Meg kell tanulnunk együtt élni a választalansággal – Béri László Renátó nagyböjti triduuma (2. rész)

A második alkalomra március 19-én, nagyböjt 3. vasárnapjának előestéjén került sor. Az evangélium (Lk 13,1–9) is felcsillantotta, mennyire más Isten és az ő gondolkodásmódja, mint ahogy mi elképzeljük. A szónok a triduum középső részében leginkább Isten teljes mértékben meg nem ismerhető gazdagsága szempontjából beszélt a nem tudás bölcsességéről.

Béri László Renátó atya, visszautalva előző esti szentbeszédére, rávilágított, hogy a tudásnak van egy titokzatos, misztikus oldala, ami a nem tudás bölcsességében ragadható meg. El kell fogadnunk, hogy nincs mindig mindenre válaszunk, és meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a választalansággal, a látszólagos értelmetlenséggel, különösen ami az Istennel való kapcsolatunkat illeti. Igencsak gyermekcipőben jár az istenhitünk, az Istennel való kapcsolatunk, ha azt állítjuk, hogy mi mindent tudunk róla.

Mindig van az Istennel, de az emberekkel való kapcsolatunkban is olyan történés, mozzanat, ami talán egész életünk során sötétben marad, amire sosem fogunk választ kapni.

Isten nevét hiába ne vedd! A valódi káromkodás nem az, ha Isten nevét profán kontextusban használjuk, csúnya beszédbe keverjük bele. Istenről lehet valótlant állítani, hazudni nagyon szép szavakkal is.

Az igazi istenkáromlás az, ha Istenről úgy beszélünk, mintha olyan könnyű lenne megismerni, mint egy gyufásdobozt.

Hiába ne vedd – vagyis ne beszélj úgy Istenről, mintha pontosan tudnád, kiről beszélsz, adj helyet Isten titokzatosságának!

Legyen bennünk alázat Isten misztériuma kapcsán, tudjuk kimondani, hogy nem értjük: miért intézkedett így vagy úgy! – intett Renátó atya. – Ha ez hiányzik belőlünk, akkor mennyi arrogancia, mennyi szellemi gőg származhat a viselkedésünkből! Mindezt az is mutatja, hogy akik egyre mélyebben, tapasztalatból ismerik Istent, azok tisztelettel, titokzatossággal beszélnek róla, nem profán közhelyekkel, általánosságokban.

Akiknek belső tapasztalatuk van Isten arcának, sőt, Szentháromság lévén az ő arcuknak a megismeréséről, azok úgy közelítik meg, mint az égő csipkebokrot: leveszik a sarujukat, és megállnak a titok előtt.

Természetesen szükséges szavakat használni Istenre, de ez nem zárja ki a csendet, a megállást az ő titka előtt.

Talán Isten ilyen, talán így gondolkodik… – aki alázattal van Isten iránt, az hajlamosabb nem teljes bizonyossággal beszélni róla. S érdekes módon ez nem gyöngíti, hanem erősíti az Istennel való kapcsolatunkat, megsokszorozza a köteléket. Hiszen nincsenek tökéletes emberi szavak Isten jellemzésére, Istent csak misztikus módon ismerhetjük meg, és minden szó csak szimbólum, metafora lehet. Nyilván van jobb és kevésbé jó szimbólum, de a legjobb is csak megközelítőleg lehet jó, Isten valósága ugyanis túl van a képeken, a szavakon. Isten tapasztalatát csak a csendben való megállás előterében tudjuk megérteni. S ha ezt tudjuk, akkor már nem fogunk a szavakon annyit veszekedni. Hiszen lehet, hogy két különböző szó, két különböző szimbólum ugyanazt a valóságot ragadja meg, csak kétféle szemszögből.

A misztikusok, így például Keresztes Szent János is így egyből verses, poétikus képeket alkalmaznak Istennel kapcsolatban. Ezért mondja a szent: akinek van tapasztalata, az megérti a szimbólumomat, akinek viszont nincs, annak napestig magyarázhatnám. Hogy ki tudjuk mondani, milyen Isten, ahhoz külön karizma kell – tette hozzá Renátó atya. – Az őt ábrázoló képeket Keresztes Szent János szájára teszi a kezét, ez nem annyira a beszéd tiltása, mint inkább meghívás az alázatos csendre. A zsidók is hasonló elgondolásból nem ejtették ki Isten nevét: hogy őrizzék a szent név misztériumát, de az is benne volt a tiltásban, hogy ha sokszor kimondják, elveszik Isten nevének a titokzatossága. Még a végén azt hisszük, tudjuk, ki Isten!

Béri Renátó szerint a kereszténységnek sokat kellene tanulnia a tudósoktól, akikre jellemző, hogy minél inkább felfedezik a világot, annál inkább látják, mennyi mindent nem tudnak. Az űrkutatás, a biológia, az orvostudomány igazán nagy művelői szinte misztikus élményt élnek át, ahogy haladnak előre a megismerés útján, és egyre inkább megtapasztalják a világ titokzatosságát. Aki azt állítja, kiismerte a tudomány titkait, az nem csak a tudósok előtt válik nevetség tárgyává. S ha még az anyagi világról sem állíthatjuk, hogy megismerhető, akkor hogyan állíthatjuk, hogy a szellemi világot kiismertük? Miért történik meg ez mégis a keresztény beszédmódban? – feszegette a kérdést a szónok.

Ne álljunk meg ennél a pontnál,

merjünk kételkedni, ne elégedjünk meg a konzerv válaszokkal Isten kapcsán!

– javasolta Renátó atya, aki Szűz Máriát állította elénk példaként. Mária az angyallal rögtön dialógusba kezdett, s bár megbízott benne, nem restellt két tisztázó kérdést is feltenni: Mit értesz ezen, amit mondasz? Máriától megtanulhatjuk a kérdés művészetét.

A sokak által hitetlen Tamásként hívott apostolt is példaképül állította elénk Béri Renátó, rámutatva, hogy inkább egészségesen kételkedő Tamás volt. Ahogy Tamás esetében, úgy a mi esetünkben sem biztos, hogy az a jó, ha rögtön a nem tudás bölcsességére jutunk el, lehet, hogy az a jó, ha előbb merünk kételkedni, saját tapasztalatot szerezni.

Nem azért akarok hinni, mert XY azt mondta – bármennyire is hiszek neki egyébként –, hanem, mert én magam megtapasztaltam Istent, a szeretetet, Istent, a Szentháromságot.

Béri László Renátó atya ezután beszélt arról, hogy a teológia két ága, a katafatikus (pozitív, állító) és apofatikus (negatív) teológia közül az utóbbi régóta hanyatlásban van; inkább szeretünk Istenről pontos szavakkal beszélni, ami a pozitív teológiát jellemzi, mint meghaladni a szavakat, ami a negatív teológia sajátja. A negatív teológiához már nem a gondolkodás segít hozzá, hanem a szemlélődés csendje. A nem tudás bölcsessége, teológiája kockázatos, hiszen sokkal könnyebben legyőzhetnek minket, de a parttalan szóviták és kommentháborúk korában, a ráció háborújában mégiscsak érdemes felfedeznünk. A nem tudás bölcsességéből még akár az is kiderülhet, hogy a szavak mögött valójában ugyanazt gondoljuk, csak más nézőpontból közelítünk ugyanahhoz.

A misztika és a szemlélődés azért veszett ki a hétköznapokból, mert az nem az agyalásról szól

– mutatott rá Béri Renátó, aki szerint nagyon előrevivő lehet, ha nem azon gondolkodunk, mit kell mondani, mit kell csinálni, hanem jelen vagyunk, és hagyjuk, hogy Isten tegye a dolgát az életünkben. Ehhez a szemlélődő lelkülethez, ahogy már a beszéd elején is jelezte, el kell viselnünk a nem tudást.

Volt már, hogy felébredtünk, és rájöttünk, hogy a stratégiáink csődöt mondtak? Ez lehet egy szörnyű felismerés, de egyúttal a megtérés pillanata is, amikor azt mondjuk a Jóistennek: most te jössz!

Mindezt pedig nem jámborságból, hanem csak létszükségletből tesszük, mert más nem működik. Isten pedig nem szűnik meg dinamikusan cselekedni, ha hagyjuk, hogy akadálymentesen csodákat tegyen. Hagyd Istent dolgozni az életedben! – kérte valamennyi lelkigyakorlatozót Renátó atya.

A szentmise végén Szeidel Péter templomigazgató vezetésével a hívek ezúttal is elimádkozták Erdő Péter bíboros imádságát az orosz–ukrán háború befejezéséért.

Szöveg: Agonás Szonja

Fotó: Lambert Attila (archív)

Magyar Kurír