Nem véletlenül került elém az Isteni színjáték – Beszélgetés Madarassy István szobrászművésszel

– Néhány évvel ezelőtt, amikor Budapesten, a Párbeszéd Házában megnyílt a kiállítása a szoborképeiből, Prokopp Mária művészettörténész professzor a megnyitóbeszédében úgy fogalmazott: mivel édesapja, Madarassy Walter művésztanár volt, Ön szinte az anyatejjel szívta magába a természetfölötti világ boldogságát, amit művein keresztül megjelenít és odaajándékoz másoknak. Dantéval is korán megismerkedett már?

– Ez így túlzás. Az iskolában tanultunk ugyan egy keveset Dantéról, de az csak arra volt elég, hogy felkeltse bennünk az érdeklődést. Valamennyit olvastam róla, de részletesebben nem foglalkoztam vele. 1993-ban aztán meghívást kaptam a ravennai nemzetközi Dante-biennáléra. A Pokolra írtak ki egy meghívásos pályázatot. 1994-ben el is készültem a művemmel. Sajnos édesapám abban az évben halt meg, de szerencsére még megmutathattam neki a terveket, tetszettek neki. Kapukban gondolkodtam. A Pokol első képe a sötét erdőbe visz a Színjátékban, ezt jelenítettem meg egy kis modell formájában, hatvanszor negyven centis méretben, szép keretben. Kétoldalasan alkottam meg ezt a kisplasztikát. Az alkotások leadása március elején volt, én is elvittem a munkámat Ravennába. A kiállítás megnyitására júniusban került sor. Családostól mentünk ki, édesanyámat is magunkkal vittük, hogy édesapám halála után ne legyen itthon egyedül.

– A Pokol kapuja aranyérmet nyert Ravennában.

– Ez teljesen váratlanul ért. Két évvel később aztán következett a Purgatórium, majd újabb két évre rá a Paradicsom bemutatása. Ekkor is kapukat készítettem. Ettől az időtől foglalkozom behatóbban Dantéval, ami felemelő, különleges érzés, euforikus állapot számomra.

– Mit jelképez a három kapu a három ének megjelenítésénél?

– A Purgatóriumban a kapu egyik oldalára Firenze Dante korabeli ábrázolását tettem, a másik oldalon pedig, mivel a tisztítótűzről van szó, a láng jelképe jelent meg a két mező tematikájában. A Paradicsom megjelenítéséhez az Isteni színjáték utolsó énekeiből vettem az alapot: az egyik oldalon Beatricét ábrázoltam, ahogyan Dantéval az égi fellegek között jár, a másik oldalon pedig Szűz Máriát. Mindhárom kaput Ravennának ajándékoztam. Ezután hosszú szünet következett, majd 2010-ben váratlanul megkerestek a firenzei Dante Múzeumból. Először azt hittem, rosszul hallok, amikor közölték velem, hogy szeretnének egy kiállítást rendezni nekem. Korábban is jártam már Firenzében, de mindig csak rövid ideig. Egy alkalommal a DunapArt Művészeti Társaság csoportos utazásának keretében voltam ott, egyszer pedig egy római utazásom alkalmából megálltam Firenzében is. A felkérés után Firenzébe utaztam, bemutatkozó beszélgetésre a múzeum igazgatójához, Silvano Fei professzor úrhoz. Megmutatták, hol lenne a kiállítás, egy nagyon kis termet szántak erre a célra. Fölvetettem, hogy természetesen új művekkel is készülök a kiállításra, de ott vannak Ravennában a Dante-opusaim, kérjék ki azokat is. Mintha meg sem hallották volna a javaslatomat. Később rájöttem: azért van ez, mert Firenze elüldözte Dantét, a város szülöttét, Ravenna viszont befogadta, ott is halt meg. Firenze most kérné vissza a mester földi maradványait, de Ravenna nem adja. Ha életemben nem voltam jó nekik, akkor most miért lennék jó hamvaimban? – kérdezhetné Dante. A firenzei felkérést követően elkezdtem újraolvasni az Isteni színjátékot.

– Ekkor is énekenként haladt?

– Természetesen. A Pokollal kezdtem, háromszor vagy négyszer is elolvastam, Babits fordításában. Ismerem Baranyi Ferenc fordítását is, de számomra a Babits-fordítás a hiteles, abból dolgoztam, az szent és sérthetetlen nekem. Az énekek harmadik elolvasása után hozzáláttam a vázlatoláshoz. Minden vázlatot eltettem, ezekből tudtam felépíteni az egész művet, ami énekek szerinti képekből áll. Nem nagyok a képek, huszonötször huszonöt centisek, de úgy gondoltam, ezek így megfelelő módon szállíthatók, bemutathatók. Figyelembe vettem azt is, hogy a kiállításra szánt terem viszonylag kicsi. Valamiképpen alkalmazkodnom kellett a hely adottságaihoz. A kiállítás megnyitójára 2011 novemberében került sor. Firenze nagy felhajtással készült erre az alkalomra. A városházán jelen volt a kultúráért felelős államtitkár is. Mivel egy korábbi kiállításomat az olasz művészettörténész, a pármai Manuela Bartolotti Ablondi nyitotta meg, úgy gondoltam, ezúttal is őt kérhetnénk fel erre. Így is történt. Abban bíztam, hogy ezután a Purgatórium és a Paradicsom harminchárom énekéhez is elkészíthetem a képeimet. Ebben megerősítettek a firenzeiek, azt mondták, várnak vissza 2013-ban. Ekkorra végeztem is a Purgatóriumot megjelenítő képekkel, majd 2016-ban megvalósulhatott a Paradicsom képeinek bemutatója. Egyébként már az első alkalomra megszületett Dante szobra lemezből, egy méter húsz centiméteres méretben, és ünnepélyesen átadtam a múzeumnak. Ez a szobor volt az első alkotásom, amit az általam kikísérletezett oxidációs eljárással készítettem. Sikerült keresztülvinnem, hogy olyan viseletben ábrázoljam a költőt, ahogyan azt megszoktuk, a jellegzetes vörös ruhában.

– Milyen színeket használt az egyes énekekhez?

– A Pokol képeit is oxidációs eljárással készítettem. Ezek sötét, szürkés tónusú szoborképek, csak a kiemelt részek színesek a jobb bemutatás érdekében, hogy könnyebben érthető, felismerhető legyen, miről, illetve kiről van szó az egyes képeken. A Pokol úgy jelenik meg az ember képzeletében, mint sötét, reménytelen hely. Ezt szerettem volna visszaadni a színekkel, a sötét tónussal. A remény csak a Purgatóriumban jelenik meg, amelyet Dante Vergilius kíséretében jár végig az énekek alapján. Tisztítótűzről lévén szó, úgy gondoltam, hogy itt a vörös és a narancs színeknek kell érvényesülniük. Itt kezdtem figurálisba átvinni a jelenetek bemutatását. A figurák nem nagyobbak tíz-tizenkét centisnél. A középkori ábrázolásokon fontos szerepe van a kéznek, a kézmozdulatoknak, amelyekből az akkori kor emberei olvasni tudtak, de nem biztos, hogy a ma embere megérti ezeket. A Purgatóriumhoz elkészítettem Vergilius szobrát, később pedig a Paradicsomhoz Beatricéét, hasonló méretben, mint a Pokolhoz Dante figuráját. A Paradicsomnál, mivel ott az égiek megjelenítéséről van szó, úgy gondoltam, hogy az arany és az ezüst színeknek kell dominálniuk, az égi tüneményben jelen lévők megmutatására ezeket találtam a legalkalmasabbnak. Itt is figurálisak az alakok. A Purgatórium képein mintegy százhúsz a figurák száma, a Paradicsomban pedig több mint kétszáz.

– Hol mutatták még be az Isteni színjátékhoz készített szoborképeit?

– Még a harmadik firenzei kiállítás előtt, 2016 szeptemberében a Párbeszéd Házában, Sajgó Szabolcs SJ meghívására.  A száz kép és a hozzájuk tartozó rajzok itt együtt voltak láthatók. Felkérésemre erre a kiállításra készült el Horváth Márton Levente orgonaművész, zeneszerző orgonára írt háromtételes műve, amely a Madaradante címet kapta. 2017-ben Párma egyik neves galériájában mutatták be az alkotásaimat, azután pedig idehaza, Esztergomban, a ferences gimnázium Temesvári Pelbárt Galériájában. Ezenkívül még Olaszországban, a Római Magyar Akadémia galériájának három termében volt látható ez az anyag.  A Pokol és a Purgatórium képei pedig együtt szerepeltek a budapesti Olasz Kultúrintézet falai között. E kiállításnak az adta a különlegességét, hogy két nagyszerű művész, Szakcsi Lakatos Béla és Kathy-Horváth Lajos improvizált zongorán és hegedűn az Isteni színjáték kivetített képeire.

– Az imént említette a középkort. Hogyan hatottak Önre a nagy elődöknek az Isteni színjátékhoz készített alkotásai? Gondolok itt elsősorban Giottóra és Botticellire, illetve a 20. századból Salvador Dalíra.

– Botticelli ábrázolásait már korábbról ismertem, ő egyébként az egyik kedvenc festőm. Amikor foglalkozni kezdtem az Isteni színjátékkal, utánanéztem, hogyan nyúltak ehhez a témához a korábbi korok művészei. Nem azért, hogy befolyásoljanak, hiszen megvolt a saját elképzelésem, de fontosnak tartottam, hogy ismerjem ezeket a műveket. Arról is tudtam, hogy az Egyetemi Könyvtárban látható az Isteni színjátékról egy befejezetlen kódexábrázolás. A Pokol képei megvannak, a Purgatórium csak félig, a Paradicsom pedig gyakorlatilag hiányzik. Érdekes történet, hogy jelen voltam azon a fogadáson, amit egy alkalommal a rezidenciáján tartott a 2006-ig nálunk szolgálatot teljesítő olasz nagykövet, Giovan Battista Verderame, akivel közelebbi barátságban voltam. Ekkor nekem ajándékozta az Egyetemi Könyvtárban őrzött, említett kódex fakszimile másolatát, amit ő Pál József irodalomtörténésztől, az olasz irodalom kutatójától kapott. A kérdésére visszatérve: ismerem Giotto néhány Isteni színjáték-ábrázolását, Dalí illusztrációit pedig láttam Velencében, amikor bemutatták őket. Ezek szerepelnek a Babits-fordítás egyik kiadásában is. Gustave Doré is készített egy Isteni színjáték-sorozatot, ami szintén érdekes, bár talán ez áll a legtávolabb tőlem, mert grafikák és metszetek alkotják, de nagyon szépek.

– Miközben a képeket készítette az Isteni színjátékhoz, hogyan formálódott a hite, a művészete? Kapott-e új impulzusokat?

– Aki Dantéval foglalkozik, annak a lelkét valamilyen módon biztosan megérinti a költészete, a gondolkodása, az érzésvilága. Természetesen rám is erőteljes hatással volt, de nem változtatta meg a szemléletemet, sem a dolgok értelmezését, inkább azt mondanám, hogy gazdagodtam általa. Jobban és mélyebben megismertem a világát. Dante hatalmas költő, a világirodalom legnagyobb alkotásának tartom az Isteni színjátékot. Benne van a történelem, Olaszország és Európa történelme, de még Magyarországé is.

– A ránk vonatkozó jelenet az, amikor a Paradicsom XIX. énekében a költő így kiált fel: „Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja magát félrevezetni már!”

– Igen, Dante nagyon tisztelte Martell Károlyt, Károly Róbert királyunk édesapját. Az Isteni színjáték összefoglaló mű, van benne teológia, filozófia, az egész akkori korszak összegzését adja. Korábban nem figyeltem fel erre, de ahogyan egyre jobban elmerültem benne, mind nagyobb érdeklődéssel olvastam. A színjátékról szóló könyveket is igyekeztem tanulmányozni, hogy minél alaposabban megértsem a költeményt. Nagyon fontosak Babits magyarázatai, amelyek segítenek értelmezni az egyes énekeket, látni a történelmi-politikai összefüggéseket és magának a kornak a történetét. Valószínű, hogy a Jóisten nem véletlenül hozta elém Dante Isteni színjátékát a kiállítások lehetőségével. Biztos, hogy az ő keze volt mindebben, hiszen nélküle semmi sincs.

– A színjáték egyik nagy tanulsága számomra az, hogy az emberi természet semmit sem változott az elmúlt hétszáz év alatt.

– Mitől változott volna? Az emberek minden korban teszik a dolgukat, jól, rosszul, a politika pedig akkor is és ma is ugyanolyan gyarlóságokkal van tele. A körülmények változnak, az emberi természet nem.

– Firenze száműzte Dantét, ami fájdalmas, de ebből a gyötrelemből egy egészen különleges csoda született.

– Ez sem véletlen. Danténak meg kellett írnia a színjátékot, költészetté formálnia mindazt a fájdalmat, amit Firenze politikai vezetői okoztak neki. Belső kényszer volt ez nála.

– Nyilván az sem véletlen, hogy a földöntúli utazásra nagycsütörtök éjszakáján indult el, a Purgatóriumba vasárnap, a feltámadás hajnalán érkezett meg, s végül a húsvétot követő szerdán jutott el a Paradicsomba. Ez lélekutazás is: a totális reménytelenségtől rengeteg szenvedésen keresztül az isteni szeretetig vezet az útja.

– A nagyheti misztérium jelenik meg itt. Jézus elítéltetésétől a szenvedésein és a kereszthalálán át a föltámadásáig és a mennybemeneteléig. Az utolsó képben Krisztus ott áll Szűz Mária előtt. Ez gyönyörű és egyedülálló kifejtése a húsvét misztériumának. Vannak persze más művek is, amelyek ezzel a témával foglalkoznak, de Dante Színjátéka minden korban érvényes, minden korhoz szól. A mához és a jövőhöz is.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita 

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.