Lesznek még jobb idők – Beszélgetés a Parma fidei díjas Tamás József püspökkel

– Nyolcgyermekes, mélyen vallásos, katolikus családba született, s mint mondja, gyermekkorában gyakran játszott „paposdit”. Ezek szerint soha nem gondolkozott más hivatásban? Mindig lelkipásztor akart lenni?

– Helyemet a világban különleges módon nem kerestem. Egyszerűen rátaláltam a hivatásomra, minden keresgélés nélkül, úgy, ahogyan a szántóföldben elásott kincsre a Jézus példabeszédében szereplő ember, aki azután mindent megtett azért, hogy a kincs az övé legyen (Mt 13,44). A vallásos miliő, amelybe beleszülettem, jó talaj volt, hozzásegített a hivatásom felismeréséhez. A családban végzett közös ima, a vasárnapi és a hétköznapi szentmisék, a ministrálás, a buzgó lelkű papjaink mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy Isten szolgálata mellett köteleződjem el. Sohasem gondoltam más hivatásra, bár édesapám szabómesternek szánt. Utólag úgy érzem, ha a szerzetesrendeket nem számolták volna föl 1949-ben, ferences szerzetes lettem volna, hiszen Csíksomlyó közelében, Madéfalván születtem. Isten különleges kegyelmének tartom, hogy míg sokan keményen megküzdöttek a hivatásuk felismeréséért, vagy azért, hogy később kitartsanak benne, nekem e tekintetben sohasem voltak kísértéseim és megpróbáltatásaim.

– Hogyan emlékszik vissza a papi szemináriumi évekre, amelyeknek egy része a Ceaușescu-éra idejére esett?

– Az elemi iskola elvégzése után tíz évet töltöttem Gyulafehérváron, hogy felkészüljek a papi életre. Négy évet a kisszemináriumban tanultam, hatot a papnevelő intézetben. Nagy szegénység jellemezte azt az időszakot és a félelem, bizonytalannak éreztük a tanulmányaink folytatását. Annak ellenére, hogy egy ateista-kommunista szellemi környezetben éltünk, sokan jelentkeztünk a kisszemináriumba és a papnevelő intézetbe. Mivel sok más épülettel együtt az ottani iskolát is államosították, így elég zsúfoltan éltünk azokban a házakban, amelyek még a rendelkezésünkre álltak. Nem volt vízvezeték, gázfűtés, a napi élelmezés is csak porciózva adatott meg, a kényelem távol állt tőlünk.

De nem csak ebben a vonatkozásban volt keménynek mondható az életünk. Az ateista ideológia ártalmait is bőven éreztük. Persze a diktatúrának mi már egy más formáját éltük meg, mint az elődeink. Diákkorom idején, 1964-ben a börtönben lévő papjainkat kiengedték, szabadlábra helyezték. Ettől kezdve nagyon ritkán zártak börtönbe papokat. Velünk már egészen más módszerrel próbálkoztak: igyekeztek félelemben tartani bennünket, hogy elriasszanak a hivatásunktól, és hogy semmiképpen ne merjünk „államellenes dolgokat” tenni. Ezért megfigyelés alatt álltunk, besúgókat építettek be közénk, időközönként beszélgetésekre hívtak be. Volt, akit azzal fenyegettek, hogy megvonják a tartózkodási engedélyét, a papokat pedig azzal, hogy ellehetetlenítik a működésüket. Mindezek a nehézségek a legtöbbünket nemhogy eltántorítottak volna, inkább megedzettek.

– Márton Áron gyulafehérvári püspök – ma már Isten szolgája – szentelte Önt pappá 1968. április 21-én, fehérvasárnap. Mi volt a papi jelmondata?

– Mi is gyakoroltuk azt a szép szokást, hogy papszentelésünk alkalmával jelmondatot választunk és felírjuk az első szentmisénk bemutatásakor adott emlékképre. Assisi Szent Ferenc egy mondatát választottam: „A nagy király követe vagyok.” Ez a mondat sajnos nem ment át a cenzúrán, az illetékes állami megbízott arra hivatkozott, hogy ma nincsenek királyok, milyen királynak akarok én a követe lenni. Ez nagyon rosszul esett, majd a döntést elfogadva végül ezt a fohászt írtam rá az emlékképre: „Legyen meg a Te akaratod!” Püspökként megmaradhatott volna ez a jelmondat – hiszen nem nagy lelkesedéssel fogadtam a kinevezést – , mégis mást választottam. A Szeretethimnuszból vettem ezt a mondatot: „Legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13).

– Hogyan hatott a személyiségére a hívek által már életében is szentnek tartott Márton Áron püspök? Milyen emlékei vannak róla?

