Mária Isten és az Egyház anyja is – Kovács Zoltán mariológus adventi elmélkedései a Szűzanyáról (4.)

Az este szentmisével kezdődött, melynek főcelebránsa Kovács Zoltán volt. Az evangélium Szent Lukács könyvéből hangzott el, a vizitáció, Mária látogatása Erzsébetnél (1,39–45).

A szónok kifejtette: egy fiatal kismamával találkozunk, Máriával. Ő siet az idősebb, szintén várandós rokon, Erzsébet segítségére.

Az Újszövetség asszonya, Krisztus Anyja lép be az Ószövetség asszonyának, Zakariás pap feleségének otthonába, és ettől a látogatástól most valami gyökeresen megújul.

Hallottuk Mikeás próféciáját: „Te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza.” (Mik 5,1)

És ez nemcsak azért ősidő, mert az Isten Igéje, aki testet ölt Mária méhében, öröktől fogva létezik, hanem a régmúlt említése itt visszacsengeti az előzményeket is, hiszen Dávid házából származik a Messiás, és Dáviddal fellelhető jó néhány párhuzam: Dávid király is Betlehemben jött e világra, és bő évezreddel később szintén Betlehemben egy még nagyobb Király jön e világra: Krisztus Urunk, a mindenség királya. Dávid Jeruzsálemben fejezi be életét, Krisztus ugyanezen városon kívül, a Golgotán adja életét „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”, azért, hogy egy még szentebb városba, a mennyei Jeruzsálembe vezessen be minket.

„Engedjük hát Máriának ezekben az advent végi napokban, hogy kézen ragadjon bennünket is, és bevezesse szívünket a csendes betlehemi jászol misztériumába!” – kérte a híveket a neves mariológus.

A szertartást követően Kovács Zoltán atya Mária istenanyaságának örömteli valóságáról elmélkedett.

Az elmúlt héten leszögeztünk egy fontos tényt: Szűzanyáról beszélünk, Istenszülő Szűzről. Mária szüzességét nincs értelme önmagában szemlélni, csak az istenanyaságával együtt. Ez a kettő így egymást világítja meg. Mi nagyon büszkék lehetünk, hogy magyar katolikusként nem a Santa Mariából fordítjuk Mária megszólítását, hanem Szűz Máriának hívjuk. Nem „Krisztus-szülő”-nek, ahogyan azt Nesztoriosz (381–451 között élt konstantinápolyi püspök – B. D.) javasolta volna, hanem ahogyan a legfontosabb ókori zsinatunk, a 431-es Efezusi Zsinat meghatározza: a Boldogságos Szűz Mária Istenszülő. Aki tőle születik, nem egyszerűen ember, hanem valóságos Isten és valóságos ember. Aki emberként nem létezett korábban, hanem Isten Fiaként, az örök Igeként öltött testet a Szűzanya méhében, a történelem egy pontján, „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”. Nem is egy már megfogant emberre szállt le a Szentlélek, és tette Messiássá.

A Szűzanya méhében egy nagy csoda történt, a fogantatás pillanatában alkotja meg Isten Jézus emberi természetét. A Szentlélek újjáalkotó munkája ez is, mert valami új kezdődik, az új teremtés hajnalán állunk.

A szentmise evangéliumát elemezve a szónok megvilágította: két anyát látunk, két magzatot, négy saját életút találkozik össze, és egy közös, legvégső céljuk van: az üdvösség – és nemcsak a maguké, hanem a mi üdvösségünk is, hiszen ezért dolgoznak. Ennek titokzatossága rejtőzik a karácsonyhoz legközelebbi adventi vasárnap evangéliumában.

Erzsébet sokat várt, már-már reménytelenül a gyermekáldásra. Meddőnek tartották az emberek. Mégis, ebben a hosszú várakozásban mintha fölismernénk az Ószövetség Messiás-várásának nem reménytelen, hanem reményteljes szakaszát.

Egy idős hölgy várakozik, akiben megláthatjuk az Ószövetség képét. És rögtön az Újszövetség is jelentkezik, a fiatal názáreti Szűz, akinek az életébe viszont hirtelen köszönt be a legnagyobb öröm: az Újszövetség küszöbén magának az Istennek a váratlan látogatása.

Kovács Zoltán leszögezte: Keresztelő János zsidó papi család természetes sarja. Ezzel szemben Jézus nem természetes úton fogan meg édesanyja testében, ő maga az Örök Főpap. Gábor angyal látogatása mindkét családba örömhírt hoz.

Zakariás kételkedése pap létére súlyosabb hiba, ezért az Isten „látogatására” a misztérium előtt elcsendesedni kényszerül. Mondhatjuk: kényszer-lelkigyakorlatra hívja az Isten,

hogy a némaságban táruljon fel a szíve és figyelme arra, ami következni fog. Nem akárki lesz az ő gyermeke sem.

Ezzel szemben a fiatal názáreti Szűz visszakérdez, de őt az angyal eligazítja, nem mondja neki, hogy miért kérdez vissza. Zakariásnak azért jobban kell ismernie az Írásokat, próféciákat, tőle idős papként több minden elvárható. A fiatal názáreti lány éppen most hagyja el a gyermekkort, ő nyitottsággal csodálkozik rá az isteni küldött érkezésére. Míg Zakariás némasága a kételkedésre válaszként lesz isteni jel az életében, addig Máriának is lesz egyfajta elrejtett várakozása. Majd aztán Zakariásnak is megnyílik a nyelve, és magasztalja Istent, és Mária hálaénekét is olvassuk a Szentírásban, mert engedte, hogy vele és általa „nagy dolgot műveljen” a hatalmas Isten.

Az előadó rámutatott: egy magzat léte rejtőzködő valóság, kezdeti szakaszában még emberi formája sincsen, nem látjuk, mégis élet, test és lélek egysége. Ezért az embernek kijáró méltóság és tisztelet illeti meg. Erzsébet ugrándozó ujjongást érez a méhében. Ugyanazt találjuk itt, mint amikor Dávid király liturgikus táncban tör ki az Isten jelenlétét mutató szövetség ládája előtt. Itt pedig Mária testében a testet öltött Igét tapasztaljuk. Ezért az ő köszöntése kihat másra is. Mária tud kegyelmet közvetíteni. Ez is mutatja, hogy itt élet van, nem is akármilyen. Élet a Szűzanyában, amiből minden kegyelem fakad, Krisztus révén, és élet Erzsébetben: az előfutár, Keresztelő János személyében.

Erzsébet anyasága még éltesebb korában is új virágzás, új valóság kezdete. Valahol ez is sejteti: az Ószövetség sem erőtlen, letűnt, eltemetendő valóság a Krisztus-hívők életében. Isten a „régit” is értékeli, megáldja, megújult küldetéssel ruházza fel.

Jézus sem eltörölni jött a régit, mert az is az Atya műve, hanem beteljesíteni. Erzsébet az Ószövetséget szimbolizálja, Mária pedig fiatalságával már az Újszövetséget. Ő mint új asszony, „új Éva” újszövetségi értelemben „minden élő Anyja” – azoké, akik már Krisztusban élnek, a keresztség által új, isteni életet nyertek. Mindez mutatja, hogy itt új valóság kezdődik, és ennek a fiatal lánynak az igenjére épít az Isten, aki jó gazda, hiszen üdvösségünkért „kincseiből régit és újat hoz elő”. Megbecsüli Erzsébet életét is, de már továbblép. Krisztussal az Újszövetség köszönt be Isten népének életébe.

Kovács Zoltán kiemelte: Mária istenszülővé lesz, és ez nemcsak Betlehemben világos tény, mert az anyaság nem csupán a várandósságban, nemcsak a szülésben nyilvánul meg, hanem a későbbiekben is. Gyermeket nevelő anyának sem születik az ember, hanem belenő a feladatba. Anya és gyermek bizonyos értelemben „együtt növekszik”, és ha – ne adja Isten, de ez is az élet része lehet – elveszíti a gyermekét egy anya, ez az ő addigi történetét nem törli el. Ő annak a gyermeknek mindörökre anyja marad, még ha a gyermek már odaát várja is őt.

Az anyák nem a halandóságnak szülnek, hanem a halhatatlanságnak. A názáreti Szűz anyasága sem merül ki csupán Krisztus irányában: istenanyasága kiteljesedik irántunk is, az Egyház iránti lelki anyaságban. Az Isten Anyja az Egyház Anyja is. Lelki értelemben a mi Édesanyánk is.

A mariológus előadó XVI. Benedek gyönyörű szavait idézte: „Miként egy gyermek az édesanyjára emeli szemeit, és mosolyogni látva őt, elfelejt minden félelmet és fájdalmat, így mi is, Máriára tekintve, felismerjük benne »Isten mosolyát«, az isteni világosság szeplőtelen visszatükröződését, és új reményre lelünk a világ megannyi problémája és drámája közt is.”

Zoltán atya emlékeztetett rá: Mária még idősebb korában is támasza lett János apostolnak – hiszen Jézus a keresztfán egymásra bízta őket –, és a többi szeretett tanítványnak is, és nekünk is támaszunk. A Szűzanya a mennyben sem tétlenkedik: anyai szeretettel kíséri sokszor bukdácsoló zarándoklépteinket égi hazánk felé. Ez is mutatja: az anyaság soha nem múlik el.

A mariológus leszögezte: az Ige megtestesülése mutat rá a maga mélységében arra, hogy míg szüleink gyermeket akartak, igazán Isten az, aki valójában minket akart, „engem, olyannak, amilyen vagyok”.

A szülők a Teremtő munkatársai lehetnek az élet továbbadásában, de a gyermek „milyenségét”, személyét maga Isten határozza meg, aki minket akart, pontosan olyannak, amilyenek vagyunk.

Mária is, bár kegyelemmel teljes, de nem Isten, egyszerű ember, legfeljebb ő is csak azt tervezgethette – még talán Józseffel való megismerkedése előtt is álmodozva –, hogy majdan ő is édesanyává lesz. Ámde az még az ő fejében sem fordulhatott meg, hogy márpedig én „Istenszülő akarok lenni”, az örök Igét férfi nélkül foganni és szűzen a világra hozni. Isten titkos útjai ezek, de minden anyaságnak felragyogtatják azt a valós értékét, mely Isten eredeti terve szerint való – hallatlanul mély és bensőséges együttműködés ez a Teremtővel!

Mária készséges igenje az életre és ezáltal a mi örök életünkre is szépen visszaigazolja: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”

Az adventi elmélkedéssorozat záróalkalma ezúttal is az Úrangyala elimádkozásával ért véget.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír