Megalázta magát, ezért Isten felmagasztalta őt

A filippiekhez írt levél Krisztus-himnuszát virágvasárnap és nagypénteken olvassuk. Ezzel az ősi himnusszal Jézus szenvedéséről elmélkedünk. Miért, hogyan, mi végre kellett szenvednie? És ha ez megtörtént vele, mit jelent ránk nézve?

Ez a szöveg, Pál levelének részlete, körülbelül tíz évvel Jézus halála után keletkezett. Akit tíz évvel azelőtt lemeztelenítettek, fára szegeztek, kivérezni hagytak, lándzsával átdöftek, arról ez a himnusz azt állítja, hogy Isten minden más fölé emelte és megdicsőítette.

Hogy előtte minden térd meghajlik, és előtte hódol a világ minden lehetséges lakója és létezője. A keresztény hit két legnagyobb paradoxona Isten megtestesülése és a megtestesült Isten kínhalála. Ez a himnusz mindkettőt kifejezi: hogy Isten Fia emberré lett és testet öltött, illetve hogy engedelmes lett értünk mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

Van ennek a szövegnek egyfajta belső architektúrája, amely az alászállás és felemelkedés ívére épül. Aki Isten létformájában volt – vagyis egészen Isten –, magára vette a szolga formáját, emberré lett. Elfogadta az emberi sorsot, leszállt a halál sötét mélységébe, nem akármilyen halált, hanem a megszégyenítő és fájdalmas kereszthalált választva. Isten onnan emeli fel minden más fölé. Új nevet, vagyis lényéhez illő és abból fakadó új szerepet ad neki.

A himnusznak ez a befejező részlete Izajás könyvének egy részletére épül (vö. Iz 45,23, a görög változat szerint). Izajásnál az Úr, Izrael Istene előtt hajolt meg minden térd, az ő egyetlenségét, teremtő és megszabadító hatalmát hirdette minden. Pál számára Jézus Krisztus az Úr, ő az, akinek nevébe az egész világon mindenki belekapaszkodhat, akit leborulva imádni annyit jelent, mint az életet választani, és új életet kapni ajándékba. A „szolga” útja is bibliai emlékeket idéz, szintén Izajástól, hiszen nála olvasunk a szenvedő szolgáról, aki szenvedésével sokakat igazzá tesz, aki bűneiket – bűneinket – magára vette, ám Isten felmagasztalta (vö. Iz 52,13 – 53,12).

A nagyhét liturgiája alkalmat ad, hogy mi is térdet hajtsunk Krisztus keresztje előtt. Ilyenkor mi is elmondhatjuk neki, milyen terhektől szeretnénk megszabadulni, s a magunk módján talán az egész Egyházzal együtt kimondhatjuk a hálánkat is.

Aki letérdel, mintha elindulna azon a szép és fájdalmas úton, amelyen a Fiú egyszer már végigment: alászállni, mélybe ereszkedni, így is egészen emberré válni.

Ez az „alászállás” számunkra a lényünk megismerése: szokatlan, valójában mégis természetes gesztus. A keresztény alázat nem önmagunk lekicsinylése, inkább a valóság beismerése, az élet súlyának, nehézkedésének tapasztalata.

A felemeltetés, az út egészen a trónusig, Isten jobbjáig, már nem a természet műve. Az egyedül Istené,

az ő hűséges szeretetéé, amelyből életünk legszebb pillanataiban is megsejtünk és megtapasztalunk valamit.

Szerző: Martos Levente Balázs

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír