Leonardo Sandri bíboros homíliája: Urunk, töltsd el Ferenc pápát örömmel jelenlétedben

A szertartásra kivált a Pápai Kápolna (Cappella Papale) tagjait, vagyis a pápai szertartásokon hivatalból résztvevő egyházi személyeket hívták meg.

Az alábbiakban Sandri bíboros teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Tiszteletre méltó Bíboros Testvérek! Nővéreim és Fivéreim az Úrban!

1. Krisztus feltámadt! Egy olyan gyászmise keretén belül, mint a pápa halálát követő kilenced egyik gyászmiséje, még nagyobb meghatottsággal énekeljük a húsvéti alleluját, azt az éneket, amely a diakónus hangján csendült fel – „Nuntio vobis gaudium magnum quod est Alleluia” [Nagy örömet hirdetek nektek: alleluja!] – ebben a bazilikában is, melyet a vigíliaszertartás előtt nem sokkal meglátogatott a Szentatya, Ferenc. Azt gondolhatjuk, hogy öntudatlanul is átkelni készült egy másik Vörös-tengeren, egy másik éjszakán, melyet Krisztus feltámadásának köszönhetően áldottnak nevezhetünk, és amelyről azt mondja az Írás, hogy „et nox sicut dies illuminabitur” [az éjszaka úgy ragyog, mint a nappal fénye].

Néhány nap múlva a protodiakónus bíboros hasonló formulát használva fogja meghirdetni az Egyháznak és a világnak azt a nagy örömet (gaudium magnum), hogy van pápánk. Krisztus húsvéti tapasztalatából nyer értelmet Péter utódának szolgálata, aki mindenkor arra hivatott, hogy megélje az evangéliumból imént hallott szavakat: „Te pedig, ha majd megtérsz, erősítsd meg testvéreidet!” Péter abban a hitben erősíti meg testvéreit, hogy a Megfeszített a Feltámadott, az örökké Élő. A kilenc napon át az elhunyt pápáért bemutatott szentmisékkel (novendiales) – melyeken különböző hívők csoportjai vesznek részt – a keresztény támogatás [suffragium] rítusát valósítjuk meg: hihetjük, hogy Péter utóda ily módon is egybehív, hogy megerősítsen bennünket, éppen azért, mert

ismételten megvalljuk hitünket a test feltámadásában, a bűnök bocsánatában, a pápává lett ember bűneinek bocsánatában is, és ismételten tudatosítjuk, hogy minden ember egységes történelme Isten kezében van.

2. Ma a bíboros atyák azok, akik meghívást kaptak, hogy részt vegyenek a kilencedhez tartozó szentmisén, ennek az egyházi útnak mintegy a központi állomásán; testületként gyűlnek össze imára, és az Úrnak ajánlják azt, akinek első munkatársai és tanácsadói voltak, vagy legalábbis igyekeztek annak lenni a Római Kúriában és a világ egyházmegyéiben. Gondolatban viszont mindannyian, tiszteletre méltó testvérek, magunkkal hozzuk azokat az embereket, akikért és akikkel együtt szolgálatunkat végezzük: Tongától a Csendes-óceáni szigeteken át a mongóliai sztyeppékig, az ókori Perzsiától Teheránon át addig a helyig, ahonnan az üdvösség hirdetése elindult, Jeruzsálemig, a kereszténység akkoriban virágzó, ma pedig egy kicsiny nyájnak otthont adó, némely esetben a vértanúság jegyét magukon hordozó helyektől, mint Marokkó és Algéria – csak hogy néhány földrajzi koordinátát említsünk, melyeket a Szentatya az elmúlt években gyakori konzisztóriumok összehívásával kívánt kijelölni. Mindezeken a helyeken és kontinenseken, valamint azokban az összekötő terekben, amelyek az Államtitkárság és a Római Kúria hivatalai,

az apostolok utódaiként mindennap arra kell emlékeznünk és annak tudatában kell élnünk, hogy „uralkodni annyit jelent, mint szolgálni”, mint a Mester és Úr, aki szolgálóként van közöttünk.

3. Az egyik cím ugyanis, amelyet a hagyomány Róma püspökének tulajdonít, a Servus Servorum Dei [Isten szolgáinak szolgája], melyet Nagy Szent Gergely már akkor kedvelt, amikor még csak diakónus volt, hogy emlékeztessen bennünket erre az állandó igazságra: a liturgia emlékeztet rá a külső jelekkel, amikor a legünnepélyesebb szertartásokon a miseruha alatt tunikát viselünk, mely arra emlékeztet, hogy mindig diakónusoknak, azaz szolgáknak kell maradnunk. Ferenc pápa is megélte ezt, amikor a nagycsütörtök esti, az utolsó vacsora emlékezetére bemutatandó szentmise helyéül, a lábmosásra a szenvedés és a magány különféle helyeit választotta, de akkor is, amikor letérdelt és megcsókolta a dél-szudáni vezetők lábát a béke ajándékáért esdekelve, ugyanazzal a sokak által botrányosnak tartott, de erősen evangéliumi stílusban, amellyel ötven évvel ezelőtt, december 4-én Szent VI. Pál a Sixtus-kápolnában letérdelt és megcsókolta Melitón khalkédóni metropolita lábát. Az Egyház hagyománya, kedves bíboros testvéreim, három rendre oszt bennünket: püspökök, papok és diakónusok, mindazonáltal

mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy szolgáljunk, tanúságot téve az evangéliumról usque ad effusionem sanguinis [vérünk ontásáig],

ahogyan bíborossá való kinevezésünk napján felesküdtünk, és ahogyan azt a bíborszínű ruha is jelzi, melyet viselünk, felajánlva magunkat, testületileg és egyénileg, mint Szent Péter apostol utódjának első munkatársai.

4. Az Apostolok cselekedetei könyvéből vett olvasmány [2,14.22b–28] a jeruzsálemi imatermen kívülre visz vissza bennünket, ahol az ég alatt létező minden nemzetből származó zsidók gyűltek össze. Péter ragadja magához a szót, hogy megmagyarázza a történteket: az apostolok nem részegek, és nem félrebeszélnek, sőt, épp azért, mert a Lélek „józan mámora” (sobria ebrietas) járja át őket, ahogy később a patrisztikus irodalomban nevezik, a legkülönbözőbb népek is megértik őket, mindenki a saját nyelvén. Jelzésértékű, hogy a kilenc gyászmise egyik szövegéül ezt az olvasmányt választották: minden bizonnyal Péter apostolra utal, hiszen ez az ő első beszéde, de a kontextus az éppen lezajlott pünkösd. Lukács a következő időbeli utalást teszi: „amikor pünkösd napja beteljesedőben volt” [ApCsel 2,1]. Mit jelent ez a beteljesedés? Egyszerre jelenti a befejeződést és a beteljesedést, tehát egy új kezdetet. Az evangélista itt ugyanazt az igét használja, mint amellyel az evangélium kilencedik fejezetében élt, amikor a színeváltozás után, a hegyről leereszkedve, „amikor beteljesedőben voltak magasba emeltetésének napjai” [Lk 9,51], Jézus megkeményítette arcát, és Jeruzsálem felé tartott, ahol beteljesednek a róla szóló Írások, ahogyan később az emmauszi úton emlékeztette a megzavarodott tanítványokat. A színeváltozás csúcsa után az út a jövendölések húsvéti beteljesedése felé tart Jeruzsálemben; húsvét után a Lélek várása pünkösdkor, a Lélek ajándékának teljességével, az Egyház kezdete. Mi Péter utóda, Ferenc pápa életének befejezése és az ígéret beteljesedése közötti átmenetet éljük, hogy a Lélek új kiáradásával Krisztus Egyháza új pásztorral folytathassa útját az emberek között. De milyen prófécia teljesedik be pünkösdkor? Az, amely a liturgikus szövegben nem szerepel, de amelyet Ferenc pápa nagyon szeretett és sokat idézett, Joel harmadik fejezetéből való: „A végső napokban – mondja Isten – kiárasztok Lelkemből minden testre. Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, az ifjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak. […] Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” [ApCsel 2,17.21]. A mi kedves Szentatyánk szerette ezt ismételgetni, hogy a nemzedékek közötti találkozásról és párbeszédről beszéljen, arról, hogy az időseknek el kell mondaniuk álmaikat a fiataloknak, a fiataloknak pedig energiáikkal és látomásaikkal Isten segítségével képesnek kell lenniük arra, hogy ezeket megvalósítsák.

„Nincs jövő az idősek és a fiatalok találkozása nélkül; nincs növekedés gyökerek nélkül, és nincs virágzás új hajtások nélkül. Sose legyen prófécia emlékezet nélkül, sose legyen emlékezet prófécia nélkül; és mindig találkozzunk egymással!” Ezt a figyelmeztetést Ferenc pápa valamiképpen a fiatalabbakból és idősebbekből álló bíborosi testületnek is szánja, amelyben

mindenkinek engednie kell, hogy Isten tanítsa, hogy megsejtse Istennek az ő Egyházáról szőtt álmát, hogy fiatalosan és megújult lelkesedéssel próbálja azt megvalósítani.

5. Ferenc pápa a szentévet meghirdető bullájában megfogalmazott egy víziót, egy álmot, amelyre már most készülnünk kell, és amely az új pápára lesz bízva: „Ez a szentév egy másik, az összes keresztény számára alapvető évforduló felé mutat irányt: 2033-ban ugyanis az Úr Jézus kínszenvedése, halála és feltámadása által megvalósult megváltás kétezredik évfordulóját fogjuk ünnepelni. Tehát nagy stációkkal rendelkező út előtt állunk, melyen Isten kegyelme megelőzi és kíséri az ő hitben buzgón, a szeretetben tevékenyen és a reményben állhatatosan járó népét (vö. 1Tessz 1,3).” Lélekben mindannyian zarándokokká válunk a Szentföld útjain, Jeruzsálemben, hogy a Szent Sírból hirdessük a világnak – remélve, hogy ezt az összes testvérünkkel együtt tehetjük meg, akit egyetlen keresztség szentelt meg –: „Az Úr valóban feltámadt, és megjelent Simonnak!” [Lk 24,34].

6. Urunk, neked ajánljuk szolgádat, Ferenc pápát, hogy töltsd el most örömmel jelenlétedben, és kérjük annak kegyelmét, hogy beteljesítsük az ő látomását egy olyan Egyházról, amely a megfeszített és feltámadt Krisztus misztériumát hirdeti!

Mária, Isten anyja és az Egyház anyja, járj közben imáiddal azért, aki olyannyira akart szerető szemedbe nézni, és most a neked szentelt bazilikában nyugszik. Így legyen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír