Mágusok, avagy napkeleti bölcsek?

A vatikáni csillagászok hagyományosan a jezsuita rend tagjai közül kerülnek ki. Jó néhány éve Castel Gandolfóban megkérdeztem az ottani obszervatóriumot bemutató csillagászt, miként vélekedik kollégája és rendtársa, Teres Ágoston (Gustav Teres) The Bible and Astronomy: The Magi and the Star in the Gospel című művéről. Nagyon visszafogottan csak annyit mondott: „Gustav a magánvéleményét írta le, nem egy hivatalos álláspontot. A könyv nem kapta meg a »nihil obstat«-ot, és nem a jezsuita rend kiadásában jelent meg.”

Ezzel nem lettem okosabb, hiszen a magyar fordításban is napvilágot látott könyvből mindez már kiderült számomra. Szerzője világossá teszi, hogy csillagászat- és tudománytörténeti, valamint biblikus kutatásai alapján fogalmaz meg hipotéziseket a napkeleti bölcsek látogatásáról Betlehemben, amelyről Máté evangéliuma beszél. Inkább arra lettem volna kíváncsi, mi az egyik jezsuita csillagász véleménye a másik jezsuita csillagász véleményéről. Azt azonban nem árulta el.

Pedig Teres Ágoston igazán fontos feltevésekkel állt elő. Rámutatott, hogy a Máté evangéliumában megőrzött, mesésnek tűnő elbeszélés a mágusok Jézus előtti hódolatáról egyáltalán nem a romantikus mesemondás szándékával került az evangéliumba. Történeti, sőt tudománytörténeti alapja lehet. Egyrészt a görög „magoi apo anatolón” szófordulat nem Keletről jött mágusokat, varázslókat jelent, különösen nem három királyt – a számukról nincs is szó az evangéliumban – hanem olyan „napkeleti bölcseket”, mint amilyeneknek a mezopotámiai asztronómusokat, Marduk papjait tekintették. Másrészt nem véletlen, hogy a szöveg, rövidsége ellenére is csillagászati szakkifejezést ad a mágusok szájába:

Hol van, aki született, a zsidók királya? Láttuk csillagát en té anatolé, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki.”

A görög „en té anatolé” kifejezést általában úgy fordítják: láttuk „csillagát napkeleten”, de a kor asztronómiai szaknyelvében nem égtájat, földrajzi irányt jelez, hanem egy égitest sötétedés utáni megjelenését, láthatóvá válását az égbolton. Az evangélium valószínűleg egy sajátos, a keleti csillagászok által előre jelzett és várt konstellációról beszél, amelyhez a zsidók királyának megszületését kapcsolja az asztronómiát az asztrológiával elegyítő ókori tudományos gondolkozás. A zsidó messiás-király megszületését egy korai, a Számok könyvébe bekerült történet szerint is csillag feltűnése jelzi. A nem zsidó, ezért a pogányságot jelképező próféta, Bálám jövendölése szerint: „Csillag tűnik fel Jákobból és királyi pálca kél fel Izraelből” (Szám 24,17). Máté egyértelműen e jövendölés beteljesedését látja a mágusok által megfigyelt csillag megjelenésében.

Teres Ágoston és tőle függetlenül, vele egy időben egy másik magyar csillagász és tudománytörténész, Ponori Thewrewk Aurél ezt a ritka, de természetes csillagászati együttállást Kr. e. 7-re datálta. Az utóbbi szerző egyik tanulmányát idézem: „A Jupiter kereken 12, a Szaturnusz pedig csaknem 30 év alatt kerüli meg a Napot. A keringési időkből következik, hogy e két bolygó körülbelül 19,8 évenként közel látszik egymáshoz az égen. Ezek a találkozások mindig más és más állatövi csillagképekben látszanak, de az úgynevezett legnagyobb konjunkciójuk, amikor egy év alatt többször is egymás közelébe kerülnek, csak 860 évenként ismétlődik ugyanabban a csillagképben, például a Halakban. Minthogy a Halak a mezopotámiai, tehát a babiloni vagy szippari csillagász-papok számára fontos csillagkép volt (Marduk főistennek és bolygójának, a Jupiternek állatövi csillagzata, úgynevezett háza), ezért már évtizedek, sőt évszázadok óta várták a legnagyobb együttállását a szintén isteni tiszteletben részesített Szaturnusszal. Különös szerencsénkre több olyan mezopotámiai ékiratos csillagászati tábla maradt ránk, amely foglalkozik az i. e. 7-ben bekövetkezett nagy Jupiter–Szaturnusz, sőt e bolygókhoz pár hónap után csatlakozó Mars együttállásával.”

A fenti hipotézis szerint tehát Marduk papjai különösen főistenük bolygójának, a Jupiternek az égi pályáját figyelték, és várták a kiszámított együttállást a Szaturnusszal, amely az asztrológia szerint a zsidók csillaga. A legnagyobb konjunkció három bolygó rendkívül közeli és ezért feltűnően fényes együttállása volt a Halak csillagképben, és amikor ez időszámításunk előtt 7-ben (vagy 6-ban) bekövetkezett, a mezopotámiai tudósok elindultak, hogy ellenőrizzék számításaik pontosságát és várakozásaik helyességét. Tudakozódtak Jeruzsálemben, hogy valóban megszületett-e a zsidók királya. A zsidó írástudók elmagyarázták nekik a prófétai jövendöléseket, amelyek szerint a júdeai Betlehemben születik meg a fejedelem, a nép pásztora (Mt 2,6, vö. Mik 5,1–3, 2Sám 5,2), ezért Betlehembe mentek, ahol rátaláltak Jézusra.

A mágusok hódolata a pécsi székesegyház déli altemplomi lejárójában
(Fotó: Loósz Róbert)

Noha az elbeszélést botorság lenne puszta mítosznak tekinteni, természetesen tele van jelképekkel, amelyek nem csupán a korai keresztény irodalmi szövegekben, hanem a legkorábbi képi ábrázolásokon is megjelennek. A Jézusnak hódoló bölcsek a megtért pogányokat jelképezik, mert Jézus önmagában kibékítette és egyesítette a zsidókat és pogányokat, „és a köztük lévő válaszfalat ledöntötte” (Ef 2,14). Az ajándékok jelképes értelmezését is megtaláljuk a szentírás-magyarázatokban: az arany Jézus királyságát, a tömjén az istenségét, a mirha pedig halandó emberi természetét jelképezi.

A bölcsek vándorlása az Egyház földi vándorlása a mennyei Jeruzsálem felé, hiszen a jelen életben minden egyes ember hitben vándorol, az Úrtól távol, a színről színre látás felé (2Kor 5,6–8).

Ezért példamutatóak számunkra a napkeleti bölcsek: ők a természeti jelenségek megfigyelése által, a természetes észhasználat segítségével felismerték a világ rendezettségét és e rend forrását, a Teremtőt, de a zsidók szent könyveihez, és a próféták írásaihoz kell fordulniuk tanácsért, hogy felismerjék és tiszteljék Jézusban a messiást, Isten megtestesült Fiát.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Kiemelt kép: A napkeleti bölcsek hódolata (3. század, Priscilla-katakomba)

Magyar Kurír