Lonkay Antal, az első magyar szalézi munkatárs

1880. május 23-án, második római zarándoklatáról hazatérőben Lonkay Antal megszakította útját Torinóban, hogy adományát letegye a Segítő Szűz Mária-kegytemplomban. Ádám László szalézi atya szerint „…gondviselésszerű nap volt ez, amikor a Segítő Szűz elvezette Lonkayt Don Boscóhoz, mert őbenne és őáltala indította el a magyar szalézi művet”. Amíg Lonkay két pap útitársa a torinói világkiállítást tekintette meg, Lonkay fölkereste Don Bosco valdoccói oratóriumát. Hosszasan elbeszélgetett vele, és kérte felvételét a szalézi munkatársak közé. Don Bosco saját kezéből és aláírásával vette át a felvételi okmányt és a Szalézi Munkatársak Kézikönyvét. Ettől fogva Lonkay állandóan Don Bosco hatása alatt élt, „hőn szeretett rendgenerálisát” erkölcsi életében követte, lelkiigazgatója titkos megfigyelőjének tartotta, úgy érezte, állandóan a háta mögött áll. Hirtelen haragú ember lévén a legtöbb esetben azzal fogta vissza magát: „…szalézi vagyok, akinek sohasem szabad nagyon haragudni, hanem Don Bosco példájára vidám lélekkel kell fogadni mindent.”

Lonkay jóvoltából a Magyar Államból, az első ízig-vérig katolikus napilapból (a Magyar Állam hazai egyházpolitikai napilap volt 1868 és 1908 között – a szerk.) ismerte meg a magyar katolikus társadalom Don Bosco személyét, közérdekű tevékenységét, gyermekapostolságát, missziós kezdeményezéseit, első oratóriumának belső életét, nevelési rendszerét, társaságának terjesztését, édesanyjának és első papjainak a nevét; s nem utolsósorban Segítő Szűz Mária és Szalézi Szent Ferenc kultuszát. Lonkay évről évre bő ismertetést adott Don Boscónak a világi munkatársaihoz intézett év végi beszámolójából és újévi programadásából. Nevére szóló leveleit mindig első lapon közölte eredeti nyelven, majd magyar fordításban is.  Don Bosco közvetlen baráti kapcsolatban állt Lonkayval, aki nagyon helyesen értékelve a szalézi munkatárs fogalmát az első találkozástól fogva valóságos szalézinak tartotta magát. Ezt a meggyőződését többször írásaiban is kifejezte.

Lonkay Antal Don Bosco iránt érzett rokonszenvét minden lehető módon – írásban, beszélgetések során – igyekezett átadni másoknak. Életével, példájával, írói képességeivel különösen sokat tett azért, hogy Magyarországon megismerjék a szalézi rendet. Ma úgy mondanánk: jól átgondolt propaganda-hadjáratot indított a szaléziak megismertetésére. Simor János, Vaszary Kolos és Csernoch János prímás, Jedlicska Pál nagyszombati érseki helytartó, Viszolajszky Károly, Robitsek Ferenc, Krywald Ottó, Zafféry Károly és sokan mások erős indítékot kaptak tőle a szalézi munkásság értékelésében.

1884-től szinte hónapról hónapra rövid összefoglalóban közölte Lonkay a Bollettino Salesianót, bővebben idézve Don Bosco újévi beszámolóit. Azt kell mondanunk, hogy akkoriban a Magyar Állam volt a „magyar Szalézi Értesítő”. Levelezett Don Boscóval, és amennyire lehetősége engedte, anyagilag is segítette a mindig szűkében lévő Szalézi Családot. 1886. március 7-én közölte egyik levelét a Magyar Államban, melyben Don Bosco köszönetét fejezi ki az adományokért, s abbéli kívánságát, hogy minél hamarább elküldhesse fiait magyar földre: „Ugyanazt, amit te nekem és összes társaimnak oly kedves és jeles férfiú, óhajtasz, óhajtom én is, naponként kérvén Istent, hogy egykor fiaimmal hozzátok is eljussak. Az a nap aztán kétségkívül feledhetetlen nap lesz, amelyen az Úr annyi jó férfiú könyörgését meghallgatja.”

Álma megvalósulását nem érhette meg, a szaléziak magyarországi letelepedése csak halála után huszonöt évvel, 1913-ban valósult meg.

Lonkay Antal szívében, nyelvén és tollán hordozta Don Boscót egy emberöltőn át, halálában megsiratta, s hamarosan követte is – 1888. augusztus 29-én balatonfüredi villájából távozott az örökkévalóságba.

Legyen ez a megemlékezés „…lovag Lonkay Antalnak, Don Bosco első magyar munkatársának, a magyar szalézi mű prófétájának arácsi sírján hervadhatatlan koszorú, a hálás emlékezés örökké nyíló virága. Tekintsük őt miénknek, rendi ősünknek! Értünk harcolt, értünk szenvedett is. Ápoljuk emlékét kegyelettel! Kövessük példáját! Példáját követve ne rejtsük véka alá szalézi mivoltunkat, s gyümölcsöztessük szalézi öntudatunkat az ifjúság megmentésére”.

Szöveg: P. Ádám László SDB

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír