Lobogó fáklyák mozgó fényében – Altamira barlangrajzai

A teremben, miután ritkán van nyitva, érdemes körülnézni kicsit, mialatt folynak az esemény előkészületei. Az alapítót ábrázoló egész alakos olajfestményt Johann Ender híres bécsi művész festette 1823-ban, kifejezetten a Nemzeti Múzeum számára. A kutatók szerint az alkotást a mester „a legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István elképzelése, útmutatása szerint készítette el.

A képet négy évvel a múzeumba kerülése után Kazinczy Ferenc is megtekintette, majd 1829 májusában így írt róla Guzmics Izidornak címzett levelében: „A kép lelkesen van gondolva s igen helyesen, igen szépen végezve, s mutatja a nagy, a nemes lelkű halandót, a nemzet örök büszkeségét; de el van halmozva a tudományok attributumaival. A hős, felelevenedvén, ki nem tudna jönni ezen holmik rettenetes sokasága közül.”

A Széchényi-terem Bohus Jánosné Szőgyén Antónia 1859-ben indított kezdeményezésére jöhetett létre, aki nemzeti közadakozásra szólította a magyar asszonyokat, és gyűjtést indított a Széchényi Ferenc emlékének szentelt díszterem költségeire. A pénz a megyei és városi honleányi bizottságokon keresztül gyűlt össze. A termet a kor neves építésze, Ybl Miklós tervezte neoreneszánsz stílusban, és bútorzata többek között Szabó József budai asztalosmester keze munkáját dicséri. 1865. évi avatása után a múzeumi könyvtár e dísztermében tárolták az ősnyomtatványokat és a régi magyarországi kódexeket, például a Corvinákat. A terem egyúttal a könyvtár igazgatójának, majd a kézirattár vezetőjének munkaszobája volt. Az 1880-as évek második felétől különféle múzeumi rendezvények és kulturális programok színtere.

Az Altamira barlangrajzai – A művészet kezdetei című kiállítást Hammerstein Judit, a Magyar Nemzeti Múzeum megbízott főigazgatója nyitotta meg. Beszédében elmondta: „Az Altamira Nemzeti Múzeum és Kutatóközpont remek fotóanyagot állított össze, amely a barlang megtalálásának körülményei mellett bemutatja a felfedezőt, a barlangban található rajzokat és a barlangi művészek kéznyomait. Egy-egy altamirai falfestménnyel valószínűleg már eddig is mindenki találkozott, ha máshol nem, a történelemkönyvek lapjain, általános iskolás korában. Ez a vándorkiállítás igyekszik közelebb hozni az érdeklődő látogatókhoz az őskori művészek falakra festett alkotásait.”

Vincze Máté közgyűjteményekért és kulturális fejlesztésekért felelős helyettes államtitkár beszédében felvetette: „Érdekes a viszonyunk az őskori emberekhez. Gyakran még tanult emberek is úgy tekintenek az akkor élt emberre, mint primitív lényre. Pedig ha megnézzük az Altamira kiemelkedő művészeti értékeit, s ahogy a régészek egyre többet tudnak meg az őskor embereiről, érezhetjük, hogy spirituálisan, lelkünkben, vágyainkban nagyon is erősen kapcsolódunk hozzájuk. Amikor belépünk a barlangot szimbolizáló kiállítási térbe, az lehet a benyomásunk, hogy megérkeztünk az őskorba. Átélhetjük, mit jelenthetett egy barlang az akkori embereknek: házat, biztonságot, szakrális helyet, fedelet a fejük fölött, mindazt, amire alapvetően vágyik az ember. 1879-ben fedezték fel ezeket a barlangrajzokat, de csak 1902-ben történt meg, hogy egy franciaországi felfedezés nyomán elnézést kértek azok, akik nem hittek a képek valódiságában. Egy szkeptikus bocsánatkérése volt a címe annak a cikknek, amely megalapozta, hogy ma már valódi értéknek tekintjük ezeket az őskori barlangrajzokat. A képeken az alkotójuk három dimenzióban ábrázolta az állatokat, ezek a művek művészeti értékkel bírnak.”

Vincze Máté érdekességként megemlítette: „Egy korabeli újság azt írta, amikor beszámoltak erről a szenzációról, hogy az egyik barlangrajzon a bölénynek nyolc lába van, ami azt fejezi ki, hogy gyorsan fut. Az akkori újságíró a cikkében úgy fogalmazott: ez bizony hasonló ahhoz, ahogyan az 1902-ben divatos modernista irányzat ábrázolta a mozgást. Azt mondhatjuk tehát, hogy a századelő emberei nagyon is érezték a kapcsolatot a modern művészet, az absztrakció és az ősi ember kifejezésmódja között.” A mára utalva a helyettes államtitkár megjegyezte: „Altamira nagy jelentősége, hogy igazi lökést adott az Európa Tanács kulturális útvonalainak, az európai összefogásnak; megfogalmazza, hogy mitől is vagyunk európaiak. Európai működésünk egyik alappillére a közös kultúra, a kulturális útvonalak pedig összekapcsolják a nemzeteinket, átlépnek a határokon, és együttműködéseket hoznak létre. Itt, e kiállítás kapcsán is együttműködés valósult meg Spanyolország, Horvátország és Magyarország között.”

A beszédek elhangzása után eljött az idő, hogy megnézzük a kiállítást az alagsorban, ahol egyébként a lapidárium és a büfé is található. Tényleg olyan érzés, mintha egy barlangba érkeznénk meg, a bejárati rész kiképzése barlangszájhoz hasonló. Ahogy bebújunk, egy vajúdó bölényt is láthatunk a falra festve, tökéletes kivitelben. Továbbmenve sötétség uralkodik a viszonylag nagy teremben, csak a spotlámpákkal és más fényforrásokkal remekül megvilágított hatalmas falképek látszanak. Próbálom áttekinteni a termet. A spanyolországi barlang falairól nyilvánvalóan nem választhatják le az eredeti festményeket, és nem szállíthatják ide őket kamionokkal, ahogyan egy nemzetközi kiállítás rendezésekor a táblaképeket szokás. De hála a fejlett digitális technikának, az illúziókeltés a kiállított fotókkal fantasztikusan jól sikerült.  

A különleges tárlaton láthatjuk a barlangrajzok felfedezőjét és kislányát, valamint a barlang bejáratát is korabeli fényképen. Az Altamira-barlang festményeire 1879-ben bukkant rá Marcelino Sanz de Sautuola (1831–1888). A műkedvelő régész a leírások szerint kislányával többször is járt a barlangban, az ősember eszközei után kutatva. Ásni kezdett, és mivel a barlang sok helyen olyan alacsony volt, hogy csak görnyedve lehetett dolgozni benne, segítségül magával vitte a kislányát. A gyerek egyszer csak észrevett valamit, amit a földre szegezett tekintetű édesapja nem látott meg: a barlang mennyezete tele volt nagy festményekkel. A sziklafal egyenetlen felületén bölények, vadlovak, vaddisznók és más állatok nagy méretű képei sorakoztak. Sautuola ásatásai során előkerültek az ősember szerszámai és a barlangi medve csontjai is. Így aztán nem volt kétséges számára, hogy ősemberek által készített eredeti alkotásokra talált.  

A tárlaton a következőket olvashatjuk a barlangfestmények koráról: „A modern ember 45 ezer éve kezdte benépesíteni Európát. Ez a felső paleolitikumnak nevezett régészeti korszak kezdete. A vége 12 ezer évvel ezelőttre tehető, amely épp a jégkorszak elmúlásával esik egybe. Ekkor még minden ember vadászó-gyűjtögető és egyben vándorló életmódot folytat. De ez idő alatt alakul ki az a modern emberi viselkedés, amely minket, mai Homo sapienseket is jellemez. Ennek a viselkedéscsomagnak a része a művészet és az absztrakt kifejezésmód. A mai életünket is beleszámolva, az ember 2,8 millió éves történetének mindössze 1,5 százalékában van jelen a művészi kifejezés. Az Altamira-barlangot a modern ember több mint 20 ezer éven át látogatta. A legelső művészi emlékek 35 ezer évesek. Ezek még egyszínűek. A barlang mennyezetére festett polikróm bölénykompozíció azonban csak 15 ezer éves. Majdnem ugyanannyi idő telt el a legelső rajzok és a bölények készítése között, mint a bölények festése és a mobiltelefon feltalálása között.”

Az Altamira-barlang mennyezetén található, híres bölénycsordát ábrázoló őskori freskót is hamisítványnak tartották a 19. századi francia őstörténészek. Majd amikor egyre több franciaországi barlangban kerültek elő falfestmények, csak akkor kezdte elismerni a szakma: Sautuolának igaza volt, a bölényeket az őskőkorban alkották.

Mivel az ősember állványokat nem épített, és létrát sem használt a paleolitikum idején, ezért túl nagy magasságban nem tudott képeket rajzolni, festeni. A barlangrajzok szinte kivétel nélkül napfénytől elzárt helyeken találhatók. A barlangbelső mindig sötét, ahová a természetes fény nem tud behatolni. A festmények készítése és megtekintése is pislákoló mécsesek vagy lobogó fáklyák mozgó fényében történt, s ez azt az illúziót kelthette, mintha az állatok alakjai életre kelnének. Altamirában a sziklafalak nem egyenletesek, és a mennyezeten látható bölények ábrázolásainál az alkotók leleményesen fel is használták a természetes domborulatokat. Így az állatok testének formáját három dimenzióban alkották meg. Az alakokat először felkarcolták a falra, majd körberajzolták, utána pedig festették. Festékeiket növényekből és vízben oldott ásványokból állították elő. Mindössze két színt, a vöröset és a feketét használták úgy, hogy a szikla természetes sárgásbarna színét is belekomponálták az alkotásaikba. Ezért nevezzük a festményeket polikrómnak (többszínű).

A színvonalas és informatív kiállításon közelről láthatjuk egy fiatal mamut állkapcsát és egy barlangi medve koponyáját is.

Magyarország területe nem bővelkedik őskőkori művészeti alkotásokban. Valószínűleg voltak a barlangjaink falán karcok és festmények, ugyanúgy, mint például az erdélyi Bihar-hegység Coliboaia-barlangjának mélyén, de eddig minden üreg, amelyet hazánkban feltártak, évezredeken keresztül nyitott volt, és a változó időjárás gyakran a barlangfal felszínének aprózódásához vezetett. Így hazánk területén csak használati tárgyakon láthatjuk a korai ember művészi megnyilvánulásait.

Az Altamira barlangrajzai – A művészet kezdetei című kiállítás június 2-áig tekinthető meg a Nemzeti Múzeumban.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.