Mi elmegyünk a falig – Beszélgetés Marosi Antal haditudósítóval, a Katolikus Karitász munkatársával

– Hogyan lesz egy nyomozóból haditudósító?

– Minden ember életében lehetnek kiégési szakaszok. Annak idején én is eljutottam erre a pontra. Egyszer csak egyre több olyan jelet fedeztem fel magamon, ami miatt úgy gondoltam, be kellene fejeznem a nyomozói pályafutásomat. Ekkor adódott egy lehetőség, amely révén kipróbálhattam magam rádiósként. A Petőfi rádiónál kezdtem dolgozni. A látszat ellenére ez két rokon szakma, hiszen a nyomozásnál és a rádiózásnál is alapkérdésekre keressük a választ: ki, mikor, mivel, miért? Sok-sok év elteltével jutottam el oda, hogy kipróbáljam, milyen egy háborús helyzetről tudósítani.

– Melyik volt az első terep, ahol járt?

– Koszovó. 1996–1997-ben egy televíziós csapathoz csatlakoztam, így jutottam ki.  Háromszor is jártam ott.

– Hogyan indul el egy háborús helyzetről tudósítani?

– Először is olyan ismerősöket keresek, akiknek vannak kapcsolataik azon a helyen, ahová el szeretnék jutni. Szerkesztőségi tagként nehezen lehet egy háborús övezetbe kijutni, egyszerűen azért, mert a különböző médiumok nem vállalják értem a felelősséget. A külsős beosztás rejt magában lehetőségeket, ám ez azt is jelenti, hogy sok költséget nem térítenek meg. Az egyik főszerkesztő egy alkalommal azt mondta, azért szeretnek velem dolgozni, mert ha meghalok, nem nekik kell eltemetniük, hiszen nem ők küldtek ki. Éppen ezért támogatókat is keresnem kell. Emellett évekre visszamenőleg mindent el kell olvasnom arról a régióról, ahová tartok. Tisztában kell lennem a politikai helyzettel, de azt is tudnom kell, hogy az indulás idején éppen milyen körülmények várnak rám. Ugyanakkor nem erőltetem a kijutást, ha nem sikerül az előkészítés, akkor nem indulok el. Én nem meghalni megyek, hanem a tudósítói munkát szeretném jól elvégezni.

– Mire figyel és meddig meg el egy haditudósító?

– Kétféle újságíró létezik. Az egyik bent ül a szállodai szobában, délután lemegy a hallba, megiszik egy-két whiskyt, közben felszedi az információt, és aztán azt a saját teljesítményeként elsüti. A másik elmegy addig, amilyen közel józan ésszel még el lehet menni. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam. Az ember ilyenkor óvatoskodhat, de van, amikor ennek nincs sok értelme, ha bombáznak, akkor minket is érhet találat.

– Használ védőfelszerelést?

– Nem. Miért vegyek fel védőfelszerelést akkor, ha annak sincs, aki ott él? Ha védőfelszerelés van rajtam, vagyis sok mindenben hasonlít a külsőm egy katonáéra, akár célponttá is válhatok, hiszen távolról nem feltétlenül látni pontosan, ki van a célkeresztben. Ráadásul elég nehéz egy ilyen felszerelés, lelassít, ha menekülni kell.

– Mennyire ismerheti meg egy haditudósító, hogy pontosan mi történik?

– Tájékozottabb lehet, mint a helyiek, hiszen alaposan utána kell járnia a háborús helyzet körülményeinek, meg kell ismernie a hátteret is. A helyszínen járva nem az összképnek kell kialakulnia bennünk.

Engem nem érdekel a politika, inkább a személyes történetekre, az emberi viszonyokra figyelek.

– Mit tapasztalt az ukrajnai útjai során, mi történik ott?

– Azt látom, hogy az ukránok mások helyett halnak meg. Ez nem az ő háborújuk, sokkal inkább az amerikaiaké. Az ukránok is tudnak erről, de nem képesek tenni ellene. Jártam kórházakban is, sok orvost nyomaszt a tehetetlenség, mert nincs elegendő felszerelésük a sebesültek ellátásához. Az ukrán emberek másként viszonyulnak a szélsőséges élethelyzetekhez, hiszen náluk ezt megelőzően sem volt olyan kényelmes az élet. A háború mérhetetlenül sok szenvedést okoz, de annak az ötvenéves férfinak, aki május óta sztrók következményeitől szenved, nem jut el a telt házas kórházba, és a szomszédok etetik, nem a háború okozza a legtöbb szenvedést.

Az biztos, hogy az ukrán embereknek egészen más fogalmaik vannak a nehézségekről és a problémákról, mint nekünk.

Sokszor segíteni sem egyszerű. Egy nyúlszájjal és farkastorokkal született, kórházban hagyott gyereknek próbáltunk ellátást intézni, már fogadták is volna Budapesten, de nem vihettük magunkkal, mert az édesanyja a segélyek miatt megtartotta a gyermek felügyeletét, így nem kapott útlevelet.

– Ennek a háborúnak az a sajátossága, hogy az orosz hadsereg rakétákkal lövi azokat a területeket is, amelyek a közvetlen frontvonaltól távol esnek. Hogyan élik meg ezt az emberek?

– Volt egy néni Borogyenkában, aki az egyik bombázás során elesett a lépcsőházban, megsérült, és az alatt a néhány óra alatt, amíg ott volt, teljesen megőszült. Egy másik asszony több napig nem tudott eljutni a látótávolságban lévő fia holttestéhez.

– Többször is vitte a Katolikus Karitász adományát Belső-Ukrajnába. Hogyan került kapcsolatba a szervezettel?

– Már azt megelőzően is sokszor vittem a Karitász adományát Kárpátaljára. Újságíróként kísértem kiutazó orvoscsoportot, de egy, a kábítószer-fogyasztás kockázatairól és veszélyeiről szóló előadás miatt is voltam ebben a térségben. Vagyis ez egy hosszú időre visszanyúló kapcsolat.

Úgy érzem, erre vezet az utam, ennek révén jó és nemes célért lehet dolgozni.

– Mennyire mélyen tudnak bejutni az országba az adományokkal? 

– Megpróbálunk olyan messze elmenni, amennyire csak lehet. Vannak Ukrajnának olyan részei, ahol szinte semmi sincs. A zöldre festett üzletek polcai teljesen üresek. Igyekszünk eljutni oda, ahol Kárpátalján élő fiatalokat soroztak be. Legutóbb Zaporizzsjában Munkácsról származó srácokkal találkoztunk, Harkov alatt pedig csapi fiatalokkal.

– Hogyan fogadják az emberek a Katolikus Karitász adományát?

– Egy alkalommal a kórházba érkezett segélyszállítmány láttán az igazgatóhelyettes sírva fakadt.

A nénikék úgy tekintenek ezekre a csomagokra, mintha valami kincset látnának.

A gyerekek is örülnek minden adománynak. Volt egy kétgyerekes anyuka, aki a csomagokkal a kezében mindenkihez külön odament, és megpuszilt. A kintieknek mindegy, honnan érkezik az adomány. Itthon viszont már nem mellékes, hogy melyik szervezet viszi, hogy a sokféle segélyszervezet közül melyik az, amelyik elmegy a falig.

– Milyen szerepet játszik az életében a hit?

– Ami engem megtart, az annak a tudata, hogy egészen biztosan a Jóisten hordoz a kezében. Szent Rita a védőszentem. Irakban történt, hogy a társam mindenáron tovább akart menni, én azonban még maradni akartam. Egy kis idő múlva mégis elhagytuk az épületet, ami nem sokkal később felrobbant mögöttünk. Legutóbb, amikor Harkov mellett mentünk el egy busszal, nem sokkal mellettünk csapódott be egy bomba. Zaporizzsjából vonattal jöttem haza, később hallottam, hogy éppen ezt a vasútvonalat bombázták. Ez egy kiélezett helyzet, aminek a túléléséhez szükség van arra is, hogy hallgassunk a megérzéseinkre. Zaporizzsjából autóval is hazajöhettem volna, de úgy éreztem, az nem jó döntés. Máskor egy taxiba nem szálltam be, később a sofőr közölte, hogy baleset érte az autót.

– Az egyik tudósításában említi Dimitrij tábori lelkészt, máshol arról beszél, hogy egy lebombázott épület falán egyedül az ikon maradt épségben. A hit megnyilvánulásai segítik a túlélést?

– Ukrajnában, ha látnak egy út melletti keresztet vagy egy templomot, rögtön keresztet vetnek. Az említett Dimitrij atya folyamatosan dolgozik, az emberek kérik az áldását. Mindenki nagy alázattal fogadja a hit gesztusait.

Ilyen helyzetben nem lehet eljátszani azt, hogy valaki hívő.

– Mennyire lehet bemutatni egy háború körülményeit?

– Ez attól is függ, mennyire kíváncsi a média mindarra, ami ott kint történik. Minden hírforrás, szerkesztőség tudhatja, hogy merre járunk, de egy kezemen meg tudom számolni, hány helyről hívtak fel, hogy meséljem el a tapasztalataimat. Amikor a haditudósításról beszélek diákoknak, azt szoktam mondani, az érdektelenséggel, irigységgel szemben egy mondat segít: a péket sem érdekli, hogy mi történik a továbbiakban a megsütött kenyérrel.Engem az érdekel, hogy elvigyem az adományt, adjuk át, és jöjjünk vissza. Az, hogy eziránt végül ki érdeklődik, igazából nem fontos.

– Élőben nézhetjük, ahogy Kijevben lakóházak omlanak össze, de a közösségi médiában, az interneten is számtalan kép és hír kering a háborúról. A tévében szakértők elemzik a helyzetet, közben illusztrációként háborús képeket mutatnak. De így van ez? Mi tényleg egy háború valós képeit látjuk?

– Annyit láthat a néző ebből a háborúból, amennyit meg akarnak mutatni neki. Ez nem feltétlenül a háború, legfeljebb csak egy része. Általánosan viszont

valójában nem látunk semmit,

mutatnak három tankot, ami balról jobbra befordul. Jó esetben egy pillanatot talán, de egy sor felvételről később kiderült, hogy nem is akkor készült. Ezért nem vagyok tévés, hanem rádiós. A rádióban láttatni kell mindazt, ami történik. Az sem mindegy, hogy a magyar emberek mire fogékonyak. Sajnos az emberek döntő többségét túl nagy mélységben nem érdeklik a történések. Sokszor magam is elcsodálkozom, hogy a hírek szerint ott, ahol épp állok, mi a helyzet. És tapasztalom, hogy nem az.

Szerző: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 8-i számában jelent meg.