Licskó Szabolcs: A gondoskodás a szeretet egyik nyelve

– Amióta itt vagy Montrealban, folyamatos újulás és változás történik a plébánia életében.

– Ideérkezve elsőként a plébániához tartozó közösséget igyekeztem megismerni, hogy – lelkipásztori feladataimnak eleget téve – a rám bízott küldetést Isten szándékai szerint tudjam betölteni. Az évtizedek folyamán kialakultak a közösség hagyományai, létrejött egyfajta rendszer. A működőképesség megőrzése, közösségünk fennmaradása ugyanakkor megköveteli az alkalmankénti megújulást.

Otthonainkban is adódnak olyan időszakok, amikor több időt fordítunk lakóhelyünkre. Ilyenkor nem kell a régi dolgokat feltétlenül eladni, kicserélni. Némi pénz és figyelem árán húsz évre ismét lakhatóvá, élhetővé varázsolhatjuk környezetünket. Most plébániaközösségünk is hasonló helyzetben van.

Elsőként felépült a templomunk, amelyhez annak idején a magyarság színe-java hozzájárult. Később elkészült az Ifjúsági Otthon. Azóta eltelt ötven, illetve harminc év. Eljött a felújítás ideje, amikor néhány feleslegessé vált tárgytól is meg kell válnunk. Reméljük, hogy mindezzel a plébánia életének további harminc vagy ötven évét alapozzuk meg.

Szeretném pappá szentelési jelmondatom szavait a mindennapokban is valóra váltani. A gondoskodás a szeretet egyik nyelve. Lelkiatyaként, lelkipásztorként az egyik feladatom biztosítani, hogy a közösség mindennapjaihoz élhető tér álljon rendelkezésre. Természetesen ez megvalósíthatatlan lenne a plébánia híveinek hozzájárulása, tenni akarása nélkül, akik közül nem kevesen évtizedek óta kötődnek a templomhoz. Megfigyeltem, hogy ha egy új kezdeményezés kedvező fogadtatásra talál, akkor szinte magától működik tovább.

– Tavaly a templom építésének ötvenedik, idén pedig az Ifjúsági Otthon alapításának harmincadik évfordulójáról emlékeztünk meg. Alig egy év telt el a két ünnep között, és plébánosként mindkét alkalom Szabolcs atyára várt.

– Ezen sokat gondolkodtam. Az isteni gondviselés egyik jele volt az életemben, hogy megérkezésem után erre a két ünnepre kellett felkészülnöm. A kezdeti beilleszkedésben, a nehézségek leküzdésében komoly segítség volt számomra, hogy a templomot fel kellett készíteni az ötvenedik évfordulóra.

Az egyházközség tagjainak hozzájárulásával elvégezhettük a felújítási munkákat. A kőből épült templom egyúttal a láthatatlan, lélekből épült „lelki ház” (1Pét 2,5) otthona, így az ünnepre a templomhoz tartozó szervezeteket is egybe kellett gyűjteni. Az évek során megtapasztaltam, hogy csak békében lehet építkezni. Assisi Szent Ferenc híres imájának szavaival – „Tégy engem békéd eszközévé!” – fohászkodom én is nap mint nap.


– Mondhatjuk, hogy ez a „Licskó-módszer” lényege?

– Tréfásan szólva így lehet kifejezni, noha nem én vagyok az „ötletgazda”. A béketeremtés Jézus Krisztus tanításának, Isten országának egyik alapvető eleme, amelyet a Nyolc Boldogság között is megtalálunk (Mt 5,9). Egy közösségben óhatatlanul adódhatnak generációs különbségek, illetve nézetkülönbségek, hiszen mindenki különböző múltat, személyes hátteret, ismereteket, tapasztalatokat hoz magával. Nem kis művészi feladat hárul a lelkipásztorra, amikor arra törekszik, hogy a paradoxonokat, a régi disszonanciákat, feszültségeket harmóniává oldja, és ezzel békét teremtsen.

A tavalyi évforduló nagyon emlékezetes, közösségi szeretetben megélt ünnep volt, amelynek sikeréhez sokan hozzájárultak. Az elmúlt évben részben megújult a Magyar Iskola is. Idén az Ifjúsági Otthonra fordítottunk sok energiát. A nyári szünetben a cserkészeknek köszönhetően nagytakarításra került sor. Kiválogatták az évtizedek alatt összegyűlt tárgyakat, áttekinthetővé tették a raktárakat.

Fontosak az ünnepek és a megemlékezések, mert ezek emelnek ki a hétköznapokból. Az elmúlt hetekben nagyon szép esemény volt életünkben az Ifjúsági Otthon harmincéves jubileuma, illetve a tanévkezdő Veni Sancte szentmise, amelyen az új tagokkal bővült ifjúsági énekkarunk is közreműködött. Nagyszerű és igazán megható volt látni, hogy milyen jókedvű, közös fogadtatásban részesültek az új tanévre jelentkező fiatalok a cserkészek, a Magyar Iskola és a Bokréta Tánccsoport tagjai részéről.

Remélem, hogy ez a lendületes, szeretetteljes együttlét sokaknak nagy élményt jelentett és erőt ad a hétköznapokhoz. Ellátogatott hozzánk egyik elődöm, Deák Ferenc atya is. Kedves és vidám színfoltja volt ünnepünknek az ő jelenléte, szerető szavai, mindenkire nyitott figyelme.

Ugyanakkor a megújulást szem előtt tartva sem feledkezhetünk meg elődeink üzenetéről. Itt Kanadában alapvető magatartási forma az önkéntesség, azaz egy jó ügyet szolgálva adni az időnkből, energiánkból, pénzünkből. Ezt elődeink példásan művelték. Mit is hagytak örökül a montreali magyaroknak? Csak a legfontosabbakat felsorolva: a Hungaria Clubot, a Magyar Otthont, Rawdont, a református templomot, a Magyarok Nagyasszonya Plébániát és az Ifjúsági Otthont. Amink van, azt meg kell őrizni! De még jobb, ha – elődeink szellemében – élünk az örökségünkkel és azt folyamatosan gondozzuk.

– Budafokról kerültél ide. Egy sikeres, jól működő közösséget hagytál otthon.

– Azt szoktam mondani, hogy minden jóért Istené a dicsőség és miénk az öröm. Budafokon, első önálló szolgálati helyemen élő, lelkes közösség fogadott. Mindig abban kell megerősíteni az egyházközséget, hogy ne egy személyben a lelkipásztoron múljon minden. A vezetőket a saját munkaterületükön önállóságra kell ösztönözni. Bár Budafokon rövidebb időt töltöttem, ott is fontos felújítási munkákra került sor. Ezek már legnagyobb részt sínre kerültek, amikor a Montrealba szóló megbízatásomat kaptam.

– Egészen új feladatok vártak rád itt Montrealban. Az itteni szolgálatban mi volt a legnagyobb újdonság?

– Egy plébánia számára mindig elsődleges a hitélet, a liturgia végzése és a szentségek kiszolgáltatása, bárhol is legyen a világon. Fontos különbség ugyanakkor, hogy Magyarországon adott a nyelvi és kulturális környezet, viszont Kanadában a nyelvünk és a kultúránk továbbadása alapvető fontosságú a közösség jövője szempontjából.

Az alapköveket őrizni kell Istenért, az egyházért, hazánkért, felebarátunkért. A hit és a kultúra kiegészítik egymást, hiszen a kultúra, a művészet nagyban hozzájárulhat a hit elmélyítéséhez. A különbségek gazdagabbá tehetnek, de ehhez másfajta, közösségi gondolkodásmódra van szükség, a saját elgondolásaink, „földünk” helyett a közösség javát előtérbe helyezve.

Meg kell teremteni a minőségi időt a közösségben, a templomban, ami itt kulturális központ is. Az embereket mindig a megújuló körülmények között kell megszólítani és Istenhez vezetni. Tanulságos lehet Szalézi Szent Ferenc mondása: „Egy csöpp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.” Arra kell törekednünk tehát, hogy közösségünk az itteni magyarság számára vonzó lelki otthonná váljék.

Magyar Kurír