhány héttel ezelőtt emlékeztettem: „Jézus végigjárja az utcákat, áthalad a tereken, meglátogatja lakónegyedeinket, jelen van mindennapi életünk helyszínein. Ő a közeli Isten, aki együtt jár népével, a történelem Ura” (Homília a madridi Cibeles téren, 2026. június 7.). Az Úr ma is jár előttünk a történelemben, az egyház pedig mindenekelőtt arra kapott meghívást, hogy felismerje jelenlétét.
Ezt követően a hatalom kultúrájáról és a szeretet civilizációjáról fogunk közösen gondolkodni.
Sokan vannak köztetek, akik háború, erőszak, illetve társadalmi vagy vallási szétszakítottság sújtotta vidékről érkeztek. De egyikünk sem marad érintetlen a konfliktusoknak, az elnyomásnak és a megosztottságnak attól a sokféle formájától, amelyek ma átszövik társadalmainkat. Ezért a megkülönböztetés, melyet el kell végeznünk, mindenkit érint, és az egyház küldetését minden helyzetben megszólítja. A Magnifica humanitas enciklika értékes támpontokat kínál korunk értelmezéséhez. Szeretném megtudni, milyen visszhangra találnak ezek az oldalak egyházaitokban, milyen kérdéseket vetnek fel, milyen távlatokat nyitnak, és milyen lépésekre ösztönöznek. Egy enciklika ugyanis akkor folytatja útját, amikor az egyházak befogadják, értelmezik és konkrét életükben megvalósítják.
A harmadik ülésen ismét a Magnifica humanitas enciklikával foglalkozunk majd: azt vizsgáljuk, miképpen tud hozzájárulni az egyház a közjó építéséhez.
Olyan korban élünk, amelyben egyre erősödik a széttagolódás kísértése, és a részérdekek könnyen felülírják a közjót. Az egyház társadalmi tanítása arra emlékeztet bennünket, hogy a közjó nem születik meg magától, hanem közös felelősséget kíván. Az egyház számára ez nagyon konkrét formát ölt: a szinodális stílust, mely Isten országa küldetésének szolgálatában áll. Erre emlékeztet a Magnifica humanitas enciklika is a 86. pontban, hozzátéve, hogy ehhez figyelmet kell fordítani a döntéshozatalnak és a felelősség gyakorlásának módjára, az átláthatóság, a kiértékelés és a közös felelősségvállalás jegyében.
Végül egy ülést a szinódus megvalósítási útjának szentelünk.
Ez az utolsó ülés nem új témát kezd, hanem összegzi és összekapcsolja mindazt, amit az előző üléseken megosztottunk egymással. Amikor látjuk a világ sebeit, és vállaljuk a közjó építését és az egyház küldetését, a szinodalitás konkrét utat mutat: meghallgatni, megkülönböztetni és együtt vállalni a felelősséget azokért a döntésekért, amelyeket az Úr ránk bíz. A szinodalitás elsősorban nem eljárások összessége; amint ezt már többször is mondtam, a szinodalitás magatartás, nyitottság, készség a megértésre. Időnként úgy értelmezték, mint a hatalom csorbítását. Valójában azonban segít bennünket abban, hogy mélyebben megértsük magának a hatalomnak a jelentését, mely azért létezik, hogy védelmezze az egyházon belüli közösséget, előmozdítsa mindenki részvételét és irányítsa az egyház közös útját.
E négy ülés egységét az a missziós távlat adja, amelyet a legutóbbi konzisztóriumon közösen képviseltünk, és amelyre az áprilisi levelemben emlékeztettem. Elsősorban nem azért vagyunk itt, hogy az egyház belső életéről gondolkodjunk.
Mindazok a témák, amelyekkel foglalkozni fogunk – a világra tekintés, a béke, a közjó és a szinodalitás –, egyetlen kérdésben találkoznak:
miként segíthetjük ma egyházainkat abban, hogy nagyobb hűséggel, szabadsággal és hitelességgel hirdessék az evangéliumot?
A küldetés nem csupán egy az egyház számos feladata közül. Maga a küldetés az egyház létértelme, s éppen ezért az a mérce is, amely megkülönböztetésünket irányítja. Amikor megtanuljuk meghallgatni egymást, együtt hordozni a felelősséget, és felismerni a Lélek működését a különféle egyházakban, nem pusztán munkamódszerünkön javítunk: olyan egyházzá válunk, amely képesebb találkozni korunk férfiaival és nőivel, és tanúságot tenni előttük az evangélium öröméről.
Ezért különleges segítséget szeretnék kérni tőletek. Az Úr által rám bízott szolgálatot nem végezhetem egyedül. Szükségem van tapasztalatotokra, lelkipásztori bölcsességetekre, a rátok bízott egyházakra és népekre vonatkozó ismereteitekre. Számítok rátok, hogy segítsetek felismerni, mit mond ma a Lélek az egyháznak. Szükségem van támogatásotokra: erős, kifejezett és nyilvános támogatásotokra. Éreznem kell, hogy testvérként támogattok.
Ezért kérlek benneteket, hogy ne csak a közös munka ezen napjai során, hanem az egyetemes egyház közösségének mindennapi szolgálatában is kísérjetek.
Segítsetek meghallani, ami az egyházakban kibontakozik, felismerni a remény jeleit, melyek gyakran csendben növekszenek, ugyanakkor nem hagyni figyelmen kívül a nehézségeket, a meg nem értéseket és az ellenállásokat sem, amelyek lassíthatják a haladást. Szükségem van szabadságotokra, az őszinteségetekre és a lojalitásotokra. Az őszinte tanács mindig a közösség építésének cselekedete.
Arra is kérlek benneteket, hogy saját egyházatokban és szolgálatotokban támogassátok ezt az egyházi megkülönböztetési stílust. Tudom, hogy ez türelmet kíván, s olykor kérdéseket vet fel. Mindazonáltal meg vagyok győződve arról, hogy az Úr a ránk bízott felelősség közös viselésének egy evangéliumibb módjára tanít meg bennünket. Tanúságtételünk hitelessége és küldetésünk gyümölcsözősége is ettől függ.
Ezért arra biztatlak benneteket, hogy meggyőződéssel vegyetek részt a csoportmunkában. Jól tudom, hogy sokunk számára nem ez a konzisztórium megszokott munkamódszere. Mégis ez is része annak az útnak, amelyen az Úr vezet bennünket. Természetesen a személyes felszólalásokra is marad lehetőség, és – mint mindig – mindenki szabadon eljuttathatja hozzám észrevételeit vagy bizalmas megfontolásait. De arra kérlek benneteket, hogy bizalommal kapcsolódjatok be ebbe az egyházi gyakorlatba. Mi is a gyakorlatban tanuljuk meg a szinodalitást, együtt tanulunk meg növekedni a közösségben. Előre köszönöm készségeteket, belső szabadságotokat és az egyház iránti szereteteteket.
Bízzuk ezeket a napokat a Szentlélekre, hogy tegyen fogékonnyá bennünket szavára, és adja meg nekünk azt a kegyelmet, hogy együtt keressük azt, ami a legjobban szolgálja az evangéliumot és Isten népének javát!
Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria





