Leó pápa nyitóbeszéde a rendkívüli konzisztóriumon: Engedjük, hogy Krisztus vonzhassa az embereket!

Kedves testvéreim!

Nagy örömmel fogadlak benneteket, és szívből köszöntelek mindnyájatokat. Köszönöm, hogy itt vagytok! A segítségül hívott Szentlélek vezessen bennünket e két nap során, melyet gondolkodással és megbeszéléssel töltünk.

Igen jelentősnek tartom, hogy a mi Urunk megjelenésének főünnepét követő napon gyűltünk össze konzisztóriumra, s egy olyan gondolattal szeretném megnyitni munkánkat, amely éppen ebből a misztériumból fakad.

A liturgiában elhangzott Izajás próféta mindig megrendítő felhívása: „Kelj föl, és tündökölj, Jeruzsálem, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted. Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, királyok a benned támadt fényességhez” (Iz 60,1–3).

E szavak a II. Vatikáni Zsinat Egyházról szóló konstitúciójának elejére irányítják gondolatainkat. Teljes terjedelmében felolvasom az első bekezdést: „Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot (vö. Mk 16,15). Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését. Korunk sajátos körülményei sürgőssé teszik az Egyháznak e feladatát, hogy a társadalmi, technikai és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledő emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet” (Lumen gentium, 1).

Kijelenthetjük, hogy

a Szentlélek évszázadok múltán ugyanazt a látomást ihlette a prófétában és a zsinati atyákban: az Úr világosságának látomását, amely megvilágítja a szent várost – előbb Jeruzsálemet, majd az Egyházat –, és amely, visszatükröződve rajta, lehetővé teszi, hogy minden nép – a világ sötétségében is – előre tudjon haladni.

Amit Izajás „előképben” hirdetett meg, azt a zsinat felismeri Krisztusnak, a népek világosságának, teljesen feltárult valóságában.

Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápaságát összességében ebben a zsinati távlatban értelmezhetjük, amely az Egyház misztériumát teljesen Krisztus misztériumába ágyazva szemléli, s így az evangelizáló küldetést az üdvtörténet központi eseményéből áradó, kimeríthetetlen energia kisugárzásaként értelmezi.

XVI. Benedek és Ferenc pápa ezt a látásmódot egyetlen szóban foglalta össze: vonzás.

XVI. Benedek pápa ezt a 2007-es aparecidai konferenciát megnyitó homíliájában fejtette ki, amikor azt mondta: „Az Egyház nem térít. Sokkal inkább »vonzás« által növekszik: miként Krisztus »mindenkit magához vonz« a keresztáldozatban tetőzött szeretetének erejével, úgy az Egyház is annyira teljesíti küldetését, amennyire Krisztussal egyesülve minden cselekedetét – mind lelki, mind konkrét értelemben – Urának szeretetéhez igazítja.” Ferenc pápa teljesen egyetértett ezzel a megközelítéssel, és különböző alkalmakkor többször is megismételte.

Ma örömmel veszem át én is ezt a gondolatot, és osztom meg veletek. Arra hívlak benneteket – magamat is beleértve –, hogy figyeljünk nagyon arra, amit XVI. Benedek pápa e vonzás mozgató „erejeként” jelölt meg: ez az erő a kharisz, az agapé, Isten szeretete, mely Jézus Krisztusban testet öltött, amelyet a Szentlélekben az Egyház ajándékul kapott, és amely megszenteli annak minden cselekedetét.

Voltaképpen nem az Egyház vonz, hanem Krisztus; és ha egy keresztény személy vagy egy egyházi közösség vonzó, az azért van, mert azon a „csatornán” keresztül eljut hozzá a Szeretet éltető ereje, mely az Üdvözítő szívéből fakad.

Sokatmondó, hogy Ferenc pápa, aki az Evangelii gaudium apostoli buzdítással kezdte „az evangélium hirdetéséről a mai világban”, a Dilexit nos enciklikával zárta „Krisztus szívének isteni és emberi szeretetéről”.

Szent Pál azt írja: „Caritas Christi urget nos” – Krisztus szeretete sürget bennünket (2Kor 5,14). A szünekhó (συνέχω) ige azt fejezi ki, hogy Krisztus szeretete azért ösztönöz bennünket, mert birtokba vesz, körülölel és lenyűgöz bennünket. Íme, az erő, amely mindenkit Krisztushoz vonz, amint ő maga is megjövendölte: „Én pedig, amikor felemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Amennyiben úgy szeretjük egymást, ahogyan Krisztus szeretett bennünket, hozzá tartozunk, az ő közössége vagyunk, és ő továbbra is vonzhat rajtunk keresztül. Valójában csak a szeretet hiteles, csak a szeretet hitelre méltó (vö. Hans Urs von Balthasar: Glaubhaft ist nur Liebe, Johannes Verlag, Einsiedeln, 1963).

Az egység vonz, a megosztottság szétszór. Úgy látom, hogy ezt a fizika is igazolja, mind a mikro-, mind a makrokozmosz szintjén.

Ahhoz tehát, hogy valóban misszionárius Egyház legyünk, vagyis képesek legyünk tanúságot tenni Krisztus szeretetének vonzerejéről, mindenekelőtt gyakorlatba kell ültetnünk az ő parancsát, az egyetlen parancsot, amelyet adott nekünk, azután, hogy megmosta tanítványai lábát: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!”

És hozzáteszi: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34–35).

Szent Ágoston ezt a magyarázatot fűzi hozzá: „Azért szeretett tehát minket, hogy mi is szeressük egymást, ezt adva meg nekünk irántunk való szeretetével, hogy kölcsönös szeretettel kapcsolódjunk össze, és így legyünk a drága Főnek titokzatos testévé, amelynek tagjait ez a szeretetkötelék fűzi eggyé” (Hatvanötödik beszéd János evangéliumáról, 2).

Kedves testvéreim, innen szeretnék elindulni, az Úrnak ettől a kijelentésétől, első konzisztóriumunkon, és mindenekelőtt azon a kollegiális úton, amelyen Isten kegyelméből együtt kell járnunk. Nagyon sokszínű közösséget alkotunk, melyet a származás, a kultúrák, az egyházi és társadalmi hagyományok sokfélesége, a képzési és akadémiai utak, a lelkipásztori tapasztalatok, valamint – természetesen – a személyes tulajdonságok és jellemvonások különbözősége gazdagít.

Elsősorban arra kaptunk meghívást, hogy megismerjük egymást és párbeszédet folytassunk, hogy együtt tudjunk dolgozni az Egyház szolgálatában.

Remélem, növekedni tudunk az egymással való közösségben, s így hiteles példát nyújtunk a kollegialitásra.

Ma bizonyos értelemben folytatjuk azt az emlékezetes találkozást, amelyben sokatokkal együtt közvetlenül a konklávét követően részem lehetett: „a közösség és a testvériség megélésének alkalmát, a közös gondolkodás és a megosztás idejét, mely arra irányul, hogy támogassa és tanácsaival segítse a pápát az egyetemes Egyház kormányzásának súlyos felelősséggel járó feladatában” (Levél a rendkívüli konzisztórium összehívásáról, 2025. december 12.).

E napokban már négy témában megtapasztalhatjuk a közösségi gondolkodás folyamatát: 1) Evangelii gaudium, vagyis az Egyház küldetése a mai világban; 2) Praedicate evangelium, vagyis a Szentszék szolgálata, különösen a részegyházaknak nyújtott szolgálata; 3) szinódus és szinodalitás mint az együttműködés eszköze és stílusa; 4) liturgia mint a keresztény élet forrása és csúcspontja. Időbeli okokból, valamint az érdemi, mélyebb megvizsgálás elősegítése érdekében ezek közül csupán kettőt fogunk részletesebben tárgyalni.

Mind a huszonegy csoport hozzájárul majd a meghozandó döntéshez, de mivel számomra könnyebb tanácsot kérni azoktól, akik a kúriában dolgoznak és Rómában élnek, a beszámoló csoportok a helyi egyházakat képviselő kilenc csoport lesznek.

Azért vagyok itt, hogy meghallgassalak benneteket. Amint azt a püspöki szinódus 2023-as és 2024-es közgyűlései során megtanultuk, a szinodális dinamika kiváltképpen egymás meghallgatását jelenti. Minden ilyen alkalom lehetőség arra, hogy tovább mélyítsük a szinodalitás iránti közös megbecsülésünket. „Az a világ, amelyben élünk, és amelyet ellentmondásaival együtt szeretnünk és szolgálnunk kell, megköveteli az Egyháztól, hogy küldetésének minden területén erősítse szinergiáit. Épp a szinodalitás útja az az út, amelyet Isten a harmadik évezred Egyházától vár” (Ferenc pápa: Beszéd a püspöki szinódus bevezetésének ötvenedik évfordulóján, 2015. október 17.).

Ez a másfél nap, melyet együtt töltünk, jövőbeni közös utunk előképe lesz. Nem egy szöveg megfogalmazásához kell eljutnunk, hanem olyan beszélgetést kell folytatnunk, amely segít engem az egész Egyház küldetésére irányuló szolgálatomban.

Holnap a kiválasztott két témáról fogunk tárgyalni, a következő irányadó kérdés mentén: A következő egy-két évre előretekintve mely szempontok és prioritások irányíthatnák a Szentatya és a kúria cselekvését az adott témában?

Meghallgatjuk mindenkinek az elméjét, szívét és lelkét; meghallgatjuk egymást; lényegre törően és nagyon röviden fogalmazunk, hogy mindenki szóhoz juthasson: így fogunk eljárni. Az ókori bölcs rómaiak azt mondták: „Non multa sed multum!” A jövőben is ez a kölcsönös meghallgatásra épülő stílus – a Szentlélek vezetését keresve és együtt haladva – nagy segítségére lesz a rám bízott péteri szolgálatnak.

Már abból is, ahogyan megtanulunk együtt dolgozni – testvéri lelkülettel és őszinte barátsággal –, valami új kezdődhet, amely a jelent és a jövőt egyaránt mozgásba hozza.

Kedves testvéreim, már most hálát adok Istennek jelenlétetekért és hozzájárulásaitokért. Kísérjen bennünket mindenkor a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház anyja!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír