Mácz István: Találkozás a keresztre feszítettel

A szerző állítja: az igazi keresztény léleknek, akár a középkorban élt, akár napjainkban, egyetlen igazi igénye csak az lehet: „Megfeszített Jézus, tégedet magadat akarlak!” Örvendezünk a gyermek Jézusnak, ujjongunk a feltámadt Krisztusnak. Ám amíg a földön járunk, a szenvedő Jézus közel áll hozzánk, hiszen az ember „szenvedő ember. Kitől van csak egy napra is távol a fájdalom vagy a szomorúság?” – kérdezi Mácz István, hozzátéve: az emberiség is megfeszített emberiség. Ha másképp nem, „tér és idő keresztjére feszített” – ahogyan Pilinszky írja. A félelem, a bizonytalanság, a tehetetlenség szögezik sorsához, nem kételkedhetünk ebben, hiszen „több könnyet látunk a földön, mint mosolyt; több jajt hallunk, mint tiszta kacagást; a rövid örömöket hosszú fájdalom váltja fel”.

A passió szereplőinek jellemét, magatartását elemezve a kötet írója megállapítja: Júdás a sátán embere, a bűn születte. „Jézus az istenember. A kegyelem Istene… a második isteni személy. A Szentlélekkel eltelt ember.” Júdás elhagyja Mesterét, barátait és eszméit. Jézus Isten, Atyja útján megy meghalni barátaiért és a világegyetem üdvösségéért. „Én, mi, melyik úton járunk?” – teszi fel a kérdést a szerző. Felhívja a figyelmet: Júdás, amikor megkapja az árulásáért kapott vérdíjat, a harminc ezüstpénzt, vesztesnek érzi magát, és beismeri: „Elárultam az igaz vért!”. Az összeget szétszórja, és felakasztja magát. Jézus, amikor „vesztett”, nyertesnek érzi magát, „Beteljesedett!” – kiált fel a kereszten. „A sátán útján, ha nyerünk is, vesztünk. Isten útján, ha vesztünk, akkor is nyertesek vagyunk!”

Péter háromszori Jézus-tagadásával kapcsolatban a szerző kiemeli: hányszor vagyunk Péter-arcúak, „Lelkesek, nagyot ígérők, ó, mindent Uram! S aztán semmi, vagy nagyon kevés telik tőlünk.” Krisztus viszont már akkor tudja újabb tagadásunk, elesésünk, vétkünk. „Ő az érthetetlen irgalom”, aki feloldoz minket bűneinktől. „Nem vagyunk mi magunk is sokszor péterek? Vétkeink kis tagadásai: nem tartozom hozzá… vajon mást tanúsítanak? És vajon nem jő-e velünk szembe, nem vár-e Ő, templomaink „foglya és nem látni szomorú arcát, amint szótlanul mondja: megbocsátok és magadnak meg tudsz bocsátani?”

Pilátus alakját vizsgálva Mácz István megállapítja: a római helytartó székébe nagyon sokan beleültek kétezer év óta, annak ellenére, hogy „vakmerőség, oktalanság” vádat emelni Jézus ellen és elítélni Őt. „Mily süketség, amely nem hallja meg ezt a kétezer éves hallgatást? Mi halljuk. Halljuk hallgatásod, Jézus. Melléd állunk. Nem mint vádlók, nem mint bírók, hanem mint Benned reménylők.”

Jézus és Heródes Antipás találkozásáról, Jézusnak a negyedes fejedelem előtti hallgatásáról a könyv szerzője kifejti, hogy ez a találkozás megérteti velünk, hogy vannak lelkek, „akik elvesztették azt a kegyelmet, hogy szóljál hozzájuk. Hallgatásod bűneik büntetése. Önmagadból semmit nem mutatsz. Míg mások ezer jelet látnak, amelyek téged bizonyítanak, általuk hallanak téged, addig a heródesek se nem látnak, se nem hallanak, és nem értik a hívők hitét. Uram, ments meg attól, hogy valaha hozzám se szólj!” Mácz István egyúttal megvilágítja: minden idők heródesei hasonlóan tesznek, mint Antipás és udvara. Ha nem tudnak Jézushoz felemelkedni, akkor csúfolják, „a megvetés ruháját dobják Isten népére, a papokra, a hű hívekre, mindenre, ami szent. Bolondságnak tüntetik fel Jézus tanítását. Jelszavakat kiáltoznak: művelt ember nem vallásos, az értelemmel ellentétes a hit, a vallás butít, a papok ámítanak… Így ismétlődik meg az, amit Heródes tett Jézussal. Jézus pedig ismételten feleletre sem méltatja ezeket a heródeseket.”

Jézust és Barabást összehasonlítva a szerző leszögezi: „Barabás a fegyverek forradalmát hirdeti. Jézus a türelem forradalmát hozta a földre. Az egyik háborút ad, a másik békességet teremt. Barabás gyilkol. Jézus maga az Élet. Barabás nem értéktelen. Gonosz! Jézus nem értékes csupán, Ő maga a Jó, a Szent.”

Szűz Mária magatartását elemezve a szerző kifejti, azt, hogy mit érezhetett Mária, az tudja talán elképzelni, fájdalmát átérezni, aki saját gyermekét temette el. Jézus, aki igaz Isten és igaz ember, úgy akarta, hogy „szeretett Anyja ott álljon mellette haldoklásának órájában, hogy lássa szűzi anyaságában szép arcát és fájdalmában szomorú szemeit. Ő, akinek kellett és elfogadta Simon erős vállait, Veronika gyolcskendőjét, kellett neki Édesanyja jelenléte, vigasza.”

A megfeszített Jézus gyötrelmein tűnődve Mácz István megállapítja: „Te tudod, mi van az Emberben. Látod azokat az arcokat is, akik sajnálnak, csodálnak, könnyekben mosták tisztára szívüket, és miattuk sem rendül meg hited az emberben. Te azt is tudod és látod, hogy a gonosz szívek salakja alján még izzik vagy izzhat egy parányi parázs, csupán a kegyelem egy fuvallata kell és tűz lobban fel, fénye a hitnek, melege a szeretetnek.” A második isteni személy azokért szenvedte el a halált, akiket mennyei Atyja szeretetből teremtett, „és most Te szeretetből megváltod őket. Minket. Engem. Megváltó halálod által majd eljő az ország, ahol Ő lesz minden mindenben…”

Mácz István: Találkozás a keresztre feszítettel
Szent István Társulat, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír