Bibliaillusztráció mint a valóság tükre – Vörös Győző a Saloméról, a Machaerus magasából

Vörös Győző akadémikus, ókorkutató évek óta dédelgetett terve valósul meg ezzel, aki Jordániában koncessziót nyerve – a Magyar Művészeti Akadémia égisze alatt – 2009 óta ásatásvezetője a szirtfokra emelt heródesi palota feltárásának. A szentföldi citadella és benne az oszlopsorral keretezett udvar Heródes Antipász születésnapi ünneplésének helyszíne és Keresztelő Szent János mártírhalálának is tanúja volt. Tekintettel arra, hogy a felbecsülhetetlen örökségértékű régészeti munka egyes fázisait kezdettől rögzítettük a beszélgetéseink során, ezúttal abban maradtunk Vörös Győző professzorral, hogy visszatérő témáink közül most kifejezetten a Salome „hátterére” fókuszálunk. De ahogyan lenni szokott, nem álltunk meg itt. Végül a téma biblikus, művészet-, irodalom- és kutatástörténeti spektruma is szóba került.  

– A díszlet – amelynek megtervezésére Dobrosi Tamás kollégámmal közösen vállalkoztunk – megidézi a machaerusi palotát, Keresztelő Szent János mártíromságának evangéliumi helyszínét. Robbantott metszet formájában, egy az egyes méretben mutatja az udvar részletét: a 3,8 méter magas – pompeji vörös freskódíszítésű – oszlopokkal, a triglif–metopé frízzel és a trónussal. Ettől jobbra pedig Jochanaan börtöne látszik. A díszlet hiteles Biblia-illusztráció az Erkel Színház színpadán. 

– A Wilde-dráma, illetve a Strauss-opera cselekményének egyetlen helyszíne a palota terasza vagy udvara, Keresztelő János – a darabban ciszternaként emlegetett – börtönével. Hogyan alkalmazkodtak ehhez a kívánalomhoz a színpadi térkialakításnál?

– A Salome-téma legkorábbi Biblia-ábrázolása a VI. századi – a Bizánci Birodalomban, valószínűsíthetően Konstantinápolyban született – Codex Sinopensisből való: baloldalt Heródes Antipász bankettje, jobboldalt a börtön. Keresztelő János fejét onnan viszik a csupa férfiakból álló ünneplőkhöz. Az egyetlen nő ott Salome, aki egy tálcán átveszi.

A Codex Sinopensis ábrázolása (VI. század)

A művészettörténeti tanúságok szerint ez lett a jelenet „kánoni” ábrázolása, a későbbi képek ezt az ikonográfiát követték. Az is lehet, hogy volt egy korábbi prototípus, kánoni előkép, de az mostanra elveszett. A legkorábbi relief ebben a témában a hildesheimi Szent Mihály-templom bronzból készült Bernward-oszlopa 1020 tájáról, amelyen ugyanezt látjuk: jobbra a börtön, és viszik a fejet a baloldalt zajló bankettre, ahol Salome táncol. Odafigyeltünk, hogy ezeket a legkorábbi ábrázolásokat a hiteles történelmi helyszínnel, Machaerus dór perisztiliumos udvarával mutassuk be. A valóságnak a színpad számára történő kimetszése tehát egyrészt követi az európai művészetből örökölt ikonográfiát, másrészt a palota rekonstruált részletét tárja a közönség elé.

– Jordániai munkája folyományaként régóta érlelődött a gondolat, hogy a Salomét eredeti közegében, illetve a valóságnak megfelelő épített környezetben kellene előadni. Mikor és hogyan kezdődött a tervezés?   

– 2013 áprilisában írtam meg a vonatkozó ötletemet az Operaházat igazgató Ókovács Szilveszternek, aki aztán kétszer is eljött megmászni és megnézni a Machaerust a Holt-tenger partján. Egyébként Marton Éva, a nemzet művésze, a New York-i Metropolitan Opera történetének legkiválóbb Salome hercegnője is nagy támogatója volt a díszletjavaslatomnak. 2014-ben tartottam egy előadást a Pesti Vigadó dísztermében, a Magyar Művészeti Akadémia első ottani közgyűlésén. Az esemény után odajött hozzám, és anélkül, hogy ebbéli terveimről tudott volna, kijelentette: a machaerusi királyi udvar kiváló operai díszlet lehetne. Aztán segített összekötni a szálakat.

Az eredeti elképzelések szerint augusztusban, Jordániában – a Holt-tenger túlpartján, a másik heródesi vár tövében rendezett izraeli Masada Operafesztivál mintájára – tartottuk volna meg a Strauss-zenedráma szabadtéri bemutatóját a Machaerusnál. A koronavírus-járvány miatt azonban Jordánia is bezárt, így az évenkénti Salome-fesztivál ötletének kidolgozását halasztanunk kellett. 

Vörös Győző és Dobrosi Tamás díszletében próbálnak a művészek

– Gyakran említi a Machaerust mint Keresztelő Szent János golgotáját. Hogyan kapcsolódott össze a művészettörténetben, hangsúlyosan a középkori gondolkodásban a Keresztelő fővétele és Jézus passiója? 

– Jézus maga állította párhuzamba a saját kereszthalálát János mártíromságával. A Máté-evangéliumban olvassuk: „»Csakhogy én azt mondom nektek: Illés már eljött, de nem ismerték fel, úgy bántak vele, ahogy akartak. Így szenved majd tőlük az Emberfia is.« Ekkor a tanítványok megértették, hogy Keresztelő Szent Jánosról beszélt nekik.” (Mt 17, 12–13) Amikor tehát János golgotáját párhuzamként hozom, nem egy teológiai absztrakciót fogalmazok meg, hanem Jézus szavaira rezonálok. Ez napjainkban különlegesnek tűnhet, a középkorban azonban teljesen természetes volt. A svájci Müstairben a VIII. században alapított Keresztelő Szent János-kolostor egyik freskója számomra a leghitelesebb tanú.

Müstair: a Keresztelő Szent János tiszteletére emelt
Benedek-rendi apácakolostor templomának Karoling-kori apszisában,
az 1160-as évekből ránk maradt freskó

Az 1160-as évekből származó falképet, Heródes Antipász machaerusi ünneplésének legkorábbi freskóábrázolását úgy komponálták az apszisban az oltár fölé, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: Keresztelő Szent János halála Heródes Antipász bankettjén előképe az utolsó vacsorának. Ennek az eseménynek az emléke, Krisztus teste és vére, az áldozatbemutatás így – ezzel a párba állítással – jelenik meg minden betérő előtt a müstairi templomban.

A legnyilvánvalóbb módon azonban a firenzei dóm előtti Szent János-keresztelőkápolna (Battistero di san Giovanni Battista) kupolájában figyelhető meg a két passió párhuzama.

A két passió a firenzei Battistero di San Giovanni Battista kupolamozaikján

Ezen a XIII. századi – legkorábbi – mozaikábrázoláson öt regiszterben látható Jézus passiója: az utolsó vacsora, Júdás árulása, Jézus kereszthalála, a Pietà és az üres sír. Az alatta lévő sávban pedig: az utolsó vacsora analógiája, Heródes Antipász bankettje; az áruló Júdás megfelelője, az „áruló” Salome és Heródiás. Krisztust keresztre feszítették, Jánost lefejezték. A Pietànál Mária és a négy asszony által körülvéve látható a halott Jézus, János Salome és Heródiás „ölelésébe” kerül. A középkori teológia számára tehát teljesen egyértelmű volt, hogy a bűnbánatra szólító, Krisztus eljövetelét hirdető Keresztelő Szent János sorsa, halála, Jézus golgotájának előképe.

Amikor az Erkel Színházban egy kétezer évvel ezelőtti épített örökség, a Machaerus udvarát látjuk a Salome díszleteként, ne felejtsük el ezeket az összefüggéseket, passiópárhuzamokat sem. Az evangelizálásnak sok módja lehetséges. Miért említem ezt? Itthon a Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusra időzítették a Salome bemutatóját. A kongresszust elhalasztották, ám ezzel csak erősödött a vágyott cél: jövőre, 2021 szeptemberében talán már a megújult Operaházban lehet előadni a darabot. Ennek pedig úgymond a főpróbája lesz a mostani Erkel színházi premier.         

– Visszakanyarodnék egy pillanatra a Salome-ábrázolásokra. Hogyan fedezte fel Edward Armitage festményét?

– A Google szoftverének köszönhetően. Különböző szakfolyóiratokban megjelent néhány cikkem, amelyek az interneten is elérhetővé váltak, bennük a dór perisztiliumos udvar és az enteriőr számítógépes modelljeivel. A Google „arcfelismerő” programja analógiákat keresett, hasonló példákat adott ki, és feldobta a londoni Guildhall Art Gallery kincsei között őrzött festményt.

Edward Armitage: Heródes születésnapi ünnepe (1868, Guildhall Art Gallery, London)

– Ezt a képet azután nem csak a Machaerusról szóló milánói könyvsorozatában emelte ki, több írásában szerepel. Mire érzett rá a brit művész?

– Az egyig legjelentősebb viktoriánus festő, Edward Armitage 1868-ban készült, Heródes születésnapi ünnepe című képe a művészi intuíció már-már metafizikai világába vezet bennünket. Armitage képes volt arra, hogy egy olyan dór perisztiliumos udvaron ábrázolja a machaerusi jelenetet, Salome táncát, amellyel a történelmi valóságot jelenítette meg, kereken száz évvel az ásatások megkezdése előtt. A Machaeruson ugyanis 1968-ban indultak el a feltárási munkálatok. A festményen Armitage a kétszeres életnagyságú (3,8 méter magas) dór oszlopokkal, azok szüsztilosz távolságával, a triglif-metopé frízzel, a perisztiliumos folyosó mélységével, a pompeji vörös színnel, hihetetlen ráérzéssel a közelmúltban igazolt tényeket, a régészeti valóságot idézte meg. Miután a londoni Királyi Művészeti Akadémián kiállították ezt a hatalmas méretű képet, az alkotót támadások érték, a kortársai fel voltak háborodva. Olvashatók a kritikák, recenziók a The Illustrated London Newsban, a The Athenæum magazinban. Felrótták neki, mit képzel: sivatagi erőd helyett egy gyönyörű római palotát ábrázolt? A kritizált kép eladhatatlanná vált, soha nem került ki a műtárgypiacra. Armitage az otthonában őrizte, és a halála előtt odaajándékozta ennek a londoni galériának.

Salomét Sera Gösch alakítja 

– Wilde drámájának, Strauss operájának megszületése egy irodalmi láncolatnak köszönhető. Machaerus XIX. századi fölfedezése hogyan hatott a tudományos életre és azon keresztül a korabeli művészvilágra?

– Keresztelő János mártíromsága az egyetlen olyan epizód az evangéliumokban, amelynél sem Jézus, sem a tanítványok, sem zsidó vallási elöljárók nincsenek jelen. Ugyanakkor ez az egyetlen evangéliumi elbeszélés, amelynek egy független, párhuzamos narratívája is van: Josephus Flavius leírása. Vagyis Keresztelő János vértanúsága tényének, helyének és módjának történeti-kritikai hitelessége kétségbevonhatatlan. A machaerusi kutatás azzal kezdődött, hogy a Göttingában orvosdoktorként végzett, arabul kiválóan tudó és a Holt-tenger partján koldusruhában vándorló Ulrich Jasper Seetzen 1807. január 17-én megkérdezte a helyi beduinoktól: milyen romok vannak a Holt-tengertől keletre? Erre ők különböző arab romneveket említettek, amelyek közül feltűnt neki a Khirbet El-Makaur. Megjegyzem, hogy Seetzen személyében egy olyan briliáns német tudósról van szó, aki az előző évben, 1806-ban beazonosította és a modern világ számára újra felhelyezte a térképre az egykor eltűnt két – az evangéliumokban is megjelenő – dekapolisz várost: Gadarát és Gerázát (Gerasza). Miután Josephus Flavius leírása nyomán szerette volna megtalálni a Machareust is, érdeklődött Makaur után, amelyről megtudta, hogy egy, a Holt-tenger fölé magasodó, sasfészekszerű, furcsa hegycsúcs. Etimológiai alapon arra gondolt, ez lehet a Makhaira (kard), latinosan: Machaerus, görögösen: Makhairosz. Fel is kereste a különleges, magával ragadó helyszínen található romokat. Látta az odavezető híd, az aquaeductus maradványait, a hegytetőn a hatalmas kváderekből rakott falak törmelékes nyomait, így az 1810-ben, Gothában megjelentetett térképén már fel is tüntette új felfedezését: a Machaerust. Seetzen kéziratai csodával határos módon menekültek meg, ugyanis miután kitudódott róla, hogy valójában nem muszlim, hanem arabul jól beszélő idegen, 1811-ben, Ománban, Maszkat közelében megmérgezték. Kruse 1854-ben, Berlinben jelentette meg Seetzennek a göttingeni egyetemre került és addig ott őrzött jegyzeteit. Tulajdonképpen ekkor vált köztudomásúvá, hogy megvan a Machaerus.

Ezután főleg a franciák mutattak rendkívüli érdeklődést a helyszín iránt. Honoré Théodore Paul Joseph d'Albert, Luynes hercege expedíciót indított, és magával vitt egy fotográfust is. Louis Vignes 1864. április 14-én négy felvételt készített a Machaerusról.

Az első ismert fotográfia a Machaerusról, amelyet Louis Vignes készített 1864-ben

Ugyanezen év novemberének végén egy másik francia is felkereste a helyszínt: Auguste Parent, aki 1868-ban, Párizsban megjelentetett egy 227 oldalas könyvet Machaerus címmel. Leírta, hogy Krisztus után 71-ben a római X. légió lerombolta a citadellát; eltűnt, de most Seetzen térképe alapján megtalálta. A genius loci magával ragadta; Josephus Flavius vonatkozó iratait, Sztrabón és az idősebb Plinius leírását is igazolva találta.

Parent könyvének kiadási évében született meg Edward Armitage említett képe. Armitage Párizsban végzett, nagy valószínűséggel olvasta Parent művét, és az inspirálhatta a Heródes születésnapi ünnepének megfestésére. Henry Baker Tristram 1872-ben szintén felkereste a Machaerust, és nagyon részletes leírását adta. A kiváló francia író, Gustave Flaubert 1850-ben eljutott Palesztinába, megnézte Jeruzsálemet és Júdeát. A Machaeruson ugyan nem járt, de Parent könyve, az 1873-as Tristram-monográfia, valamint az 1874-ben publikált Vignes-fénykép együttesen hatott rá, amikor a Heródiás című, 1877-ben megjelent elbeszélésében a Machaerust már a maga történeti és földrajzi hitelességében mutatta be. A roueni könyvtár archívumából kiderült, hogy Flaubert mindhárom említett kötetet kikölcsönözte. Flaubert Heródiása a csúcspontra emelte a Machaerus ünneplését a romanticizmus irodalmában. A következő láncszem Oscar Wilde 1891-ben, francia nyelven írt Salome drámája volt, amelyben teljes mondatokat idézett Flaubert-től. Richard Strauss azután a Wilde-szöveg Hedwig Lachmann-féle német fordítását zenésítette meg. Az opera premierjére 1905. december 9-én, Drezdában került sor. Budapesten már 1909-ben tervbe vették, de végül 1912-ben mutatták be.

Lukács Gyöngyi is színpadra lép

Wilde-nál és Straussnál ugyan nem kerül szóba a Machaerus neve, de Flaubert után Salome táncának helyszíne már történelmi evidenciává vált a művészet területén is. Az Erkel Színházban felállított machaerusi operadíszlet ősbemutatója a fenti ikonográfiai és irodalmi vonulatba illeszkedik, a világon elsőként felmutatva a történelmi, evangéliumi építészeti tér megidézett valóságát.

Fotó: Vörös Győző/Machaerus   

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. szeptember 6-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.