Lukács László SchP: A feltámadás csendje

A nemzeti vagy akár a vallási „jeles napokhoz” képest a húsvét a keresztények belügyének látszik. Az nem először, nem is utoljára fordult elő, hogy valakit „likvidálnak”, hogy így tevékenységét elfojtsák. Az is gyakran megesett, hogy a megöltnek személye, műve sokaknak vonzó példa maradt a halála után is, és mozgalmát követői aztán diadalra vitték. Jézusnak azonban nem csak az „ügye” folytatódik. Halálával földi-biológiai élete megszűnt. Rajta is, mint minden élőlényen, beteljesült a meghalás törvénye. Ez után (vagy ebben) azonban valami teljesen új kezdődik el. Kilép a térnek és az időnek korlátaiból, a megismerhető kozmoszból, de átlép egy másik „világba”, amelyik elevenebb és valóságosabb az egész mindenségnél. „Ügye” nem azért maradt fenn, mert akadtak lelkes tanítványai, hanem mert ő maga élőnek bizonyult: nemcsak azoknak, akik közvetlenül halála után megtapasztalhatták élő jelenlétét, hanem a történelem minden nemzedéke számára.

Tanítványai megtapasztalták, hogy él, valóságosan, bár egészen másként, mint eddig: új és másféle élete végtelenül tágasabb és valóságosabb minden emberi életnél. E tapasztalásban új horizontok nyíltak meg előttük. A Másként Élőn keresztül belepillanthattak abba a világba, amelyről eddig legföljebb sejtésük lehetett, abba, amelyről Jézus annyi hasonlatban beszélt, abba, amelyben az élet végtelen tágassá és intenzívvé válik, nemcsak tartamában, hanem tartalmában is. Az Atya és a Fiú izzó és véget nem érő boldog szeretetközössége ez a Lélekben.

Jézus földi létformája véget ért: nem lehetett többé látni, kezet fogni vele, ruháját érinteni, összenézni vele, emberi hangját hallgatni. A fizikai együttlét örömét azonban – bőséges kárpótlásként – pótolta a benső, személyes jelenlét ajándéka. Ez a jelenlét az, amelyben bárki megbizonyosodhat arról, hogy él, s hogy mostani élete: az örök szeretet mindnyájunkat – az egész emberiséget – hazaváró isteni közössége.

Pilinszky János szerint „egyedül itt, a szeretet csendjében, »sötétjében« tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a föltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte észrevétlenül köszönt ránk. Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb.”

Maroknyi csapat víziója mindez, amely, ha megtörtént is, csupán kevesek néhány kiváltságos pillanata? Vagy valóban az egész emberi történelem meghatározó eseményének vagyunk tanúi? A feltámadt Jézus köztünk él: a történelem végéig, mindaddig, amíg e jelenlét teljessé nem válik az ember végső feltámadásában.

Forrás: Vigilia, 2006. április, 241./Vigila szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó: Wikimedia Commons (Az isztambuli Chora-templom freskója a XIV. századból)

Magyar Kurír