Martos Levente Balázs: Minden forrásom belőled fakad…

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jelmondata, „Minden forrásom belőled fakad”, a 87. zsoltár 7. verséből való. Mint igazi mottó, megszólít és elgondolkoztat, visszhangot kelt a szívünkben, s egyúttal kíváncsivá is tesz. Vajon mi az eredeti összefüggése és jelentése? Milyen kapcsolatban áll az Eucharisztiával, a kongresszuson is ünnepelt titokkal? Előre sejtjük, hogy a lehetséges válaszok gazdagítanak minket: újra meríthetünk az Ige friss vizéből… Érdemes lesz tehát időznünk a zsoltár szövegénél, illetve felidéznünk azokat a bibliai és teológiai képzettársításokat, amelyek a „forrással” kapcsolatosak.

A 87. zsoltár három részre tagolható. Első három verse megadja a témáját: Siont magasztalja, Isten városát, amelyet Izrael Istene „szeret”, vagyis kiválasztott és megszentelt, sőt, „szent hegyekre alapított”, azaz megerősített és megszentelt a világot fenyegető sötét hatalmak ellenében. Az ókori Kelet egyik közismert elképzelése szerint a teremtett világot a káosz hatalmai fenyegetik, másfelől viszont a szent Isten jelenléte teszi szilárddá és élhetővé: Sion, vagyis Jeruzsálem ebből az életet őrző erőből kap részt, amikor Isten megszenteli, hajlékává, különleges lakóhelyévé teszi. A káosz vizei itt nem kerülnek szóba, de amint látni fogjuk, a befejező vers ezekkel is kapcsolatban van.

A zsoltár második egysége a 4–6. versekben olvasható. Szokatlan felsorolással találkozunk itt: országok nevei sorakoznak egymás után, majd újra Izrael Istene jelenik meg, aki – mint valami cégbírósági eljárásban – „bejegyzi a népek könyvébe” az idegen népeket. Egyiptom (a héberben Ráháb, vö. Jer 30,7) és Babilon, Filisztea, Fönícia, végül Kus, vagyis Etiópia követi egymást. Az első két ország az Izrael életét leginkább befolyásoló két nagyhatalom, a termékeny félhold két végén elhelyezkedő nagykultúra, amelyek a Nílus völgyében, illetve a Tigris és az Eufrátesz között, Mezopotámia térségében alakultak ki. Ha igaz, hogy „Egyiptom a Nílus ajándéka”, ugyancsak meglepő, hogy a zsoltár azt állítja róla, „ez is itt született”. A történetileg gyakran vetélytárs filiszteusok, illetve a nagyhatalmú, kereskedő föníciaiak Sionból eredeztetése sem politikai tény, inkább eleve valamilyen teológiai jelentőségét érezzük. A felsorolás rendezett, vagyis szándékot sejtet: a két nagyhatalommal, nagykultúrával kezd, amelyeket ilyenformán kiemel, illetve a népek felsorolásával mintegy körbejárja a számára ismert világot: előbb nyugatra és keletre, majd északra és délre tekintünk. A szélrózsa minden irányában, a világ négy sarkában minden ország Sionhoz tartozik, és tőle kapja életét.

Jól ismert Izajás könyvének 2. fejezete, amelynek látomása a népek Sion hegyére tartó zarándoklatát fogalmazza meg: „Gyertek, menjünk fel az Úr hegyére…!” (Szövegét lényegében szó szerint ismétli Mikeás könyvének 4. fejezete is.) Izrael egy ideig úgy tekintett önmagára, mint az Úr lefoglalt és elkülönített, különleges tulajdonára, amelynek a többi néptől való elkülönüléssel kell önazonosságát őriznie. Az idézett prófétai szövegekben és a mi zsoltárunkban is megjelenik azonban az a másik hagyomány, amely az idegen népeket éltető kapcsolatba helyezi a választott nép lakóhelyével, sőt, azt állítja, „ezek mind itt születtek”. A népek kisgyermekeknek tűnnek, amelyek soha nem szakadnak el egészen szülőanyjuktól, amelyek mindig meg kell, hogy őrizzék eredetük emlékét, és hálával kell tekinteniük rá. Isten szeretettel bánik velük, amikor bejegyzi születésük tényét. Az élet könyvébe írja be őket, s ezzel biztosítja létüket, tanúságot tesz kilétükről. Játékos kedvünkben idős és komoly tanár bácsihoz hasonlítanánk az Urat, aki hol erről, hol arról jegyzi meg, hogy bizony, ő is a tanítványa volt. Pál apostol is eszünkbe juthat, amint Filemonnak írja: bizony, az életeddel, „önmagaddal” is nekem tartozol (vö. Filem 1,19).

A zsoltár harmadik egysége egyetlen vers, a 7. számú. A kép váratlanul átalakul, Isten városának szemlélése, illetve a népeket számba vevő Úr után derűs körtáncról olvasunk. A tánc a szöveg szerint az idegen népek tánca is lehetne, amelyek célba érvén örvendeznek, de az értelmezők általában arra gondolnak, hogy Sion népe táncol és dalol. A körtáncot lejtők énekelnek így: „Minden forrásom belőled fakad” – szó szerint: „minden forrásom tebenned van”. Érdemes megemlíteni, hogy a 87. zsoltárt a felirata (Zsolt 87,1) „Kóré” vagy „Kórach” fiainak tulajdonítja. Ettől a szerzőcsoporttól való a 46–48. zsoltárok gyűjteménye is, amelyben szintén Sion magasztalását olvasunk, s ahol a szent város hasonlóképpen úgy jelenik meg, mint amely tele van éltető vízzel (46,5), a nemzetekkel szemben erős és éltető (47,2.4.9; 48,5.10), amelyet Isten szilárddá tett (46,2–4; 48,13–14). A 87. zsoltár kijelentése a táncról tehát nem pillanatnyi benyomás, hanem folytatása annak a jeruzsálemi hagyománynak, amely a szent városban, Isten városában örvendezést, életet, biztonságot talál, sőt, talán annak a királyi menyegzőnek helyszínét is tiszteli benne, amelyről a 45. zsoltárban olvasunk.

A zsoltárszöveg ezekkel a bibliai utalásokkal együtt valójában megdöbbentő tágasságot sugall: Istent dicséri, aki a káoszvizek felett szilárddá, megbízhatóvá és elevenné tette városát, Siont, és rámutat az emberek örömére, akik önfeledten énekelnek, sőt táncot járnak.

Ez a tánc meg is jeleníti azt az életet, amelynek forrása a városban fakad. A „benned”, „belőled” kifejezés elsődleges értelme eszerint a város, a szent hegy, amely életet ad és életet őriz. Másodlagosan, közvetett értelemben azonban magát Istent is szólíthatja a táncosok éneke: örömükben sem felejtenek el hálát adni annak, aki élhető helyet készített nekik.

A bibliai héber különböző kifejezéseket ismer a „forrás” megjelölésére. Az ajin kifejezés általában épített, kővel kirakott vízforrást, mai szóval inkább kutat jelöl. Ezzel fel is cserélhető a beer (vö. Ter 16,24; 24,20), szintén kút, illetve akár ciszterna jelentéssel. Szerepel még a máqor, illetve a bakkua szó, végül, mintegy húsz alkalommal a ma’ján, mint a mi szövegünkben is. Ez utóbbi érdekessége, hogy az „ég csatornáit” is jelöli, vagyis azokat az átjárókat, amelyeken át Isten például a vízözön esetében vízzel árasztotta el a világot (Ter 7,11). Ez a szóhasználat megerősíti a már említett benyomásunkat, hogy zsoltárunk gondolatvilága mögött a káosz vizeit megfékező, illetve tetszése szerint rendező Isten áll.

A befejező zsoltárvers némileg megváltoztatja az imádság perspektíváját. A népek felsorolása és bejegyzése után ugyanis inkább olyasmit várnánk, hogy „mindenek forrása belőled fakad”, „minden élet benned fakad”. Vagyis a népek születését a népek élete és létben tartása folytatná. Mivel azonban a körtáncot lejtők hitvallásos éneke inkább belső perspektívából, a város lakói közül szólal meg, a szöveg személyes hangvételű lesz, hálás, derűs örömmel zárul, amely az élet bőségét is jelzi. Hogy forrás és víz nélkül nincs élet, nyilvánvaló. Hogy a szárazsággal küszködő, a tenger és a sivatag határán élő Izraelben mekkora érték a víz, kiderül minden bibliai történetből és számos prófétai mondásból. Példaként elég utalnunk Hágárra és gyermekére, Józsefre a kiszáradt ciszternában, Illésre a Kerit pataknál, az Újszövetségben meg Jézusra, Jákob kútjánál. Források, kutak mellett történik egy sor bibliai esemény, s a Jordán forrásai vagy En-Gedi oázisa a mai napig életre szóló élményt jelentenek a Szentföldre zarándokolók számára.

A zsoltáros minden forrását Isten városának, illetve Istennek tulajdonítja. Ez még egyszer elgondolkoztat. Mire gondoljunk? Egyrészt az élet teljességére.

Jó legalább néha kimondani hálánkat azok iránt, akiktől az életet kaptuk és kapjuk.

Szent Ágoston szerint: „Anyámnak köszönhetek mindent, ami vagyok.” Pedro Arrupe Jézusra mutat, és azt mondja: „Vedd el az életemből Jézust, és semmi sem marad benne.” Ilyenkor természetesen az élet értékes ajándékaira gondolunk. De vannak az életnek nehéz vagy kétértelmű oldalai, tényei is. A pogány irodalom korán beszélni kezdett a „könnyek forrásáról” is (például Szophoklész, Antigoné, 803). Egyes bibliai szövegek burkoltan a szerelmes életre is utalnak hasonló képekkel (vö. Én 4,12.15). S vajon néha nem érezzük mindannyian annak kísértését, hogy a káosz sötét erőit magunkban, a lényünk mélyén erősebbnek higgyük a jónál, az életnél? Ilyenkor is jó megérezni a zsoltár igazságát: életforrás, minden igazi élet csak Istentől fakad. S ha Isten az idegen nagyhatalmakat is „bejegyzi a népek könyvébe”, nem ad-e bátorítást éppen ez arra, hogy higgyük, lényünk kifürkészhetetlen mélységei felett is ő az Úr (vö. Zsolt 93,3–4; 95,5)?

A katolikus hit az üdvösség titkait nemcsak elvont, általános igazságként szemléli, hanem vallja és érinti a szentségek látható jeleiben, illetve az Egyház közösségi valóságában. Sion, a választott hegy, amelyet Isten ereje tart elevenen, s amelyhez a népek zarándoklata tart, az Újszövetség hitében immár az Egyház.

Az Egyház közösségét pedig Krisztus táplálja és építi, aki különleges módon is jelen van az Eucharisztia táplálékában. Szent Teste a kereszten átszúrt test, amelyből vér és víz fakadt.

„A katona megnyitotta Jézus oldalát, és szentséges templomának falába rést ütött, én pedig drágalátos kincset fedeztem fel ott, és ujjongok, mert káprázatos gazdagságra találtam” (Aranyszájú Szent János, 3. katekézis). A forrás, amely ott megnyílt, nyitva áll ma is, az Egyház közösségében, az Eucharisztia titkában.

„Minden forrásom belőled fakad.” A forrás az eredet igazsága, de egyben a jövőé is, hiszen a kicsorduló víz életet ad és életet kezd. Ezt ünnepeljük, és erre hívunk mindenkit, akit megérint jelmondatunk. Felfedezni létünk, életünk igazi forrásait. Tisztán tartani a kutakat, nem mérgezni, hanem gazdagítani egymás életét. Összekarolni mindazokkal, akik hálásan fogadják az életet Krisztustól, és növelni akarják azt.

Fotó: Kuzmányi István

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.