Maga a valóság sóhajt fel – A Fratelli tutti kezdetű enciklika (1. rész)

Lehet-e még újat mondani bármiről? Érdemes-e még átfogó igénnyel áttekinteni a mai kor és a mai világ helyzetét? Nem zúdul-e ránk túl sok adat és túl sok magyarázat így is? Fratelli tutti kezdetű (sorban a harmadik) enciklikájának megírásával Ferenc pápa egyértelmű álláspontra helyezkedik:

szükséges és elengedhetetlen, hogy a hit szemével fáradhatatlanul pásztázzuk korunk fejleményeit és folyamatait, máskülönben ugyanis magával a keresztény hittel, a hit legbelső igényeivel kerülünk ellentétbe.

Afelől sem hagy kétséget, hogy a hit szemével végzett tájékozódás eredményei egyetlen szűkebb csoport, egyetlen emberi szemléletmód elvárásait sem elégítik ki, hanem úgy adnak választ mindenkinek, hogy közben mindenkit kitessékelnek megcsontosodott nézeteinek zárt világából. A Fratelli tuttiban Ferenc pápa az elmúlt években már sokszor kifejtett nézeteit foglalja össze, ám mivel enciklika rangjára emeli korunkra vonatkozó látleletét és megoldásjavaslatait, nemcsak átmenetileg érdekes elgondolásokat fejt ki, hanem a tanítóhivatal tekintélyével ruházza fel mondanivalóját.

Mondanivalója pedig már csak azért is bőségesen van, mert nem hagyja nyugodni az a kérdés, hogyan lehet az evangéliumnak megfelelő módon élni korunkban.

Szavai nem sokat fognak mondani azoknak, akik biztosak benne, hogy már tökéletesen az evangélium szerint élnek – de mindenkit feladattal szembesítenek, akiben eleven a vágy, hogy az evangéliumhoz igazítsa az életét. Ehhez a tájékozódáshoz hívja segítségül a pápa Assisi Szent Ferencet, aki boldognak nevezte azt az embert, aki „úgy szereti és tiszteli a tőle távol lévőket, mintha együtt lenne velük”, és aki egynek tudta magát mindenkivel. Ahogyan a Lumen fidei az Istennel való egységről szólt, a Laudato si’ pedig a teremtett világgal való összetartozást ecsetelte, úgy a Fratelli tutti az emberiség egységét igyekszik elénk tárni.

A pápa tudja, hogy az Istenbe vetett hit önmagában még nem szavatolja az Isten akarata szerinti életet (74),

s ezért különös figyelemmel akarja bemutatni, mit kíván maga a hit az élet és a valóság konkrét összefüggéseiben.

Feltűnő, hogy az enciklika első fejezete lépten-nyomon hamis látszatról, illúziókról és manipulációkról beszél, mintha olyan világban próbálná érvényre juttatni a hit fényében megjelenő tényleges valóságot, ahol sok minden éppen elfedni igyekszik: ahol úgy torzítják el a nagy szavak (a demokrácia, az egység, az igazságosság) értelmét, hogy hatalmi eszközökként szolgálhassanak (14), ahol bizalmatlanságot keltenek és megosztják az embereket (15), és ahol addig számít igaznak valami, amíg a hatalmon lévők érdeke úgy kívánja, ha pedig már nem hasznos, elvetik (25). Szintén az illúziók világához tartozik, hogy

bár a globalizáció révén látszólag közel kerültek egymáshoz az emberek, csak szomszédok lettek, nem testvérek.

A testvériség hiánya egyenértékű az emberiség egységének hiányával, és ennek a manipulatív, hamis látszatokban vergődő, egységet nélkülöző állapotnak a felszámolásához Ferenc pápa három utat ajánl: a közeledést, a tágasságot és az önállóságot.

Önmagában semmitmondó lenne, ha csak annyit állítanánk, hogy a Fratelli tutti reményt akar adni az emberiségnek. Nem,

a pápa a remény konkrét útját állítja elénk, kényelmetlenül konkrét lépéseket vár tőlünk.

Jezsuita identitása, a szentignáci szemlélődés jegyében a bibliai jeleneteket kézzelfoghatóan felidéző és türelmesen áttekintő lelkisége megindítóan nyilvánul meg, amikor beható figyelmet szentel az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédnek. A jól ismert, de csak ritkán megszívlelt jelenetsor alapján a közeledés fontosságára int:

nem azt kell fürkésznünk, ki a felebarátunk, hanem a másikhoz közeledve a felebarátjává kell válnunk (80).

Főként azokhoz kell közelednünk, mondja a járvány miatt vatikáni „fogságra” kényszerülő és ezért szinte senkihez közeledni nem tudó egyházfő, akik elesettek és nehézségektől szenvednek: analfabéták lettük a törékenyekhez és kiszolgáltatottakhoz fűződő helyes viszony terén (64), és

megbetegítettük magunkat azzal, hogy hátat fordítottunk mások fájdalmának.

Magától a valóságtól szakadunk el (73), ha közönytől, erőszakos nacionalizmustól, idegengyűlölettől és mások megvetésétől hajtva (86) nem törődünk a világunkban egyre nagyobb számban jelen lévő „sérült” emberekkel.

Közeledjetek másokhoz, kiáltja szinte a fülünkbe a pápa, különben szűkösségre és bezárkózásra cserélitek azt a tágasságot és azt a nyitott szívet, amelyet az evangélium Jézusa vár tőletek!

Egyenesen prófétai lesz a hangja, amikor az „igazság órájáról” beszél, arról, hogy mai világunk körülményei között lehetetlen immár a semlegesség. Soha többé nem felejthetjük el azt a megállapítását, mely szerint ma mindenki vagy a rablók vagy a sérültek oldalán áll, vagy erőszakos gonosztevő és az erőszakot hallgatólagosan jóváhagyó közömbös, vagy pedig a vállára vesz egy sérült embert, már ha nem maga is sebektől szenved (70). Kénytelenek vagyunk dönteni, mondja el többször is a Fratelli tutti, mert csak a rablók és a sérültek térfele létezik, harmadik szféra nincs.

A sérültek mellett döntők természetesen az emberiség egységét szolgálják, a rablók és a közönyösek az elkülönülés erőit tartják életben.

Ferenc pápa szokatlanul éles és határozott szavakkal szól az utóbbi csoportról: félelmeket és bizonytalanságot gerjesztenek az emberben, elrekesztik és magányba taszítják őket, de csak azért, hogy rejtett céljaik megvalósításán munkálkodjanak. Ebben az összefüggésben beszél az enciklika a migráció jelenségéről, mégpedig viszonylag hosszan (37–41). Mintegy kézen fogja az olvasót, és a szemébe nézve hangsúlyozza, egyes szám első személyben fogalmazva: „megértem” (41), hogy sokakban ősi félelmeket hívnak felszínre a hazájukat elhagyni kényszerülők, de nem engedhetjük, hogy félelmeink miatt már ne is legyünk képesek meglátni azok valódi nyomorúságát, akiktől olyannyira félünk.

A tágasságot, amelyet e téren megkövetel Ferenc pápa, olyan tényezők nehezítik, amelyekről az enciklika szintén rendkívül határozott szavakkal beszél. Sokan azért keltenek félelmet az emberekben, hogy érvényt tudjanak szerezni „rejtett érdekeik láthatatlan diktatúrájának” (75). Egy síkra kerülnek a populista politikai nézetek és a liberális gazdasági törekvések (érdemes felfigyelni a populista és a liberális jelzőnek erre az árnyalt alkalmazására), és csak erősítik őket az enciklikában bemutatott digitális kommunikációs lehetőségek, amelyekről a pápának szemmel láthatóan nincs túl jó véleménye. És mivel

elkerülhetetlenül döntéshelyzetben vagyunk, senki sem moshatja kezeit:

nemcsak azokat sújtják a Fratelli tutti prófétai intései, akik csalárdul kihasználják a társadalmat, hanem azokat is, akik úgy vélik, tisztán megőrizhetik látszólag kritikai fontosságú szerepüket, de valójában a romlott rendszerből élnek (75).

De valóban ennyire reménytelenül manipulatív, csalárd és érzéketlen világban élnénk? A Fratelli tutti olvasója megnyugodhat:

Ferenc pápa bízik abban, hogy a valóságban jelen van az a jó, amit Isten az emberre akar bízni (78),

bízik abban, hogy nem vagyunk „infantilisek” (77), azaz nem várunk mindent az országok vezetőitől, hanem merünk alulról építkezni, bízik az országok önálló kultúrájának megőrzésében és bízik a kulturális gyökerek sérthetetlenségében, ahogyan Jézus is bízik az emberi szellem jobbik felében (71).

Mindannyian tudjuk, hogy lelkileg gyenge és szellemileg erőtlen férfiak korában élünk, akik gyengeségük és erőtlenségük fájdalmát csak gőggel és agresszivitással tudják feldolgozni. A Fratelli tuttiban

egy 83 éves, lelkileg sziklaszilárd és szellemileg tájékozott férfi szól hozzánk, aki erőszaktól mentesen, félelmektől szabadon és bátorítóan szól hozzánk a világjárvány közepette.

Tudja, hogy a járványra adott reakciók sokfélesége eleve az emberiség megosztottságának jele, és tudja, hogy az egységes, de nem különbségek nélküli emberiség új identitásának kialakulása sok belső küszködést igényel (69).

Tudja, hogy a járvány nem Isten büntetése (34), és ehelyett titokzatos szavakkal jellemzi napjaink állapotát: „Maga a valóság sóhajt és lázad fel.”

E kijelentés megértése erőfeszítést kíván tőlünk, azt, hogy türelmesen szembenézzünk a pápa mondanivalójával. És akkor az is kiderül majd, olyanok vagyunk-e mint ő: mert a párbeszéd és a testvériség „útján csak szabad szellemek tudnak járni, olyanok, akik készek a valódi találkozásra”.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír