Megélni, hogy összetartozunk – Találkozás a kilencvenéves Gyulay Endre püspökkel

– A kilencven évből hatvanhetet papi szolgálatban töltött. Rendszerváltásoknak, nagy társadalmi átalakulásoknak volt a tanúja. Hogyan készítene számvetést?

– Mindenféle időket megéltem. A pap nem várhat a kedvező alkalomra, dolgoznia kell, számára nincs alkalmas és alkalmatlan idő. A pártállami rendszerben többször kaptam figyelmeztetést, ha nem változtatok a viselkedésemen, rácsos kirándulásnak nézek elébe. Akkoriban mindent kijátszottak az ember ellen, amit csak lehetett. Volt néhány kemény éjszakám, amikor úgy feküdtem az ágyban, hogy azt figyeltem, kopognak-e, jön-e értem a fekete autó. De megedződtem.

Váratlanul ért, amikor felkérést kaptam a püspöki szolgálatra. Nem éreztem alkalmasnak magam erre a feladatra, rálátásom sem igazán volt arra, mit jelent püspöknek lenni. 

De tudtam, hogy fel kell kínálnom a munkámat, és kiküzdenem hozzá a feltételeket. Ma pedig talán minden eddiginél nagyobb kihívás előtt áll a pasztoráció, mert a közszellemet a közömbösség, sőt az egyházellenesség jellemzi. Az ember és ember közötti személyes kapcsolatok és a példaadás útját kell járni, emellett pedig nagyon találékonynak lenni. Én mindig azt kerestem, hogyan lehet dolgozni itt és most. Ma sem számolom az éveket, minden feladatot elvégzek, amit bírok, mindenhová elmegyek, ahova hívnak.

– Már gyermekként meg kellett tanulnia, hogy az élet küzdelem.  

– Hamar árvaságra jutottam, ennek ellenére egyenesben volt az életem. Édesanyám halála után édesapám egyszer elém tette két nő fényképét, és azt kérdezte, melyiket vegye feleségül. Így lett nevelőanyám, aki gondoskodó lelkülettel fogadott, és édesapámat is ápolta, aki két évvel később agyvérzést kapott, és lebénult. Hűséggel kitartott mellette, gondoskodott róla 25 éven át. Apámnak ezalatt három agyvérzése volt, az állapota egyre romlott. A betegsége miatt anyagi nehézségeink voltak, ezért ott kellett hagynom a pesti gimnáziumot, és lekerültem Hódmezővásárhelyre, mert ott volt a legolcsóbb a kollégium. Amikor kitettek a kisszemináriumból, helyet kaptam a szegedi tanoncotthonban. Nehéz körülmények között éltünk. Nyaranta dolgoztam: téglagyári munkás voltam, máskor meg a cséplőgép mellett álltam. Megtanultam elbeszélgetni a munkásokkal, ami később sokat segített a pasztorációban.

– Milyen volt az első találkozása az Egyházzal mint közösséggel?

– A családom nem volt kifejezetten vallásos. Egyvalami azonban biztos. Édesanyám már el volt látva szentségekkel, amikor a halála előtt egy nappal magához hívta az esperes urat. Hogy miért, azt a pappá szentelésem után tudtam meg. Mint kiderült, az édesanyám azért kérette akkor az esperest, hogy elmondja neki, papnak szánja a fiát. Battonyán nagyon jó lelkipásztorok szolgáltak. Szép volt a templomunk, amit Klivényi Lajos prépost úr építtetett újjá egy tűzvész után.

Kiváló káplánjaink voltak, sokat foglalkoztak az ifjúsággal. Mi, gyerekek – húszan-harmincan – szinte ott éltünk a plébánián, bensőséges élmény volt otthon lenni ott. Szerettek bennünket, figyeltek ránk.

– A papság felé indulása köthető valamilyen döntő lépéshez, meghatározó élményhez?

– Amikor Budapesten tanultam a gimnáziumban, a második év végén, az úrnapi körmeneten egyszer csak megszólalt bennem ez a kérdés: Mi lenne, ha te vinnél engem? Ez indított el a papi pályán, ettől kezdve végig elkötelezetten kitartottam amellett, hogy pap leszek. A prépost úr is komolyan vette ezt. Még csak elsőéves papnövendék voltam, amikor már rám bízta a hozzánk érkező búcsúsok kísérését. Később velem olvastatta az evangéliumot a szószékről. Olyan légkör vett körül, amelyben folyamatosan erősödött bennem az elhatározás, így haladásom a papság felé töretlen volt.

Amikor úgy tűnt, külső körülmények megzavarhatnák a hivatásomat, akkor sem kerestem más utat, annyira erős volt bennem a papság utáni vágy.

– 1948-ban kezdte a szemináriumot, ahol jezsuiták tanítottak. Hogyan formálódott a papi lelkisége?

– Glattfelder püspök külföldön végzett jezsuitákra bízta az egyházmegye papképzésének ügyét. 1951-ig ők tanítottak minket, példaképek voltak számunkra. Közülük is kiemelkedett Hunya Dániel, a spirituális. Életre szóló alapokat adott nekem a nevelése.

Nagylelkűségre tanított bennünket, arra, hogy mindent adjunk oda Istennek, és mindenben az ő akaratát keressük. 

Naponta gyakoroltuk az önnevelést, azt, hogy miként tudunk ráhagyatkozni Istenre, hogyan érthetjük meg, mit kér tőlünk. Kiváló tanáraink voltak. Egyszer mulasztottam erkölcstanból, nem készültem az előző napi anyagból, amit mindig kérdésekre válaszolva ismételtünk át az óra elején. Egyetlen mondattal figyelmeztetett a tanárom: „Magától többet várok.” Ez a mondat mind a mai napig meghatározza a munkához való hozzáállásomat, arra int, hogy komolyan vegyem a dolgomat. Amikor 1951-ben elvitték tőlünk a szerzeteseket, más világ kezdődött. A feloszlatott kalocsai szeminárium pap tanárai kerültek hozzánk. Értéket jelentett, hogy lelki elmélyedésre, a személyes istenkapcsolatunk kialakítására ösztönöztek bennünket, és segítették a pasztorációra való felkészülésünket elméleti és gyakorlati szempontból is. Biztos alapot kaptunk tőlük. Arra készítettek fel, hogy a tanításban meglássuk a lényeget, és egyértelmű, világos válaszokat adjunk a hozzánk fordulóknak.

– 1953-ban szentelték. Hogyan kezdődött a papi szolgálata?

– Jó évfolyam voltunk. Katona Nándor írt egy imádságot, amit a szentelés után a Szent Gellért-oltár előtt mondtunk el. Gellértnek ajánlottuk a papi munkánkat, és ígéretet tettünk arra, hogy mindig segítjük majd egymást, akár anyagiakban, akár másban. Az első állomáshelyem Röszke volt, azután Ásotthalom, Gyula, Domaszék, majd Mezőhegyes következett. Ez utóbbi büntetésből. Az élet fokról fokra készített fel a szolgálatra.

A tradicionális vallásosságon nemigen fogott az állami erőszak, erre kellett építeni.

A hitoktatás, a keresztelő, a házasságkötés, a halottak búcsúztatása, a házszentelő és a templomi búcsú mind-mind jó alkalom volt a közösség megélésére. Domaszéken 1058 ház volt, ezek közül csak négyben nem volt házszentelés: a tanácselnöknél, az iskolaigazgatónál és a településen élő két Jehova-tanújánál. Mindenkit ismertem. Füzetben vezettem, kik laknak együtt, hol hány gyermek van, rendben van-e a házasság. Amikor aztán beteghez kellett mennem, elővettem a füzetet, megkerestem benne az adott a családot, és így már ismerősként léptem be hozzájuk. Mezőhegyes volt a kivétel. Ott minden pártállami tulajdonban volt, nem voltak magánlakások. A majorságban élőkkel együtt négy-ötezer lehetett a katolikusok száma, de alig százan jöttek templomba. Két hónapig hol lovon, hol motorral jártam ki a hívekhez, hogy felkészítsem őket  elsőáldozásra, bérmálásra. Ott is megtaláltam azokat az embereket, akikkel szót lehetett érteni. Egy hitoktatási pályázaton háromból két könyvem is második díjat nyert.

– Közel húsz év vidéki pasztoráció után Szegedre került, ahol tizenegy évig spirituális volt a szemináriumban. Négy évig plébánosként szolgált, 1987-ben pedig püspöki kinevezést kapott.

– A szemináriumban nemcsak spirituális voltam, hanem több tárgyat tanítottam is. Azt a lelkiségi vonalat próbáltam vinni, amit páter Hunyától láttam, tanultam. Jó dolgom volt, mert azt kellett tanítanom, amit a lelkipásztori gyakorlatomból jól ismertem és szerettem: jegyesoktatás, elsőáldozók felkészítése, ifjúsági munka. Közben a pasztorációtól sem szakadtam el. A Szent József-templomban egyetemistákkal foglalkoztam, gyerekmisét mondtam Újszegeden. Innen kerültem Szeged-Rókusra plébánosnak. Ezt a négy év a templomfelújítás, az aktív ifjúsági élet és a karitászmunka jegyében telt. Váratlanul ért, amikor magához hívott a püspököm, és Budapestre küldött, ahol megtudtam, az a Szentatya kívánsága, hogy püspök legyek.

Néhány percet kaptam a gondolkodásra, igent mondtam. Hogy Szegedre szólt a küldetésem, az egyszerre volt jó és rossz.

Jó, mert szinte minden plébánián jártam már lelkigyakorlatot tartani, ismertem a papokat, mindenütt otthon voltam, és tudtam, hol mi jelent problémát. De rossz is volt, mert engem is mindenki ismert. Tudták, hogy nem vagyok egy angyal, tanúi voltak a türelmetlenségemnek. Aztán egy év alatt belerázódtunk, összemelegedtünk, és talán tettem is valamit az egyházmegyéért.

– Nem keveset. Mit tart fontos eredménynek?

– Visszahívtuk a szerzetesrendeket, egyházi iskolákat indítottunk el. Hosszú felkészülési folyamat után 1995-ben megrendeztük a Szeged-Csanádi Egyházmegye zsinatát, melynek eredményeként szakpasztorációk kezdték meg a működésüket. Kiemelt területként foglalkoztam az ifjúságpasztorációval, létrehoztam az egyetemi lelkészséget, az egyetemi katolikus kollégiumot, lelkigyakorlatos centrumot. Kiépült a karitász hálózata. Otthont nyitottunk az értelmi fogyatékosok és a krízisbe jutott emberek számára. Jó visszaemlékezni az Igazságosabb és testvériesebb világot! című püspökkari körlevélre, amely meglepően jó visszhangot keltett, több nyelvre le is fordították. Úgy gondolom, európai viszonylatban is jót tett a konferencia megítélésének. Nehéz, de nagyon jó időszak volt ez. Amikor Horn Gyula visszatért a hatalomba, megriadtak az emberek, lefékeződött az élet, eltűnt a hittanosok fele. Ilyen hatása volt az előző negyven év rossz emlékének. Utána már nem volt tapasztalható a kezdeti óriási lendület.

– A lelkipásztorkodás számos területe közül melyiket érzi közel magához?

– Leginkább a hitoktatást, a gyóntatást és a szószéket. Mezőhegyesen hittant tanítani jártam ki a majorságba, most felnőtt katekézist tartok.

A gyóntatásban fontos rávezetni az embereket a bűnbánatra, de a problémáikban is utat kell mutatni nekik.

Az igehirdetés során pedig szeretném mindenki számára érthetően átadni a hit igazságait, az erkölcsi tanítást.

– Mit üzen azoknak, akik most készülnek a papi hivatásra?  

– Sajnos kevesen vannak ilyenek... Egyetlen dolgunk van. Nagyon becsületesen Krisztusnak élni, ez a legbiztosabb út. A vele való kapcsolat mindig megmutatja az embernek, hogy mit kell tennie. A hívekkel ugyanolyan szeretetkapcsolatban kell lenni, mint Krisztus volt földi élete során. Meg kell szervezni az ifjúsági életet ott is, ahol csak három-négy fiatal van, fontos összehozni őket.

A papnak szeretnie kell az embereket, és meg kell találnia a módját, hogy elérje őket.

Nem elég, ha csak várja, hogy ők menjenek el hozzá. Törekednünk kell a személyes kapcsolatra és a példaadásra. Fel kell keresnünk őket, érdeklődni az életükről, meghallgatni a családi gondjaikat. Emellett pedig találkozni és beszélgetni pap testvérekkel, megélni, hogy összetartozunk. Jézus is közösségben élt az apostolokkal. Így tudunk tenni valamit azért, amire a megbízatásunk szól.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. október 4-i számában jelent meg.