– Először 1956-ban láttam Márton Áron püspök urat, amikor a börtönből való szabadulása után az alcsíki főesperesi kerületben bérmált mások mellett engem is, aki tizenkét éves kisfiú voltam akkor. Kisszeminarista koromban csak a nagy ünnepeken láttuk őt, amikor ünnepi szentmisét mutatott be a székesegyházban. Akkoriban már szobafogságban volt, nem hagyhatta el a püspöki palotát, csak a székesegyházba mehetett be. Kispapként aztán többször találkozhattunk vele, mert a püspöki kápolnában bemutatott mindennapi szentmiséjén beosztás szerint ministrálhattunk. Ötödéves korunkban pedig tanított is minket. Azzal a szándékkal vállalt tanítást, hogy közelebbről is megismerje a leendő papjait. Hodegetikát (lelkipásztorkodás) és szociológiát tanított. Mivel nem jöhetett hozzánk az intézetbe, mi mentünk hozzá órákat hallgatni. Szigorú tanár volt, minden órán feleltetett, így próbált ránevelni bennünket a rendszeres készülésre. Diákként és később is úgy tekintettünk rá, mint akire ráillenek Petőfi szavai: „Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb, / Mit kény és kedv szerint lök / A sors idébb-odább.”

– Felszentelése után Medgyesen volt segédlelkész, majd Tűrben plébános, ezt követően pedig csaknem két évtizeden át a kispapok lelki nevelőjeként szolgált a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetben. Hogyan lehetett megőrizni és továbbhagyományozni a krisztusi hitet a kemény diktatúra idején?

– Tíz évet foglalkoztam lelkipásztorkodással, ebből négyet Medgyesen, ahol három nyelven (magyarul, románul és németül) folyt a pasztoráció. Hat esztendőt pedig Tűrben voltam plébános, ahol két nyelven (magyarul és románul) kellett végezni a teendőket. Tizennyolc évet töltöttem aztán Gyulafehérváron, a papnevelő intézetben mint a kispapok lelkivezetője és liturgiatanára. Az 1989-es fordulatig papi működésünket beárnyékolta a rendszer, amelyben éltünk. A kezünk sok mindenben meg volt kötve, nem végezhettük a munkánkat úgy, ahogy szerettük volna. Annak idején a farizeusok és az írástudók állandóan gáncsoskodtak Jézussal szemben, folyton keresték az alkalmat, hogy beleköthessenek, és ürügyet találjanak az elítélésére. Ezt éreztük mi is. Nagy nehézségbe ütközött a hitoktatás, amit szombatra és vasárnapra akartak korlátozni, s akkor is mindent megtettek azért, hogy a gyermekek a nekik felkínált programok miatt ne jöjjenek hozzánk. Szerencsére olyan főpásztorunk volt, aki mindent magára vállalt, mögé húzódhattunk a felelősségre vonások alkalmával. A hívekben is volt egy jó adag dac, amellyel ellenálltak a tiltásoknak, s ha néha titokban is, de jártak a templomba, és megkereszteltették a gyermekeiket.

– Érték-e inzultusok a hatalom részéről Önt vagy a híveit, tanítványait?

– Lelkipásztori és spirituális munkám végzése során mindig ott lebegett fölöttem is Damoklész kardja, hiszen nemegyszer hívtak be a Securitatéra, s ilyen alkalmakkor bőven volt részem fenyítésekben. Előfordult, hogy egy egész napon át ott tartottak egy szobában, ahová emberkínzás hangjai hallatszottak be. Azt nem lehetett tudni, hogy ezek valamelyik szomszéd helyiségben zajló kihallgatás hangjai voltak-e vagy felvételről szóltak. Ezzel is próbáltak idegileg kikészíteni, félelemben tartani. A híveink között voltak, akiket a templomba járásuk miatt elbocsátottak az állásukból vagy keményen megaláztak a pártgyűlések alkalmával. Olyan templomba járó gyermekekről is tudomásunk volt, akiket az iskolaigazgató fölpofozott, vagy rossz magaviselet-osztályzatot kaptak a vallásosságuk miatt.

– Szent II. János Pál pápa 1996. december 18-án nevezte ki Valabria címzetes püspökévé és a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspökévé. A kinevezése két évig húzódott, mert vonakodott elfogadni a tisztséget. Mi volt ennek az oka?

– Amikor a püspöki kinevezésemről van szó, leginkább Szent Pál apostol esete jut eszembe, akinek a damaszkuszi úton azt mondta az Úr: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugdalóznod” (ApCsel 9,5). Rugdalóztam az ösztöke ellen, mert nagyon megijedtem a nagy felelősségtől. Nem tartottam magam vezér típusú embernek, aki az élen áll. Soha nem gondoltam magam csatárnak, hanem inkább hátvédnek. Az igazság az, hogy amit az életemben elértem, azt nem a tehetségemmel valósítottam meg, hanem szorgalommal, kitartással. A sok huzavona, rugdalózás után aztán beláttam, amit Szent Pál így fogalmazott meg, talán magára is gondolva: azért választotta ki Isten a semminek látszókat, hogy azokat, akik valaminek látszanak, megsemmisítse (vö. 1Kor 1,28).

– Önről köztudott, hogy könnyen szót értett mindenkivel és püspökként is rendszeresen tartotta a kapcsolatot a hívekkel, a közösségekkel.

– Talán a természetemből adódott, hogy szót tudtam érteni sokakkal. Persze nekem is akadtak haragosaim, akik nehezteltek rám. Olyan is volt, aki úgy távozott a földi életből, hogy nem fogadta el a feléje nyújtott jobbomat. De hát vannak az életünk rendjében olyan dolgok, amik azt hozzák magukkal, amire Jézus így utalt: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem, hogy kardot” (Mt 10,34). Mindezek mellett igyekeztem a mottómhoz híven élni, azt akartam, hogy a szolgáló szeretet vezessen mindenben. Szerettem volna valóra váltani Lisieux-i Kis Szent Teréz vallomását: „Az Egyháznak, az én anyámnak szívében a szeretet leszek.” Aszerint akartam élni, amit József mondott a testvéreinek, akik annak idején irigységből idegen kereskedőknek adták el őt: „József vagyok, a testvéretek!”

– Több mint két évtizeden át szolgált papként a kommunista diktatúra idején, majd püspökként ugyancsak ennyi időt az úgynevezett polgári társadalomban. Hogyan hatott az egyik, illetve a másik rendszer az Egyházra, a hívekre?

– A két időszak, melynek szinte fele-fele arányban a részese lehettem, sok szempontból egyáltalán nem hasonlít egymáshoz, néhány dologban viszont nagyon is. Más kihívásokkal találtuk szemben magunkat akkor és ma. Az elmúlt rendszerben a diktatórikus ateista ideológia próbált tönkretenni mindent, ami Istenhez tartozó volt. Ma pedig a liberális gondolkodásmód sugallja lépten-nyomon, hogy Isten nélkül, szabadon éljen az ember, feladva azokat az értékeket, melyeket Jézus maradandóknak nevez. Míg az elmúlt rendszerben a harcos ateizmus, addig ma a sunyi módon a bőrünk alá bújni akaró hitetlenség próbálkozik velünk.

Itt, ahol élünk, Egyházunk szabadon végezheti a munkáját, hivatalosan nem szólnak bele abba, amit csinálunk, csak éppen a javainkat, amiket annak idején elkoboztak, nem nagyon akarják visszaszolgáltatni. Ez és a liberális gondolkodásmód az, ami megnehezíti a küldetésünk teljesítését. Sokszor úgy érzem, hogy bizonyos értelemben nehezebb megküzdeni a jelen kihívásaival.

– Miként látja, melyek a jövőre nézve legaggasztóbb folyamatok napjainkban?

– Korunk problémáit szem előtt tartva sem vagyok pesszimista, elkeseredett ember, bár sok minden fáj és aggaszt. A múltban is voltak olyan időszakok, melyekben az ember erkölcsi szempontból mélyre süllyedt, de a történelem a bizonyság rá, hogy mindig volt feltámadás ezekből. Ebben bízom most is. Lesznek még jobb idők, s ha én nem is, sokan megérik majd. Emberileg nézve olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaha is kiszabadulhatunk a kommunizmus karjaiból, és megtörtént. A berlini fal is, a kommunizmus is leomlott. Én optimizmussal tekintek a jövőbe, és teszem, amit még tenni tudok.

– Hogyan telnek egy nyugdíjas püspök napjai?

– Már második éve, hogy nyugdíjban vagyok. A nyugdíjazásom csak a felelősség alól jelentett felszabadulást, a munka alól nem. Mivel a Jóisten adott még egy kis egészséget, szívesen segítek be a lelkipásztori munkába itt, Csíkszeredában, ahol élek, és eleget teszek paptestvéreim meghívásainak is. De a legfontosabb feladatomnak a nagy útra való felkészülést tekintem, ezért sokkal több időt szentelek az imának, mint korábban, és igyekszem rendbe tenni a dolgaimat, hogy semmit ne hagyjak magam után elintézetlenül.

– Élete során számos kitüntetést kapott. Mit jelent Önnek a Hit pajzsa – Parma fidei díj?

– Valóban kaptam néhány kitüntetést, kisebbeket és nagyobbakat is. Remélem, hogy a Parma fidei az utolsó lesz. Annak idején úgy neveltek minket, hogy ne kitüntetésekre vadászva tegyük a dolgainkat. A kispapjaimat is erre próbáltam nevelni. A jézusi elv ugyanis így szól: „Miután megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami a kötelességünk” (Lk 17,10). Ennek a tanításnak a tükrében legyen a dicsőség és ez a díj is a Jóistené, aki erőt adott ahhoz, hogy szolgálhassam őt és embertestvéreimet.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. február 27-i számában jelent meg.