Már Szent Ambrus is az Egyház ősmintájának nevezi Máriát. A zsinat óta az Egyház Anyjaként tiszteljük őt, és így szólítjuk meg a Loretói litániában. Elődei példáját követve Ferenc pápa elrendelte, hogy a pünkösdvasárnapot követő hétfő legyen Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapja. A liturgiáról írt Desiderio desideravi kezdetű apostoli levél elmélyíti ezt a tanítást.
Úgy mutatja be nekünk Máriát, mint aki anyaként hitelesíti mindazt, ami Fiáról a liturgiában jelenvalóvá lesz számunkra. Jézus húsvétja óta a tanítványok „valamennyien egy szívvel állhatatosan együtt imádkoztak az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával” (Apcsel 1,14).
Az Istenszülőnek itt kitüntetett helye van: „Amikor az első közösség az Úr parancsának engedelmeskedve megtörte a kenyeret, ezt Mária szeme láttára tette” (DD 58). Az ő tekintete előtt csak annak volt helye, ami hitelesen jézusi. Így amiről a tanítványok tanúságot tettek, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk” (1Jn 1,1), az Nagy Szent Leó megfogalmazása szerint „átment belőle a szentségek ünneplésébe” (vö. DD 9).
A liturgia kialakulásakor Mária szavatolta Fia apostolokra bízott gesztusait. Ahogy egykor méhébe fogadta a Szentlelket, úgy őrködik az Egyház méhében is azokra a szavakra és gesztusokra, amelyek által Krisztus ma is érintkezik velünk a szentségekben: Krisztus a mi közösségeink szentélyében is szeretne megtestesülni.
A Lélek szolgálattevőket hív meg arra, hogy az igehirdetés és a szentségek által tanúságot tegyenek az Istenszülő Fiáról. Ferenc pápa megfogalmazása szerint az Egyház papjai tehát az Egyház Anyjának „méhében vannak” (DD 59). A mise elején az ő közbenjárását is kérve valljuk meg méltatlanságunkat (vö. DD 20), és az eucharisztikus ima szavai szerint egykor majd vele együtt szeretnénk az Atyát dicsőíteni a mennyben. Ha papként a Mária által hitelesített liturgiát vezetjük, vajon „szükséges itt szabály arra, hogyan kell viselkednünk” (DD 58)?
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria