Megáldotta gyilkosát – Szent Titus Brandsma

Szent Titus Brandsma közbenjárásának – a később elismert csodának – köszönhetően Michael Driscoll kármelita szerezetes, pap (Boca Raton, Florida) több mint húsz évvel ezelőtt áttétes melanómából gyógyult meg. Azóta aktívan ösztönzi a katolikus vezetőket, hogy ismerjék el a holland szentet az újságírók, különösen a katolikus médiában dolgozók védőszentjeként. 

Michael Driscoll OCD a római kármelita rendház Mária-szobra előtt 2022. május 13-án.

„Az életszentség nem néhány hősies gesztusból áll, hanem sok mindennapi szeretetből” – mondta Ferenc pápa a szenttéavatási szentmisén 2022. május 15-én.  Ezért tudta Szent Titus feláldozni az életét.

A tű készen állt, a méreg előkészítve. Titus Brandsma a dachaui kórteremben haldoklott, teste a hónapok óta tartó verésektől teljesen összetörve. A holland ápolónő, aki fölötte állt, megvetette mindazt, amit Brandsma képviselt; önként jelentkezett erre a munkára, hogy papokat öljön meg. De ebben a férfiban nyugtalanította valami. Más volt, mint a többi fogoly. Míg mások átkozták fogvatartóikat, ő imádkozott értük; mások kétségbe estek, ő halkan himnuszokat énekelt magában. Még akkor is, amikor az őrök eszméletlenre verték, egy elrejtett darab Szentostyát szorított a mellkasához, és véres ajkakkal azt suttogta: „Köszönöm”.

A nővért Titiának hívták. Katolikusként nőtt fel, de a náci ideológia követésért feladta hitét. Most a tábor „orvosi” részlegében dolgozott, és méreginjekciókat adott be a munkavégzéshez túlságosan leggyengült raboknak. Rutinfeladat volt számára. Egy újabb halott pap, egy újabb kis győzelem a birodalom számára.

De Titus atya beszélt hozzá, gyengéden. Mintha számított volna. „Imádkozom érted” – suttogta. A nő keserűen nevetett. „Nincs szükségem az imádságodra, pap.” A férfi csak mosolygott – azzal a dühítő, békés mosollyal.

Titus Brandsma előhúzott egy egyszerű rózsafüzért: durva fagyöngyök egy foszladozó zsinóron. Semmi különleges nem volt benne. Értéktelen darab. „Fogd” – suttogta. A nővér hátralépett. „Én nem imádkozom. Nem hiszek a te Istenedben.” A férfi szemében nem volt sem ítélkezés, sem félelem – csak együttérzés az iránt, aki megölni készül őt.

„Nem kell sokat imádkozni – mondta halkan. – Csak mondd el ezeket a szavakat: »Imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.« Ez elég. Csak mondogasd ezt.” A nő vissza akarta dobni a rózsafüzért, hogy arcul köpje, hogy megmutassa neki, mennyire semmit sem jelent neki az ő Istene. Ehelyett azon kapta magát, hogy a kezében tartja a kopott fagyöngyöket. „Ha imádkozol – folytatta a férfi, egyre gyengülő hangon –, nem veszel el.”

Az ápolónő beadta a mérget. Titus Brandsma atya azonnal meghalt. De Titiában is meghalt valami: a bizonyosság, a gyűlölet, az elégedettség, amit mindig érzett egy kivégzés után. Kiment a kórteremből, és soha többé nem ölt.

A rózsafüzér hetekig, hónapokig a szobájában hevert. Néha a kezébe vette, érezte a sima fát az ujjai között. Emlékezett a szavakra: „Imádkozz értünk, bűnösökért.”

Egyszer megpróbálta. Csak hogy kipróbálja, milyen. A szavak furcsán hangzottak a szájából – évekig tartó némaság után. Ugyanakkor, mégis... természetesen.

Véget ért a háború, közben Titia csendben elfurdult a náci eszméktől. Visszaköltözött Hollandiába. Újra elkezdett szentmisére járni. Eleinte bizonytalanul, majd rendszeresen. 1957-ben, tizenöt évvel azután, hogy megölte a férfit, Titia az egyházi törvényszék előtt állt. Titus atya szenttéavatási ügyét vizsgálták. „Szeretnék a szolgálatára lenni – vallotta – azért, amit tettem.” Beszámolt az utolsó perceiről; felfoghatatlan békéjéről; a rózsafüzérről, amely mindent megváltoztatott. „Ő látott bennem valamit, amit én magamban nem láttam – mondta. – Úgy bánt velem, mintha megérdemelném, hogy megmentsen.” A bíróság ámulva hallgatta. Előttük áll az a nő, aki megölte, és most szentségéről tesz tanúságot.

Titus Brandsma 1881-ben született egy holland paraszti családban. A ferencesek elutasították jelentkezését, mert gyengének találták; a kármeliták befogadták. Professzor lett, filozófus, misztikus szövegek fordítója; napjait könyvtárakban és előadótermekben töltötte. Ám amikor a nácik megszállták Hollandiát, a szelíd tudós „veszélyessé” vált: nem engedte, hogy a katolikus újságok a náci propagandát közölják; megvédte a zsidó diákokat, amikor mások elfordultak tőlük. Az igazságot hirdette, amikor a hazugság biztonságosabb volt.

A Gestapo 1942 januárjában letartóztatta. Megtalálták a náci ideológiát elítélő írásait. Nem tagadta. Átadott nekik egy kilencoldalas esszét, amelyben pontosan elmagyarázta, miért ellentétes a nácizmus a kereszténységgel. Soha nem próbálta hazugsággal menteni magát.

A börtönben papírfecnikre verseket írt. Imákat vésett a cella falába. Kenyérmorzsákkal és borcseppekkel misézett titokban. Dachauban az őrök kegyetlenül verték. Lábsebei elfertőződtek, fogolytársai vitték vissza minden este a barakkba. Ő pedig megáldotta őket, keresztet rajzolt a kezükre. Szűkös ételadagját megosztotta az éhezőkkel. A foglyoknak azt mondta: „Sötét alagútban vagyunk, de a végén örök fény ragyog.” Összetörték a testét, de a lelkét nem tudták megtörni.

Szent Titus Brandsma életéről bővebben ITT olvashatnak. 

Forrás: Romkat.ro; Forgotten Stories 

Fotó: OSV News/Titus Brandsma Intézet; CNS/Junno Arocho Esteves

Magyar Kurír