Márton Áron püspök élte is, amit mondott – Beszélgetés a Stephanus-díjas Marton Józseffel

– Beszéljen, kérem, kicsit a gyermekkoráról, milyen családba született?

– Egy székelykáli mezőgazdaságimunkás-családból származom, 1950-ben születtem. Nagyon nehéz időszak kezdődött el akkor a mi világunkban. Azt a korszakot, a világháború és a jelentős társadalmi átalakulás után, a szegénység jellemezte. Édesapám hosszú ideig katonáskodott, részt vett a háborúban, majd három évet töltött szovjet fogságban, harmincöt éves korában tudott csak megnősülni.

– Egyedüli gyermek?

– Nem, van egy leánytestvérem, akinek négy gyermeke van. Az elemi iskoláimat a szülőfalumban, majd gimnáziumi tanulmányaimat egy közeli kisvárosban, Nyárádszereydában végeztem, ott érettségiztem. Ezt követően jelentkeztem a gyulafehérvári teológiára. Papi hivatásomat gyakorlatilag elősegítette a tanulmányaim idején tapasztalt sok kegyetlenkedés és hazugság, melyeket egyik-másik tanügyi káder részéről tapasztaltam. A kommunista aktivisták különben is rengeteget hazudtak, ígérgettek. Ugyanakkor büntették a hittanra és templomba járást. Tehát a sok hazugság befolyásolta végső döntésemet: mindenképpen el akartam határolódni attól a világtól, amely annyira a hazugságra épült, inkább az aktivista tanárok által támadt életpályát választottam. Az iskolában sokszor lehúzták a magaviseletemet, mondván, hittanórára, templomba járok, és nem az általuk szervezett vasárnapi foglalkozásokra. Kegyetlenkedéseiket kényszerültem elviselni, elemista koromban gyakran akkora pofonokat kaptam, hogy a padok közé estem. Miután leérettségiztem, a tanáraim, élén az osztályfőnökömmel, az utolsó pillanatig elkövettek mindent, hogy ne menjek a teológiára, ne legyek pap. Valósággal vereségnek tekintették, hogy nem sikerült ezt megakadályozniuk. Mindez 1969-ben történt. A Jóisten megsegített, egyházmegyés püspököm, Márton Áron felvett a gyulafehérvári teológiára, s hatévi képzés után, 1975-ben pappá is szentelt.

– Pappá szentelésének ideje a Ceaușescu-diktatúra kiépülésének idejére esett…

– Szabad egy kicsit helyre rakni a dolgokat? A román kommunista diktatúra kegyetlen, különösen igazságtalan időszaka az ötvenes években és a hatvanas évek első felében volt, Gheorghiu-Dej idejében. Ceauşescu 1965-ben jutott uralomra, a következő két-három évben volt a legnépszerűbb. 1968 február végén berendelte magához a romániai egyházak vezetőt, találkozott velük – először és utoljára – Bukarestben. Márton Áron püspök is ekkor, 1967 decemberétől szabadult fel a kényszerlakhelyi büntetésétől, tarthatott kapcsolatot a Szentszékkel, diszponálhatott szabadabban a papi helyezésekről. A hetvenes évek elején nem üldözték a szó szorosabb értelmében az Egyházat; 1975 után rosszabbodott kissé a helyzet, de ez sem nevezhető „egyházüldözésnek”. Ugyanaz történt Romániában, mint az anyaországban a Kádár-rendszer idején, a hatalom vallásszabadságot színlelt, alattomban ateista propagandát folytatott. A romániai társadalom, akár az ortodoxiát nézzük, akár a protestánsokat, vallásosabb volt, mint a magyarországi. Például öt évig voltam segédlelkész, Székelyudvarhelyen két évig, Ditróban másfél évig és Marosvásárhelyen másfél évig segédlelkész és hitoktató. A hitoktatás elé gördítettek nehézségeket, de valójában nem akadályozták. A hagyományos vallású Ditróban körülbelül ezer gyereknek tartottam hittant, mondhatom, minden akadály nélkül, inkább a didaktikai eszközök, a hittankönyvek hiánya jelentette a gondot. Jól emlékszem, hogy Marosvásárhelyen az 1980. májusi bérmálásra 943 gyereket készítettem fel. A felkészítő katekézist a templomban kényszerültem végezni – egyháztanácsosok felügyelete mellett. Mert csak vasárnaponként tudtuk egybefogni a diákokat. Dolgozhattunk. De az is valóság, hogy az a lelkipásztor, aki nagyon lelkesen végezte a munkáját, nem volt kedves a hatalom szemében, ám – néhány eset kivételével – kirívó támadás nem történt a papság ellen az 1970-es, ’80-as években.

– A Szent István Társulat ünnepi könyvhetére megjelent, Az Úr feddhetetlen szolgája című, Márton Áronról szóló könyvében említi, hogy a Katolikus Egyház romániai üldöztetése a gyulafehérvári püspök 1949-es letartóztatásával érte el csúcspontját. Művében kiemel néhány személyt, akik mindvégig hűségesek maradtak Márton Áronhoz, közülük többen vértanúhalált haltak.

– Valamennyien az ötvenes években voltak Márton Áron mellett, és közülük többen vértanúk is lettek. Ha viszont már a könyvemet említette, megjelenik benne Ikrich Auguszta neve, ő a Szociális Testvérek Társulatának elöljárója volt évtizedeken keresztül. Pontosan a rend alapításának ötvenedik évfordulóján, 1973. május 12-én temették el Kolozsváron. Márton Áron szerette volna temetni, a temetési beszédet is megírta. A hatalom emberei azonban mindent elkövettek, hogy aznap ne menjen el Kolozsvárra. Így ő elküldte a temetési beszédét, a szociális testvérek a temetés estéjén összegyűltek, ezen elmélkedve ülték meg 50 éves jubileumukat. Ikrich Auguszta testvér a hatvanas években többször járt a szobafogságra kényszerített Márton Áronnál, a lehallgatási dossziékból ma már pontosan tudjuk ezt. A püspök óvatosságra intette a szociális testvéreket. Kifejtette nekik: nem az a lényeges, hogy közösségben lelkigyakorlatot tartsanak, nem kell a hatalmat provokálni; tanúságot tenni egyénileg, egyszerű életvitellel is lehetséges. Nem kell látványos akciókkal magukra hívni a külső ellenséget.

– A II. Vatikáni Zsinat óta sokat beszélünk a világi hívek fontos szerepéről. Ön 1990-ben a gyulafehérvári főiskolán világi hívek számára távoktatást indított. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Azért tartottuk rendkívül fontosnak, mert az elmúlt negyven év folyamán a laikusok ki voltak zárva az úgynevezett rendszeres teológiai oktatásból. Nem véletlen, hogy az első évben (1991/92) sok olyan tanár, orvos, egyéb értelmiségi és mások is, akik érdeklődtek a teológia iránt, beiratkoztak, és vállalták a komoly tanulást. Az oktatás megszervezése nehéz volt számunkra, mivel a gyulafehérvári teológiai főiskola távol van az egyházmegye híveitől, és ide nehéz lett volna a Krisztus-hívőknek eljönniük. Könnyebb volt alkalomadtán a tanároknak kiutazniuk. Úgynevezett levelező tagozati központokat szerveztünk nagyobb városokban a környékbeli alkalmas és önzetlen papok segítségével: Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Déván, Gyergyószentmiklóson. Így a gyulafehérvári egyházmegyében hat helyen végeztük a képzést, de a mi irányításunk alatt és jegyzeteink felhasználásával történt Temesváron, Szatmáron és Nagyváradon is. A didaktikai munka lebonyolítása nem ment könnyen. Ám nagy öröm volt látni, hogy a Krisztus-hívők komolyan vették, szívvel-lélekkel tanultak.

Az indulást követően, 1991-ben már lehetőség nyílt az iskolai hitoktatásra, sőt, néhány év múlva kötelező lett az iskolai hittan. Szakképzett emberekre volt szükség. Voltak olyan városok, ahol a papoknak a lelkipásztori munkájuk mellett a hitoktatásra már nem maradt energiájuk. A levelező tagozatos hallgatóink megfelelő képzésben részesültek ugyan, de 1995-ben akkreditációs problémák léptek fel. Ezért hoztuk létre 1996-ban a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a Római Katolikus Teológia Kart, és ennek keretén belül utólag szentesítettük a levelező tagozatosok végzettségét, szelekciós vizsgák után államilag elismert diplomát szerezhettek. A laikusokkal való foglalkozásunk fő célja az iskolai hitoktatás megszervezése volt, ám igen sokan önképzés céljából is részt vettek.

– Arról vannak kimutatások, hogy végül hányan maradtak meg hitoktatóként vagy az Egyházon belül világi munkatársként?

– Természetesen. Azok közül, akik államilag diplomát szereztek, sokan maradtak meg hitoktatónak. Vannak állami iskolák, ahol igazgatók, igazgatóhelyettesek, osztályfőnökök. Ez mindenképpen nagy öröm számunkra. Dicsekedve mondom, hogy a Babeş–Bolyai Egyetem Római Katolikus Teológia Kar didaktikai intézményének szentírástudomány-tanára, Zamfir Korinna szintén a levelező tagozaton végezte teológiai tanulmányait, ezt követően posztgraduális képzéseken is részt vett, és önszorgalomból tanult meg héberül, görögül, latinul. Ma nemzetközileg elismert egyetemi tanár.

– Az erdélyieket mindmáig úgy tartjuk nyilván, mint akik erősen vallásosak. Mennyire igaz ez a jelenre?

– Az erdélyi katolikus és protestáns keresztény hívek vallásos élete kissé összefügg a kisebbségi sorsuk helyzetével. Azt mindig tudták, érezték, és hangsúlyozzuk is, hogy az egyházaknak fontos szerepük volt/van a kisebbségi kultúra átadásában is. Ezzel is magyarázható, hogy az erdélyi emberek jobban ragaszkodnak egyházukhoz, „vallásosabbak”, mint az anyaországiak. Nem szabad azonban idealizálni a vallásosságunkat; bár van egy bizonyos keresztény öntudat bennünk, de még nem elégséges. Ezt jó volna tartalommal is megtölteni, és elmélyíteni!

– Milyen káros hatásokat lát a mai korban, amely fellazíthatja a keresztény tanítást?

– A kihívásokról nem tudok részletesen beszélni. Szinte mindvégig a tanügyben dolgoztam, kevés ideig szolgáltam lelkipásztorként. Ami nagyon súlyos problémát jelent nálunk, az a fogyás. A közösségeink erősen fogynak. Ez fájó. Mindig a remény embere voltam, reménnyel tekintettem erdélyi jövőnkre. Amikor mások teljesen kilátástalannak ítélték meg a helyzetünket, én akkor is azt mondtam: itt maradunk, és reménykedünk. Mára azonban komoly közösségek inogtak meg. Amikor negyvenöt évvel ezelőtt káplán voltam Ditróban, a faluközösség hét-nyolcezer embert számlált, ma már csak mintegy ötezerről beszélhetünk. A másik gond, hogy az iskolarendszer meggyengült, vagy helyesebben a tanulótársaság könnyelműbbé vált. Ezt a növendékeimen tudom lemérni. Harminc évvel ezelőtt következetesen megkövetelhettem az anyagot, most viszont csak visszafogottabban. Főleg a könyvszeretet halt ki a mai generációban, vagy legalábbis kihalóban van. Komoly probléma az internet kihívása, ami már szellemi szegénységet idézett elő.

– Mi lehet ezen a téren az Egyház feladata?

– Az Egyháznak továbbra is a legfőbb feladatát kell végeznie, elsősorban a lelkipásztori szolgálatot. Emellett azonban Erdélyben a kulturális szolgálatot sem szabad elhanyagolnia. Éppen most, a Szent István Társulat ünnepi könyvhetének alkalmából azt is kiemelem, hogy a gyerekekkel, a fiatalokkal újból meg kell ismertetnünk és szerettetnünk az értékes könyveket.

– Az Ön teológiai, egyháztörténeti munkásságának kiemelkedő része, hogy Márton Áron, Isten tiszteletre méltó szolgája életpályájával foglalkozik. Az előbb szóba került, hogy a mostani könyvhétre újabb kötete jelent meg az egykori gyulafehérvári püspökről. Mi az, ami ennyire rendkívülivé teszi az ő személyét?

– Márton Áron püspök, amit mondott, azt élte is. Itt kezdődik a különlegessége, még helyesebben: a hitelessége. Megalkuvást nem ismerő, az Egyház iránt elkötelezett püspök volt. Nyilván meghatározó volt a Krisztus iránti végtelen szeretete, ez adott erőt neki ahhoz, hogy legyőzze a nehézségeket, melyekkel olyan sokszor találkozott nemcsak az állami hatóságok részéről, hanem még a saját papjai köréből is. Nem szabad elhallgatnunk, hogy voltak olyan papok is, akik ellene akcióztak. Őket nagyszerűen leszerelte, csakúgy, mint a kicsinyeskedő magatartásúakat; és tudott megbocsátani is, amikor erre szükség volt. Ugyanakkor a népét végtelenül szerette, de úgy, hogy a másikat nem gyűlölte. A most megjelent könyvemben kiemelem, hogy mennyire pozitívan tudott viszonyulni akár a román ortodox püspökökhöz és laikusokhoz, vagy éppen a görögkatolikusokhoz, még akkor is, amikor ők egy időben a Római Katolikus Egyház ellen cselekedtek.

– Engedje meg, hogy a szerkesztőségünk nevében is gratuláljak a Stephanus-díjához. Mit jelent Önnek ez a kitüntetés?

– Ez olyan rendkívüli elismerés számomra, amit csak megköszönni tudok. Életemnek egyik hobbija a könyvvásárlás és -olvasás volt. Úgy érzem, hogy ez az elismerés az eddigi kitüntetésekhez viszonyítva a csúcspont.

Forrás: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír