Márpedig nincsenek? – Richard Linklater új filmjéről

A film mint médium többek között erre is jó: következmények nélkül kipróbálhatunk valamit, amit erkölcsi mércénk szerint elítélnénk, a bennünk bujkáló kisördög azonban mégis vágyik rá. Nos, őt célozza meg Richard Linklater legújabb, a Netflixen már elérhető filmje, A bérgyilkos, aki nem is volt, s noha itt-ott mellé is lő, tökéletes indítása a nyári filmszezonnak.

A valós alapokon nyugvó (aztán onnan rendesen elrugaszkodó) történet főhőse Gary Johnson (Glen Powell), aki a New Orleans-i egyetem egyik karán tanít. Hogy pontosan mit, az nem derül ki: előadásain unott arcú diákoknak pszichologizál, majd Nietzschét idéz, s hamarosan megtudjuk, hogy szabadidejében rendőri erőknek segít lépre csalni potenciális bűnözőket. Az egyik akció aztán olyan jól sikerül, hogy hirtelen ötlettől vezérelve társai azt javasolják, legyen ő a bemikrofonozott csaliember. Az, aki bemegy a kifőzdébe, előadja a profi bérgyilkost, és szalagra veszi, ahogy a hétköznapi kisember épp kinyíratná házastársát, szomszédját vagy bármilyen haragosát. Nevetségesen banális gyilkossági indokok sorjáznak, s az egész rendőri művelet parodisztikusan indokolatlannak tűnik, Gary azonban remekül érzi magát új feladatkörében. Egészen addig, míg egy, féltékeny férjét megöletni kívánó, szépséges hölggyel fut össze. Madison (Adria Arjona) fellépése meggyőző, ám már az első pillanatban érezzük, nem az, akinek mondja magát. Mi más következhetne ebből, mint a mindent elsöprő szerelem, pár fordulat után?

Linklatert függetlenfilmes alkotóként láthatóan nem nagyon izgatja, hogy koherens életművet hagyjon az utókorra: egyszerűen filmre viszi azt a történetet – származzon az bárhonnan is –, ami megtetszik neki. Mindezzel együtt mégis elkülöníthető két fő vonulat filmográfiájában: a személyes érintettségű, csendes melankóliával átitatott alkotások (Mielőtt-trilógia, Sráckor, Apollo 10 ½), illetve az ironikus humort enyhe szatírába csomagoló mozik.

Utóbbiak sorába tartozik a meglepően rétegzett Bérgyilkos is, mely játékos hangvételén túl valóságos műfaji tűzijátékot rendez: kisrealista drámából krimibe, majd neo-noirba és romantikus vígjátékba csap át a cselekmény, s a bravúrosan könnyedre megírt forgatókönyv a játékidő során rendre vissza is tér hozzájuk.

A film alapja az az abszurd felvetés, hogy hiába a filmtörténet ikonikus gonosztevőinek egész serege (ebből kapunk is egy virtuóz montázst), valódi bérgyilkosok lehet, hogy egyáltalán nem is léteznek. Aki marad nekünk, az is botcsinálta: egy vézna egyetemi tanár, aki lelkesedésből eljátssza a szerepét, hogy a rendőrséggel együttműködve társadalmilag hasznosan cselekedjen. Mondhatnánk, ez maga az „amerikai álom” megcsúfolása, de filmünk szerencsére nem veszi magát ennyire komolyan: egyszerűen csak ránk kacsint, és továbblép. S így tesz minden egyéb (popkulturális vagy filmtörténeti) utalásnál is: még csak meg sem várja, hogy kihahotázzuk magunkat.

Akkor gyűlnek sötétebb felhők, amikor Linklater – vagy írótársa, a produceri és főszerepet is elvállaló Powell – megpróbál komolyan beszélni. Felszínes szentenciákat hallunk az ember személyiségének változandóságáról, aktuális szerepeink megválasztásának szabadságáról – arról a posztmodern emberről, akinek lelkében nem találunk semmilyen erkölcsi talapzatot, amire építeni lehetne. A légvár pedig különféle habókos kifogásokkal (vagy épp alattomosan lopakodó élethazugságokkal) egészen sokáig összetartható. Ezt illusztrálja tulajdonképpen maga a film is, hiszen két olyan ember egymásra találásáról mesél, akik előszeretettel játszanak identitásukkal, lehetőleg kerülve a komolyabb lelki téteket. A teljesen valószínűtlen happyend arról árulkodik, hogy Linklater tisztában van vele: hősei megérdemlik egymást – jó és rossz értelemben egyaránt. Elkészült filmjét megnézve talán el is nyomott egy csendes mosolyt – olyasfélét, amiben ott bujkál a kisördög.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. július 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.