Bizalomra hangoltan élnek – A Szent Egyed közösség Dream-programja Malawiban

Beszámolójuk nyomán megsejthető, mit jelent a szolgálat, a közösség erejének megtapasztalása olyankor, amikor a rászorultság csaknem elképzelhetetlen mértékű. Egy-egy mosoly mégis mindent helyre tud billenteni.

– Úgy kerültünk Zitával Malawiba, hogy én orvosként már jó néhány éve visszajárok oda – meséli Körtvélyessy Mónika. – A Sant’Egidio (Szent Egyed) közösségnek ugyanis, amelynek mindketten tagjai vagyunk, 2002 óta létezik egy programja a világ legszegényebb országaiban. Álom Afrikáért a neve, de leggyakrabban egyszerűen csak Dreamnek hívják. Az alapvető célkitűzése az AIDS és az alultápláltság elleni fellépés. Gyógyszereket és forrásokat teszünk elérhetővé azok számára, akik „rossz helyre születtek”. Biztosítani akarjuk, hogy ugyanazt a kezelést kaphassák, mint a Föld szerencsésebb vidékein élők. Egészségügyi nevelés, képzések is a program részei, hogy a változás maradandó legyen. A helyiek, a gyógyuló betegek közül kerülnek ki a munkatársaink.

Malawi, ahol a közösségünk 1999 óta van jelen, s ahova én 2010 óta járok ki, ma a világ hatodik legszegényebb országa. Annak idején még a harmadik volt a listán: a fejlődés az utóbbi években jól érzékelhető, és ebben valami pici részünk nekünk is van a náluk 2008-ban elindított Dream-program révén. Terhes nők AIDS-szűrését végezzük; ha betegek, kezeljük őket, és a megszülető gyerekek sorsát is nyomon követjük kétéves korukig.

Az AIDS a 90-es évek végétől, a 2000-es évek elejétől, ha teljesen gyógyíthatóvá nem is, de jól kezelhetővé vált az úgynevezett komplett antiretrovirális triterápiával. Mindenkit ingyen kezelünk élete végéig. Nemcsak az AIDS-szel, hanem a szövődményeivel, például a tüdőgyulladással és a TBC-vel, a méhnyakrákkal is farkasszemet kell néznünk.

Mozambikban, ahol 2002-től dolgozunk, a Sant’Egidio neve egyenesen a béke szinonimájává vált, mert a tizenhét éven át tartó polgárháború 1992-es lezárásához egy kétéves tárgyalássorozat és közvetítés útján a közösség is nagyban hozzájárult. Ám pár év múlva újabb ellenség érkezett az országba: az AIDS. Ez sok más afrikai országot – köztük Nigériát, Tanzániát, Zimbabwét, Guineát, Szváziföldet, Kenyát, Kamerunt, Kongót, Angolát – is sújt. A közösség mind a tíz országban megpróbál javulást elérni.

Mindannyian a szabadságunk terhére, önkéntesként segítünk Malawiban. Olasz bankok és magánemberek, például táv-örökbefogadók adományai teszik lehetővé a program működését: a kezelési költségeket, a gyerekek élelmezését. A II. vatikáni zsinat utáni megújulás pezsgése idején, 1968-ban született, római alapítású Sant’Egidio közösség helyben, európai „anyaországaiban” is fokozottan a szívén viseli az elesettek, köztük a hajléktalan emberek és az idősek sorsát.

Kétévente járok ki Malawiba, idén Zitát is magammal hívtam. Egy nemzetközi Dream-csoport tagjaiként utaztunk ki. Zita Dream-központokban végzett előzetes vizsgálatokat: testhőmérséklet-, súly- és magasságmérést, és két táplálkozási központban járt, ahol gyerekekkel játszott, foglalkozott. Én képzést tartottam, és orvosi esetmegbeszéléseken vettem részt. Malawiban rémesen rossz az orvosi ellátottság, szakorvosból pedig végképp kevés van. Főleg úgynevezett clinical officerek gyógyítanak – a szó többet jelent az ápolónál, de kevesebbet az orvosnál.

A közösség gyógyítással, gyógyszerekkel és táplálással egyaránt megpróbál segíteni, élelmiszerraktáraink vannak odakint. A táplálkozási központokban játszhatnak is a gyerekek, és ami nagyon fontos, legalább egyszer egy nap biztosan kapnak enni. A munka része a kezelésen meg nem jelenők otthoni felkeresése is, mivel életbevágó, hogy a gyógyszereit mindenki rendesen szedje. A beteg-együttműködési mutatók szerencsére elég jók Malawiban. Sok olyan betegből, főleg asszonyokból vált Dream-aktivista, akiknek az életét mentette meg a kezelés. Ma már ők látogatják, bátorítják a többi beteget.

Referencialaboratóriumokat tartunk fenn az országban, kutatási tapasztalatainkat a WHO is figyelembe veszi. Mivel nagy a beteganyagunk, bizonyos csoportok, például a HIV-pozitív terhes nők és gyerekek kezelése ügyében nekünk a legkiterjedtebbek a tapasztalataink, így ezek terén előtte járunk még a nyugati országoknak is.

Minden kinti tevékenységünknek a barátság az alappillére. A malawiak általában nagyon barátságosak, és hálásak minden segítségért.

Vidékies a táj, jelentősebb város csak három van, a közlekedés bajos. Van, aki három órát gyalogol, hogy eljusson a központjainkba vizsgálatra. De mindig türelmesen várakoznak. Azt szokták mondani, Malawiban egyvalamiből biztosan nagyon sok van: időből.

Az asszonyok viszik a hátukon a társadalmat, ők viselnek szinte minden terhet – általános, hogy hét-kilenc gyereket is nevelnek. A kezelés hatásaként a gyerekeiknek már nem adják tovább a vírust. Az ő megmentésükkel – kis túlzással – magát a társadalmat mentettük meg, mivel az AIDS-járvány éppen a szülők nemzedékét tizedelte meg. Rengetegen meghaltak közülük, így egy ideig nagyszülők és unokák társadalma volt a malawii. Egy aktivista asszony, aki nagyon beteg volt, de meggyógyult, rövid előadást tartott, amikor ott voltunk. Visszakapták az életüket, mondta.

A templomok tele vannak. Amint vége az egyik misének, már árad be a tömeg a következőre. És amikor odabent táncolnak, mintha minden bajukról megfeledkeznének. Sokkal kiszolgáltatottabbak, mint egy jómódban élő ember, talán ezzel magyarázható, hogy jobban érzik, mennyire szükségük van az isteni gondviselésre. Mint mindannyiunknak.

***

– A legerősebb élményem kint a tehetetlenség érzése volt – folytatja Zita. – Egy apró példa: bárkinek kínáltam a szendvicsemet, akkora örömmel és hálával fogadta el, olyan sokat jelentett neki, hogy az szinte megijesztett. Nem adhatok mindenkinek szendvicset, ekkora rászorultsághoz kevés vagyok! – döbbentem rá, és ez megkínzott. Csak egyetlen választ találtam a kétségeimre, és az maga a közösség. Hogy nem vagyok egyedül a segítőkészségemmel.

Igaz, hogy a malawiak alapjában véve barátságosak, de a fehérektől azért tartanak. Szerintem azért, mert a gazdagot, a főnökösködő idegent látják bennük, bennünk.

Az életszemléletük számunkra nehezen érthető. Mint már Mónika is mondta, az időhöz egészen másképpen viszonyulnak, mint mi. Talán egyszerűen azért, mert a jelenben élnek. A misén, a táncukat figyelve is ez vált számomra nyilvánvalóvá: hogy egészen jelen tudnak lenni. Nem a holnapon jár az eszük, és nem rágódnak állandóan valamin, mint mi, európaiak, magyarok. Hanem bíznak. Bizalomra hangoltan élnek.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. április 1–8-i számában jelent meg nyomtatásban.