Más a lelke is, mint a férfié – Nők a művészetben

Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő itthon nem járhatott egyetemre, ezért Svájcban végezte a tanulmányait, ahol kissé haladóbb szellem uralkodott. Magyarországon még a diplomáját sem akarták honosítani. S ha már szóba kerültek az orvosok, meg kell említenem a méltatlanul elfeledett Zsámár Erzsébetet is, aki a hetvenes években az akkori Rosenberg házaspár utcai gyermekkardiológia legendás hírű orvosa volt. Rengeteg fiatallal foglalkozott, kezelte, visszarendelte őket kontrollra, még jóval tizennyolc éves koruk után is figyelemmel kísérte a sorsukat, többek között az enyémet is.

Többször írtunk már Báthory Júliáról, a 20. századi modern magyar üvegművészet kiemelkedő alkotójáról, aki tanszéket alapított az Iparművészeti Főiskolán és szakosztályt a Kisképzőben. Világlátott, európai műveltségű, széles látókörű művész és tanár volt a múlt század második felében. Emlékezhetünk Vasvári Annára is, az egykori Ludas Matyi karikaturistájára. Bájos figuráival a nő látószögéből ábrázolta a környező világot, nagy sikerrel. Az ember drogériája és a Női dolgok című sorozataival rendkívül népszerűnek számított a maga korában, s tegyük hozzá, ő volt az egyetlen női alkotó a szerkesztőségben.

Több alkalommal beszámoltunk már az óbudai Kiscelli Múzeum nagyszerű kiállításairól, és azt mondtuk, előbb-utóbb visszalátogatunk termeibe. Most is ezt tesszük. Az elmúlt év őszén Ki a raktárból! címmel kiállítássorozatot indítottak, amelynek első része a Fővárosi Képtár gyűjteményeinek 19. századi anyagából mutatott be válogatást női alkotók munkáiból. 

Az emberek többsége nem is gondolná, micsoda nagyszerű rajzoló volt Teleki Blanka. Kézvázlataiból egész kis kollekcióra valót őriz a múzeum, lábfejtanulmányaiból úgyszintén. Ha elolvassuk az életrajzát, nemcsak azt tudhatjuk meg róla, mennyit raboskodott a hazáért a pesti Újépületben, Olmützben és Kufstein sötét várbörtönében, hanem az is kiderül róla, hogy remek művész volt. Fiatal korában Párizsban tanult festészetet, Budán, Ferenczy Istvánnál pedig szobrászkodott. Teleki Blanka művészeti tevékenysége azonban háttérbe szorult, rajzai a feledés homályába merültek.

„Azt a kérdést, hogy a női alkotók műveit miért nem vagy miért csak korlátozottan gyűjtötték az elmúlt évszázadban, először az 1970-es években tették fel a nemzetközi művészettörténész-, illetve múzeumi világban, de csak az elmúlt tíz évben kezdték el valóban felmérni, hogy a gyűjteményekben és a kiállításokon milyen arányú a jelenlétük. Az utóbbi időben érezhető is elmozdulás ezen a területen. Mindaddig, amíg a női alkotók műveit – függetlenül tehetségüktől, képzettségüktől és alkotásaik művészi minőségétől – „műkedvelő”, amatőr, dilettáns kategóriákba sorolták a magánszférába utalva azokat, a múzeumok kapui zárva maradtak előttük. A kiállításon szereplő tárgyak zöme is alapvetően vagy várostörténeti dokumentumként, vagy művészeti oktatástörténeti anyagként, s nem művészeti kánonba illeszkedő alkotásként került a múzeumba” – olvashattuk a Kiscelli Múzeum Ki a raktárból! I. című kiállításán a magyarázó szövegek között.

De vessünk egy pillantást a kezdetekre. A nemzeti képzőművészeti akadémia létrehozásának eszménye és vágya már a 19. század elején megfogalmazódott, ám a városi rajziskoláknál vagy a magán művészeti oktatásnál magasabb fokú képzésre a magyar művészeknek sokáig csak az ország határain kívül volt lehetőségük. Velencében, Bécsben, később Münchenben, majd Párizsban tanulhattak. Ezért is volt kiemelkedő jelentősége Marastoni Jakab (Giacomo Marastoni, 1804–1860) itáliai származású és akadémiai végzettségű mester festőiskolájának, az Első Magyar Festészeti Akadémiának, amely Pesten működött. Az 1846-ban alapított és 1860-ban bezárt Marastoni-akadémia a velencei Accademia mintáját követte berendezésében és oktatási módszereiben is. Az akadémiai elveknek és gyakorlatoknak megfelelően a képzés alapját antik szobrokról készült gipszek és híres festmények grafikai másolatai adták. Marastoni műterme a pesti Deák Ferenc utcában volt, a ház falán ma is emléktábla hirdeti az egykori festőiskolát.

S most lássuk a Kiscelli Múzeum tárlatán bemutatott képeket! Barabás Henriette (1842–1892) Leány mellképe című alkotása meseszép biedermeier portré 1859-ből. Az akvarell finom, lágyan felvitt színei és tónusai még szerethetőbbé teszik ezt a művet. Egy másik alkotás, Barabás Ilona (1844–1929) olajfestménye a korban „a legszebb magyar színésznőként” emlegetett Felekyné Munkácsy Flóra (1836–1906) arcképét ábrázolja 1860 körül. Szembenéz velünk a fiatal nő a szépen komponált festményen, amelynek művészi színvonala semmiben sem marad el a korabeli kiemelkedő alkotásokétól, melyeket férfiak készítettek. A hazai biedermeier legismertebb festője Barabás Miklós (1810–1898) volt. Lányai, Henriette és Ilona édesapjuktól tanultak festeni, de édesanyjuk, Susanne Bois de Chesne (1813–1861) is hatott rájuk, hiszen ő is készített tájképeket és csendéleteket.

Barabás Henriette csendéletei mellett közismertek a Petőfi Sándorról 1864-ben festett olajképei, amelyekről férje, Demjén László kolozsvári könyvárus színes reprodukciókat készíttetett és hozott forgalomba. Fiuk, ifj. Demjén László – a később Münchenben letelepedett festő – születése után egy évvel Henriette hazaköltözött az apjához, és elvált a férjétől.

Barabás Ilona, a későbbi Szegedy-Maszák Hugóné többek között Deák Ferenc, Andrássy Gyula és Trefort Ágoston képmását is megfestette. Barabás Miklós emlékének őrzőjeként saját kezűleg másolta le édesapja naplóját és adta át a Magyar Tudományos Akadémiának.

A korabeli műegyleti tárlatokon kezdettől fogva szerepeltek női alkotók is. „Az első pesti festőnő”, Kaergling Henrietta (1821–1873) már az első tárlaton tíz virág- és gyümölcscsendéletet állított ki, s később is rendszeresen szerepelt kiállításokon. A csendélet az akadémiai hierarchiában a legalacsonyabb rendű műfajnak számított. A bécsi Akadémián 1807-től önálló szakosztályban is tanították, mégis inkább az iparos tevékenységhez és a műkedveléshez kapcsolódott. A női festőoktatásban azonban sokáig kiemelt helyen szerepelt a csendéletfestés.

A 19. századi hazai kiállításokon megjelenő női művészek közül többen is a szülői házban kaptak inspirációt az alkotáshoz, s a szükséges alapokat is otthon sajátították el. Intenzív alkotói periódusuk jellemzően a házasságkötésükig tartott. Az említett Kaergling Henrietta édesapja, Kaergling János Tóbiás (1780–1845) 1809-ben telepedett le Pesten, s arckép- és miniatúrafestőként volt népszerű.

A nagyszerű Lyka Károly, aki annyi művésznek segített a pályakezdésben, még ő is másképp gondolkodott a női művészekről: „Hiába tagadják a nő emancipátorok, az asszonynak más a fizikuma, tehát más a lelke is, mint a férfié. (…) Következésképpen a teljesen érzésen alapuló művészetekben, amelyek formáját és tartalmát a férfi-lélek adta meg, nem versenyezhet a férfiúval. Még a legnagyobb festőnők, az időnként híressé lett művész-asszonyok sem férkőztek soha a nagy festők és nagy szobrászok közelébe, hanem legfeljebb a Kaufmann Angelikák és a Rosa Bonheurök színvonalát érték el. Ha a legnagyobb, kivételes tehetségű nők csak idáig bírtak eljutni, mi reménye van a közepes tehetségnek? Lehet-e életpályának választani oly utat, amelyen a legerősebbek is csak néhány lépésnyire haladhatnak előre?” (Új Idők, 1900. május 20.)

Ma már másként látjuk ezt a kérdést, szerencsére valamelyest változott a világ. Remek női alkotókat, művészeket ismerhetünk. A Képzőművészeti Egyetemről sorra kerülnek ki a tehetséges lányok, akiknek a képeire nem lehet nem odafigyelni. Ilyen volt például az utóbbi években Hamerli Judit, aki nagy sikert aratott Zsuzsanna és a vének című festményével. Vagy Dohanics Orsolya, akinek nadrágtartós, arctalan férfifigurája mintha csak egy Pasolini- vagy Antonioni-filmből lépett volna elő. De megemlíthetjük Tóth Katalint is, akinek egyik remek képén a női aktfigura éppen lehajol: talán egy óriási gyöngyöt talált, egy gömböt, a tökéletes formát. Csupán néhány név, néhány példa ez a mai tehetségek, a női képzőművész alkotók sorából.

A Kiscelli Múzeum Ki a raktárból! I. című tárlatát január végéig láthatták az érdeklődők. És máris itt a folytatás: május 10-én megnyílt és október 1-jéig látogatható a kiállítássorozat második része, amely az 1900 és 1950 közötti időszakból mutat be női alkotóktól származó műveket. Az összeállításban ezúttal is olyan alkotások szerepelnek, amelyeket egyébként csak ritkán vagy egyáltalán nem láthatott a közönség.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.