Leó pápa a zsolozsma elimádkozásakor Monacóban: Az Egyház legyen „szószóló”, védje meg az embert!

Érkezésekor két gyermek virágot nyújtott át a Szentatyának, akit II. Albert monacói herceg, Charlene hercegné és Dominique-Marie David monacói érsek fogadtak a monumentális lépcsősor lábánál, valamint a plébános, Daniel Deltreuil kanonok a székesegyház bejáratánál.

A kórus éneke alatt bevonultak a templomba, majd az érsek köszöntése után elimádkozták a zsolozsmát.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a pápa homíliáját.

Kedves testvéreim!

Istennél és Isten előtt van szószólónk: Jézus Krisztus, az igaz (vö. 1Jn 2,1–2). E szavakkal János apostol segít bennünket megragadni az üdvösség misztériumát. Amikor még gyengék voltunk, amikor még az emberi természetünket meghatározó bűn terhét hordoztuk, és képtelenek voltunk saját erőnkből eljutni az élet és a boldogság teljességére, maga Isten jött el hozzánk Fia, Jézus Krisztus által. Ő – mondja az apostol – engesztelő áldozatként magára vette az ember és a világ bűnét, velünk és értünk hordozta azt, átmenve rajta átalakította, és örökre megszabadított bennünket.

Krisztus a dinamikus középpont, hitünk szíve, és ebből a középpontból kiindulva szeretnék hozzátok szólni, miközben szeretettel köszöntöm Őfőméltóságát, Albert herceget, Őexcellenciáját, Dominique-Marie David érseket, a jelen lévő papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket, és szeretném elmondani mindnyájatoknak, mennyire örülök, hogy itt lehetek, és osztozhatom egyházi utatokon.

Krisztusra mint „szószólóra” tekintve, az imént hallott olvasmány fényében, szeretnék elmondani nektek néhány gondolatot.

Az első a közösség ajándékára vonatkozik. Jézus Krisztus, az igaz, közbenjárva az emberiségért az Atyánál, kiengesztel bennünket vele és egymással.

Ő nem azért jön, hogy elítéljen bennünket, hanem hogy mindenkinek felajánlja irgalmát, amely megtisztít, meggyógyít, átalakít, és Isten egyetlen családjának tagjaivá tesz bennünket.

Együttérző és irgalmas magatartása teszi őt „szószólóvá” a szegények és a bűnösök védelmében, nyilván nem azért, hogy igazolja a rosszat, a bűnt, hanem hogy megszabadítsa őket az elnyomástól és a rabságtól, Isten fiaivá és egymás testvéreivé tegye őket.

Nem véletlen, hogy Jézus csodatettei nem korlátozódnak az ember fizikai vagy lelki gyógyítására, hanem fontos társadalmi és politikai dimenziót is magukban foglalnak: a meggyógyított személy teljes méltóságában visszakerül az emberi és vallási közösségbe, amelyből – gyakran éppen betegsége vagy bűne miatt – korábban kizárták.

Ez a közösség (kommunió) a voltaképpeni jele az Egyháznak, mely arra hivatott, hogy a világban visszatükrözze Isten szeretetét, aki nem személyválogató (vö. ApCsel 10,34). Ennek fényében szeretném hangsúlyozni, hogy egyházatoknak, itt a Monacói Hercegségben, nagy gazdagsága van: olyan hely, ahol mindenki befogadásra és vendégszeretetre talál, a rátok jellemző társadalmi és kulturális sokszínűségben. A Monacói Hercegség ugyanis egy kis állam, amelyben azonban monacóiak, franciák, olaszok és számos más nemzet tagjai élnek együtt. Kis kozmopolita állam, ahol a származás sokféleségéhez társulnak más, társadalmi-gazdasági jellegű különbözőségek is.

Az Egyházban ezek a különbözőségek sosem válnak társadalmi osztályok szerinti megosztottság forrásává, hanem épp ellenkezőleg: mindenki mint személy és Isten gyermeke befogadást nyer, és mindenki annak a kegyelmi ajándéknak a részese, amely a közösséget, a testvériséget és a kölcsönös szeretetet erősíti. Ez az ajándék Krisztustól származik, aki szószólónk az Atyánál.

Mindnyájan ugyanis őbenne keresztelkedtünk meg, s ezért – mondja Szent Pál – „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28).

Van azonban egy második szempont is, amelyet szükségesnek tartok kiemelni: az evangélium hirdetése az ember védelmében. Annak érdekében, hogy mindenki befogadja az Atya szeretetének örömhírét, Jézus mint „szószóló” különösen azok védelmében lép fel, akiket Isten által elhagyottnak tartottak, és akiket elfeledtek és kirekesztettek. Jézus hangjává és arcává válik az irgalmas Istennek, aki „igazságot szolgáltat az elnyomottnak” (Zsolt 103,6).

Így egy olyan Egyházra gondolok, amely arra hivatott, hogy „szószólóvá” váljon, vagyis hogy megvédje az embert: a teljes embert és minden embert. Ez a kritikus és prófétai megkülönböztetés útja, mely arra irányul, hogy előmozdítsa „az emberiség teljes körű fejlődését, mely tiszteletben tartja annak méltóságát és valódi identitását, valamint végső célját, mely a Szentháromságos Istennel és az egymással való teljes közösség misztériuma felé irányít” (Nemzetközi Teológiai Bizottság: Quo vadis, humanitas?, 22).

Ez az első szolgálat, amelyet az evangéliumhirdetésnek el kell látnia:

megvilágítani az emberi személyt és a társadalmat, hogy Krisztusnak és az ő igéjének fényében felfedezzék saját identitásukat, az emberi élet értelmét, a kapcsolatok és a társadalmi szolidaritás értékét, a lét végső célját és a történelem rendeltetését.

Ezzel kapcsolatban szeretnélek bátorítani benneteket, hogy szenvedélyesen és nagylelkűen evangelizáljatok. Hirdessétek az élet, a remény és a szeretet evangéliumát; vigyétek el mindenkihez az evangélium világosságát, hogy minden férfi és nő életét fogantatásától természetes végéig megvédjék és előmozdítsák; az eligazodáshoz kínáljatok új térképeket, melyek képesek feltartóztatni a szekularizmus azon törekvéseit, amelyek az embert az individualizmusra szűkítik, és a társadalmi életet a gazdagság előállítására alapozzák.

Fontos, hogy az evangélium hirdetése és a hit formái, melyek oly mélyen gyökereznek identitásotokban és társadalmatokban, elkerüljék annak veszélyét, hogy puszta – bár jó – megszokássá váljanak. Az élő hit mindig prófétai: képes kérdéseket felvetni és megszólítani: vajon valóban védjük az embert? Vajon védelmezzük a személy méltóságát az élet minden szakaszában? Valóban igazságos és szolidaritás által vezérelt-e a jelenlegi gazdasági és társadalmi modell? Áthatja-e a felelősség etikája, amely segít túllépni „az értékegyenlőségen alapuló csere és az öncélú profitszerzés logikáján” (XVI. Benedek: Caritas in veritate enciklika, 38), hogy igazságosabb társadalmat építsünk?

Kedves barátaim, ha tekintetünket Jézus Krisztusra, az Atyánál értünk közbenjáró szószólónkra szegezzük, olyan hit születik, amely a vele való személyes kapcsolatban gyökerezik, tanúságtétellé válik, és képes átalakítani az életet és megújítani a társadalmat. Ezt a hitet új eszközökkel és új nyelvezettel – a digitális világ lehetőségeit is felhasználva – kell hirdetni. Ebbe a hitbe mindenkit be kell vezetni, és ebben a hitben mindenkit folyamatosan és találékonyan kell képezni. Ez különösen érvényes azokra, akik megnyílnak az Istennel való találkozásra, a katekumenekre és az újrakezdőkre, akiket különös odafigyeléssel kell kísérnetek.

Védőszentetek, Szent Devota szűz és vértanú ösztönözzön benneteket példájával! A Boldogságos Szűz Mária, a Szeplőtelen Szűz járjon közben értetek, és vezessen benneteket mindig utatokon!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír