Máriapócson ünnepelték az Istenszülő elszenderedését és az államalapítást a görögkatolikusok

A hőség sem riasztotta vissza az Istenszülőt tisztelő híveket attól, hogy az augusztus 19–20-i hétvégén Máriapócsra zarándokoljanak – busszal, autóval, lovaskocsin, kerékpárral, motoron, gyalog. Sokan már a szombati lelki programokon is részt vettek, s ekkor érkezett meg a görögkatolikus ifjúsági gyalogos zarándoklat is.

A máriapócsi Családvár zarándokházból indult az asszisztencia az ország minden tájáról érkező papokkal, diakónusokkal, és az ukrán bazilita atyákkal, valamint Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolitával, Szocska Ábel nyíregyházi, illetve Orosz Atanáz miskolci főpásztorokkal. Az oltár körüli és a kántori szolgálatot a jelenlegi és a leendő kispapok látták el.

Szentbeszédét Orosz Atanáz püspök Lukács evangéliumára építette, amelyet összekötött első királyunk ünnepével is.

Lukács evangéliumában olvassuk (Lk 11,27–28), hogy tanítása közben egy asszony a tömegből felkiáltott: „Boldog a méh, amely hordozott!” Jézus erre azt felelte: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!” Ahogy ő sem, úgy mi sem halványíthatjuk el az Istenszülő boldogságát, hiszen az ő emlékére gyűltünk ma össze, és ma ünnepeljük az országot neki fölajánló szent királyunkat is. Talán nem véletlen, hogy ezen a napon hunyt el ő is.

Az Istenszülő Szűz Mária egész életében a legfontosabb az Ige befogadása volt, kezdve az angyali üdvözlettől.

A kánai menyegzőn is – megértve szent fia szavát – azt mondta a szolgáknak: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!” Biztosra vehetjük, hogy ő volt a legelső, aki nem csak hallgatta, de meg is tartotta az Isten szavát. A zarándokok is azért jönnek ide, hogy meghallják Isten szavát. Ám maga Jézus figyelmeztet: még ez sem biztos, hogy elég, hiszen kellő elhatározás hiányában üresjáratnak is bizonyulhat. Máté evangéliumában olvashatjuk (Mt 7,21–22): „Nem mindenki jut be a mennyek országába, aki mondja nekem: »Uram, Uram!«, csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21–22) Számára nem elegendő azt felsorolni, hogy hányszor sóhajtoztunk vagy jártunk errefelé, mert az üdvösséghez cselekedni is kell. Ahogyan ő maga mindig hűségesen teljesítette mennyei Atyja akaratát. Azt mondogatta: „Nem a magam akaratát keresem, hanem az Atya akaratát, aki küldött engem.”

Szent Jakab katolikus levelében figyelmeztet bennünket: „Legyetek az igének megtartói, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat! Mert ha valaki csak hallgatja az igét, de nem váltja valóra, az olyan, mint az ember, aki a tükörben figyeli arcát. Aki viszont elmélyed a szabadság tökéletes törvényében, és kitart mellette – azaz nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója –, az boldog lesz, midőn tettekre váltja.” Előtte az apostol be is vezeti ezt a fontos teendőt:

„Legyen minden ember gyors a meghallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem váltja valóra Isten igazságát.

Ezért megszabadulva minden szennytől és a gonoszság maradványától, szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja menteni lelketeket.” Tehát az Apostol is megerősíti, hogy mit sem ér a puszta meghallgatás, ha a hitet nem jótettek követik. „Ha azonban teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! – akkor helyesen cselekedtek.” A zarándoklatunk a szeretet gyakorlásával válhat teljessé.

Háborús időkben nemcsak minden szó, hanem minden egyes tett sokszoros értékű. A jó szó életet, sőt életeket menthet, a rossz pedig tragédiához vezethet. Kontinensünk sok millió keresztény lakója még két világháború szörnyűségei után is mindig tartja a háború hagyományos igazolását, akár megelőző csapásról, akár jogos védekezésről szólva. Keleti keresztények tömegei hallgatják Jézus hegyi beszédét, és még mindig magától értetődőnek tartják vagy elfogadják ártatlan emberek fegyverekkel történő meggyilkolását.

Kétezer év után még mindig csak hallgatják, de nem tartják meg Isten igéit, Jézus parancsait.

Mert ha betartanák, még őrült népvezérek parancsára sem gyilkolnák testvérnépeiket vagy ártatlan civileket. A Szentatya a Mindnyájan testvérek (Fratelli tutti) enciklikájában világosan kifejtette, hogy ma már nincs igazolás a másik módszeres gyilkolására.

Mindegyikünknek – zarándokoknak, papoknak – megtérésre van szükségünk: nemcsak hazatérésre, hanem benső, lelki megtérésre.

Olyan fordulatra, amilyenen Szent István királyunk ment keresztül a keresztelésekor és keresztény neveltetésének lezárultakor.

De ugyanakkor senki se hivatkozzon Szent István erőszakos vezetői eljárásaira, hiszen egy évezred múltán az intézkedések módja is szükségképpen megváltozik. Szent Istvánt mint Isten igéinek alázatos követőjét kell tisztelnünk és követnünk, kizárólag olyan eszközökkel, amiket az evangélium megenged. Hogyan is válhatna boldoggá keresztény ember akkor, ha az isteni üzenetek meghallása után is erőszakoskodna, vagy gyilkolna, vagy részegeskedne?

A máriapócsi kegytemplom szentélyében az oltár mögött Petrasovszky Emmánuel épp az előző világháború végén festette meg Szent István országfelajánlását: a trónon ülő Istenszülő és Szent Fia előtt térdel a magyar király, mögötte pedig egy görög püspök feje is jól kivehető, aki minden bizonnyal Szent Hierotheosz misszionárius. Mai ünnepnapunk szentjei együtt láthatók a monumentális alkotáson, ahol a magyar szentek mellett magyar és ruszin zarándokok is áhítattal közelednek az Istenszülő Szűz Máriához. Jó elhatározásaink mellett kéréseket is hoztunk hazánkért, egyházunkért és a ránk bízottakért, hogy ők is boldogok legyenek Isten igéjének megvalósításában.

És hogy életünk az Istenszülőéhez hasonlóan mindenek ellenére boldogan végződjön.

Imádkozzunk, hogy életünk hátralévő részét békében és bűnbánatban töltsük, és hogy életünket keresztény módon, gyötrelem és szégyen nélkül végezzük be.

Illetve hogy Krisztus ítélőszéke előtt jó feleletet adhassunk – amihez cselekvéseinket most már felelősségteljesebbé kell tennünk” – fogalmazott szentbeszédében a miskolci főpásztor.

Homíliájának zárásaként Orosz Atanáz püspök megemlékezett arról, hogy pontosan 34 éve szentelték e helyen pappá Kocsis Fülöp érsek-metropolitát kilenc társával együtt. „Értük is imádkozunk, hogy papságuk kiteljesedjék Isten Igéjének maradéktalan és hűséges szolgálatában és megvalósításában. És azért is, hogy továbbra is sok jó papot szentelhessünk itt és szerte az országban. Az imádságban fáradhatatlanul buzgólkodó Istenszülő imáit kérjük magunkért és testvéreinkért, a magukra maradtakért és minden ránk bízottért!”

Az ünnepi Szent Liturgia végén a zarándokok a békéért, a jelen lévő és otthon maradó hívekért is imádkoztak, valamint püspökeikért, akik szenteltvizet hintve áldották meg a híveket.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír