Leó pápa a rendkívüli konzisztórium lezárásakor: Krisztus szeretetének kapuja mindig nyitva marad!

Az alábbiakban közzétesszük a Szentatya beszédét, amelyet a bíborosi testülethez intézett a rendkívüli konzisztórium (2026. január 7–8.) lezárásakor.

Amikor a Szentatya bíborossá választott bennünket, azzal bízott meg, hogy „rendíthetetlen tanúi legyünk Krisztusnak és az ő evangéliumának Róma városában és a legtávolabbi vidékeken is” (vö. A bíborosok kinevezésének szertartása). Valóban ez a küldetés annak a magva, lényege, amire valamennyien elkötelezzük magunkat. Ez a konzisztórium kiváltságos alkalmat jelentett az Egyház küldetésének kifejezésére, mégpedig úgy, hogy azt együtt, közösségben tehettük meg. E másfél nap során a Szentlélek szemmel láthatólag bőségesen árasztotta ránk sokféle ajándékát. Mélységesen hálás vagyok jelenlétetekért és részvételetekért, mely arra irányult, hogy támogassatok engem Péter utódaként végzett szolgálatomban. Hálás vagyok az idősebbeknek, akik jelentős erőfeszítést tettek azért, hogy eljöjjenek: tanúságtételük valóban felbecsülhetetlen értékű! Ugyanakkor különös módon közel vagyok azokhoz a bíborosokhoz is, akik a világ különböző pontjain élnek, és különféle okokból nem tudtak eljönni. Veletek vagyunk, és érezzük, hogy közel vagytok hozzánk!

Ez a találkozó szorosan kapcsolódik mindahhoz, amit a konklávékor átéltünk. Már a konklávé előtt, Péter utódának megválasztása előtt is kifejeztétek azon vágyatokat, hogy megismerhessétek egymást, továbbá, hogy segítséget, támogatást nyújthassatok. Első tapasztalatot ebből május 9-én szereztünk. Majd e két nap során egy egyszerű, ám nem feltétlenül könnyű módszert alkalmaztunk, mely segített bennünket abban, hogy találkozzunk egymással és jobban megismerjük egymást. Személy szerint mély közösséget és összhangot tapasztaltam mindnyájatokkal, valamint számos felszólalás során. A szinodalitásról is tapasztalatot szereztünk, nem szervezési technikaként éltük meg, hanem olyan eszközként, mely segít növekednünk a meghallgatásban és a kapcsolódásban. Természetesen folytatnunk kell és el kell mélyítenünk ezeket a találkozásokat.

Felszólalásom végén konkrétabban is beszélek majd arról, miként folytathatnánk ezt az utat. Előtte azonban szeretnék visszatérni néhány felvetésre, amelyek ezekben a napokban megfogalmazódtak. Talán olyan szavakkal kezdve, amelyek ezen az utolsó ülésen is többször elhangzottak.

Megtalálni Krisztust küldetésünk középpontjában. Az evangélium hirdetése – mindannyian jól tudjuk – Jézus Krisztust állítja a középpontba. Az ő igéjét akarjuk hirdetni. Azután annak fontossága, hogy mi magunk is valóban hiteles lelki életet éljünk, mely tanúságtétel lehet a mai világban.

A témák, amelyeket kiválasztottunk, mélyen a II. vatikáni zsinatban gyökereznek és szorosan kapcsolódnak a zsinatból kibontakozott úthoz. Soha nem hangsúlyozhatjuk eléggé annak fontosságát, hogy továbbhaladjunk a zsinattal megnyílt úton. Bátorítalak benneteket rá. Mint tudjátok, ezt a témát – a zsinat dokumentumai és tapasztalata – választottam az idei nyilvános kihallgatások témájául. Ez az út pedig életfolyamat, megtérési folyamat, az egész Egyház megújulásának folyamata. Az Evangelii gaudium és a szinodalitás fontos elemei ennek az útnak.

Azt is szeretném elmondani, hogy a másik két javasolt téma – melyek nem álltak e két munkanap középpontjában – szorosan kapcsolódnak a többi témához és a zsinathoz. Nem felejtettük el őket, és nem is fognak feledésbe merülni. Semeraro bíboros helyesen emlékeztetett a szinodalitás és az eucharisztia közötti kapcsolatra. Egyébként az egyik tanulmányozó csoport, mely a szinodális folyamat során kezdte meg munkáját, éppen ennek az összefüggésnek az elmélyítésén dolgozik. Castillo bíboros most a 2028-as közgyűlésről beszélt. Természetesen a szinódus titkárságával folyamatban lévő munka tovább folytatódik a tanulmányozó csoportokkal. A szinodalitás útja közösségi út a küldetésért, és mindannyiunknak részt kell vennünk benne. Ezért fontosak a közöttünk lévő kötelékek. Kiemeltétek annak fontosságát, hogy a Szentatya különösen szoros kapcsolatban álljon a püspöki konferenciákkal és a helyi egyházakkal; valamint a kontinentális közgyűlések jelentőségét. Ezek azonban nem válhatnak pusztán „további”, kipipálható gyűlésekké, hanem a püspökök, a papok és a világiak, valamint az egyházak közötti találkozás és kapcsolatok helyeivé kell lenniük, melyek nagyban elősegítik a hiteles missziós kreativitás kibontakozását.

Ezt követően kapcsolódunk a másik témához: a dikasztériumok munkája a Praedicate evangelium szellemében, a Szentatyának és a részegyházaknak nyújtott szolgálatukkal. A Praedicate evangelium hangsúlyozza annak szükségességét, hogy „jobban összehangoljuk a kúria szolgálatának mai gyakorlását az evangelizáció azon útjával, amelyen az Egyház – különösen ebben az időszakban – jár” (I, 3). Ebben a távlatban újra hangsúlyozom elköteleződésemet, hogy kivegyem a részem, és számotokra, valamint az egész Egyház számára olyan kapcsolati és szolgálati struktúrát kínáljak, amely képes támogatni és segíteni benneteket és a helyi egyházakat, hogy együtt, nagyobb hozzáértéssel és hatékonysággal tudjunk szembenézni a küldetés jelenlegi kihívásaival.

Beszéltetek arról is, hogy ennek az útnak a folytatásához mennyire fontos a képzés. A meghallgatásra való képzés, a meghallgatás lelkiségére irányuló képzés. Különösen – hangsúlyoztátok – a szemináriumokban, de a püspökök számára is!

Itt – még ha nem is volt találkozónk kifejezett témája – szeretném megemlíteni azt a problémát, amely ma is sok helyen valóban seb az Egyház életén: nevezetesen a szexuális visszaélések miatti válság. Nem hunyhatunk szemet, és nem zárhatjuk be a szívünket. Szeretném elmondani – bátorítva benneteket arra, hogy adjátok tovább a püspököknek is –, hogy sok esetben az áldozatok fájdalmát tovább súlyosbította az a tény, hogy nem fogadták és nem hallgatták meg őket. Maga a visszaélés mély sebet ejt, mely talán az egész élet folyamán megmarad; de sokszor az Egyházban a botrány abból fakad, hogy az ajtó zárva maradt, az áldozatokat nem fogadták, és nem kísérték hiteles pásztori közelséggel. Egy áldozat nemrégiben azt mondta nekem, hogy számára a legfájdalmasabb valójában az volt, hogy egyetlen püspök sem akarta meghallgatni. Ezért ezen a területen is: a meghallgatás alapvető fontosságú.

Mindenkinek a képzése. A szemináriumokban zajló képzésnek, a papok, a püspökök és a világi munkatársak képzésének a helyi egyház, a plébániák és sok más jelentős hely mindennapi és konkrét életében kell gyökereznie, olyan helyekről van szó, ahol az emberek találkoznak egymással, ahol különösen a szenvedőkkel találkoznak. Amint itt is láthattátok, egy vagy két nap, de még egy hét sem elegendő ahhoz, hogy egy ilyen témában valóban elmélyüljünk, és azt meg is éljük. Ezért fontos, hogy közös munkálkodásunk mindennapi módja képzési és növekedési alkalommá váljon mindazok számára, akikkel együtt dolgozunk, minden szinten: a plébániától a római kúriáig.

Például a lelkipásztori látogatások tartoznak azok közé a területek közé, ahol a szinodális stílusban napi szinten növekedhetünk; és az összes részvételi szervnek új lendületet kell adni.

Mindez kapcsolatban áll a szinódus megvalósításának útjával, az ugyanis folytatódik, és alapvető állomása lesz a 2028-ra tervezett egyházi közgyűlés. Arra buzdítalak benneteket, hogy legyetek e folyamat kovászai. Ez az út az Egyház küldetését szolgálja, ez az út Krisztus evangéliuma hirdetésének szolgálatában áll.

Íme, [ezt akartam elmondani], kedves testvéreim. Ezek azonban csupán első visszhangjai mindannak, amit tőletek hallottam. A párbeszédnek folytatódnia kell. Ismételten kérlek benneteket, hogy juttassátok el hozzám írásban értékeléseiteket mind a négy témáról, az egész konzisztóriumról, valamint a bíborosoknak a Szentatyához és a római kúriához fűződő kapcsolatáról. Én magam is rászánom az időt, hogy nyugodtan elolvassam a beszámolókat és a személyes üzeneteket, s hogy később visszajelzést adjak, választ adjak, és folytassuk a párbeszédet.

Már most szeretném javasolni, hogy idén a következő konzisztóriumunkra Szent Péter és Szent Pál főünnepéhez közeli időpontban kerüljön sor. Ezért azt javaslom, hogy idén másodszor is kétnapos összejövetelt tartsunk, a jövőre nézve pedig gondolkodjunk azon, hogy évente egyszer találkozzunk, talán több napon át: három vagy négy napon, ahogyan néhány csoport javasolta. Az első nap az elmélyedés, az imádság és a találkozás ideje lenne, ezt követné két vagy három munkanap. Idén azonban még ebben a formában folytatnánk.

A folytatás érdekében, tekintettel arra a segítségre, amelyet őszintén hiszem, hogy fel tudtok ajánlani, gondoljunk a következő, júniusi konzisztóriumra. Szeretném hozzátenni: ha van valaki köztetek, aki nehézségbe, például anyagi nehézségbe ütközik, szóljatok. Úgy gondolom, én is, mi is megélhetünk egymással egyfajta szolidaritást, és találunk módot, nagylelkű emberek közreműködésével, a segítésre.

E konzisztórium végén szeretném újból elmondani azt, amit a vízkereszti homíliámban mondtam: „Isten feltárulkozik, és semmi sem maradhat mozdulatlan. Véget ér az a fajta nyugalom, amely annak ismételgetésére készteti a kedveszegett embereket: »Nincs semmi új a nap alatt« (Préd 1,9).” Ez az a remény, amelyet ajándékul kaptunk. És ezzel, mindannyian közösen szeretnénk kifejezni az aggodalmunkat – melyet a párbeszédekben, a személyes találkozásokban, sőt a csoportban elhangzott egyes felszólalásokban is megosztottunk – mindazokért, akik a világban szenvednek. Nem úgy gyűltünk itt össze, mintha süketek lennénk a szegénységre, a szenvedésre, a háborúra és az erőszakra, amely oly sok helyi egyházat sújt. És itt, őket szívünkben hordozva, azt is szeretnénk elmondani, hogy közel vagyunk hozzájuk. Sokan közületek olyan országokból érkeztek, ahol az emberek erőszaktól és háborútól szenvednek.

Az is feladatunk, hogy a remény útját a fiatal nemzedékek előtt is képviseljük: amit ma megélünk és amiről ma döntünk, az nemcsak a jelent érinti, hanem hatással van a közeli és a távolabbi jövőre is. Ezt a reményt éltük meg a nemrég lezárult jubileumi évben. Valóban ilyen üzenetet szeretnénk közvetíteni a világnak.

Bezártuk a szent kaput, de emlékezzünk: Krisztus kapuja és szeretetének kapuja mindig nyitva marad!

Most pedig imádkozzunk egymásért, miként a Szentatya imádkozott értünk azon a napon, amikor bíborossá nevezett ki bennünket: „Add meg kegyelmeddel azt, amire az emberi gyöngeség nem képes elérni, hogy e szolgáid, Egyházadat szüntelenül építve, csorbítatlan hittel és lelki tisztasággal tündököljenek” (vö. A bíborosok kinevezésének szertartása). Járjon közben értünk Szent Péter, miközben kollegiális lelkülettel igyekszünk szolgálni az ő bárkáját, az Egyházat!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír