Megérinteni, megmozdítani valamit az emberekben – Beszélgetés Petrás Máriával, a NEK hírnökével

– Menjünk vissza a legelejére. Mi jut eszébe Csángóföldről?

– Nagyon sok minden. Ami a munkáimban van, ahonnan fakad a hivatásom, és azok a névtelen szentek, akik között felnőttem. Ha ez a világ lelkiekben el tudná érni azt a szintet, ahogyan ők éltek, ahogyan gyermekként láttam őket, úgy gondolom, máshol tartanánk. 

– Hogyan írná le pontosabban ezeket a névtelen szenteket?

– Tudták, mi a dolguk. Nem ismerték a tapintatlanságot. Mindennek helye, ideje volt. Az arányok emberiek voltak. Tekintettel voltak a múltra. A jelenben még arra is figyeltek, hogy ne legyenek túl hangosak, ne zavarják a másikat. De arra is figyeltek, hogy valaminek a szellemét meg ne idézzék. Mert tartottak attól, főleg, ha rosszról van szó, hogy az láthatatlanul megjelenhet. Csudálatos emberek voltak. Hiába jött naponta ezernyi gond, általában anyagi problémák, ezeket mindig le tudták küzdeni. Győzedelmesen, mert a végén mindig tudtak mosolyogni. Isten- és Mária-központú életet éltek. Nekünk, lányoknak Máriát állították példának. Hiába volt szegénység, sok más baj is, betegségek, be nem telt vágyak, Istenbe kapaszkodtak. Ha pedig valami rosszat nem sikerült elűzni, úgy mondták: ez így kell hogy legyen. Bele tudtak nyugodni abba, el tudták fogadni, ha valami nem sikerült. Minden erejüket, imájukat, energiájukat, alázatukat beletették. Ha nem sikerült, elfogadták az eredményt úgy, ahogy van. Még azt sem említették meg, hogy mit szerettek volna. Mert így akarta a Jóisten.  És így is boldogok voltak.

– Visszatekintve gazdag életútjára, a szüleitől milyen örökséget kapott?

– Ezt itt nem is tudnám elmondani. Olyan magas szinten élték meg a spiritualitást, olyan mélyen és sok dimenzióban, hogy néha azt gondolom, ha mi nyolcan, a gyermekeik összerakjuk az értékeinket, akkor sem érjük el azt a mércét. Amit valahonnan hoztak. Ott sem voltak egyformák az emberek. A mai napig tartom a kapcsolatot egy pappal, akivel édesanyám nagyon szoros lelki kapcsolatban volt. Ő is mondta: szóljak a testvéreimnek, nyugodtan imádkozzanak elhunyt édesanyánkhoz. Úgy gondolom, többet tudott róla, mint mi, hiszen a gyóntatója is volt.

– Azt szoktuk mondani, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik. Az ének szeretetét is otthonról, a családból, a falujából, a Csángóföldről hozta?   

– Amikor születtem, és amíg ott éltem, még teljesen más világ volt, akkor mindenkinek illett tudni énekelni.  Ahogy szőni, fonni, varrni is. Egy nőnek rendben kellett tartania a családját, amelynek az ura volt. Persze neki is lett ura, ha férjhez ment. Már egy gyermeknek is, de egy érett asszonynak tényleg mindent tudnia kellett. Elsiratni a halottjait, a bajait, hogy ne legyen depressziós. Imádkozzon, amennyit csak tud, amíg elmúlik a gond.

– Az ének tehát része volt…?

– Természetes része az életnek. Emlékszem, hogy kisebb gyerekként az édesanyánk mellett a szőlőben dolgoztunk, mindig kaptunk valami kis feladatot. Furcsa módon egyszer az édesanyám a testvéremmel együtt elküldött minket a forráshoz, pedig még volt vizünk. Fél, egy óra telhetett el, mire visszaértünk, és már messziről hallottuk édesanyánkat, hogy siratózott. Nálunk szokás, hogy szöveggel, félig-meddig énekelve siratják el a bajt, elbújva, ne hallja senki. Sok titkot őriztek, sok mindent elrejtettek, ami nem tartozott másra. Például a lánykori életet is rejtették. Amikor férjez ment a lány, egy sárga gyopár kicsi koszorúba bekötötte az addigi életét, és azt elrejtette a párta, a nyirásza-, a menyasszonykorona alá. És az ott volt, de arról csak ő tudott, esetleg még a mátkája vagy az édesanyja. Ma olyasmit is megosztanak az emberek, ami senkire sem tartozik, csak rá. És lehet, hogy a gyónásig kell hordoznia, cipelnie, de meggyónta, megbánta, és elvált attól a fajta régi életétől. Kész. Olyan sok mindent tudtak, és hoztak keletről is. Az egyik pap megtiltotta, de édesanyám mégis azokkal az örökölt módszerekkel akart gyógyítani, amiket tudott. Ennyi gyerekkel, gyógyszerek nélkül nem is ment volna másképpen. Valamire szükség volt, és hittek is abban, hogy a beteg meg fog gyógyulni tőle. Mivel a pap a templomban tiltotta, egy ideig bírta, tartotta, de nem tetszett neki, és aztán el is mondta: „senkinek nem csinálok rosszat, többet nem gyónom meg”. Nem gyónta meg, és továbbra is az évszázados vagy évezredes hagyományok szerint gyógyított.

– Hogyan érzett rá arra, hogy tehetsége van a kézműves-tevékenységekhez? Ez is annyira természetes volt, mint az éneklés?

– Az éneklésről még annyit szeretnék mondani, hogy minden este mentünk vecsernyére. Nem misét mondtak, hanem zömében latin nyelvű, gregorián énekeket énekeltünk, volt, hogy románul, magyarul sajnos soha. Állítom, hogy a gyakori misére járás tartást adott az embernek. Mindennap legalább egy órát énekeltünk, így az ének már a génjeinkbe is beépült. A kézművességre térve. Már gyerekként szerettem rajzolni, néha lerajzoltam a tanárnőt, amit persze nem volt szabad. Régóta éreztem, hogy van valami kézügyességem, de ott általában mindenkinek volt. Nekem a rajzban volt egy kis plusz. De az asszonyok legalább harminc százaléka tudott úgy énekelni, ahogy én. Nem illett mutatni, csak akkor, amikor a kórusban voltunk, és több százan együtt énekeltünk egyszerre. Csudálatos volt. Néha úgy éreztem, hogy mindenestül felemelkedünk. Kijöttünk a vecsernyéről, megálltunk a hídon, még beszélgettünk húsz percet, fél órát a lányokkal, és elcsodálkoztunk, hogy milyen szép volt. Mert csudálatos volt az is, ahogy a nagy ünnepen füstölög a tömjén, csöngetnek a ministránsok, kint zúgnak a nagy harangok, szólt az orgona, mi pedig énekeltünk. Senki nem sietett, hogy negyvenöt perces vagy egy órás legyen csak a mise. A hívek is türelmesek voltak, mindenki megadta a módját, nem futottak haza, hogy a szappanoperákat nézzék. Kicsit emberibb élet volt. Este – nálunk úgy hívták – a Mária-harangszóra „ébredtünk” és imádkoztunk. Talán emiatt, amikor kicsi gyermek voltam, komolyan úgy gondoltam, hogy a Jóisten neve Mária. Mert mindenre azt mondták: ha megsegít a Mária, jó lesz; ha megsegít a Mária, még jövünk…

– A Szűzanyával való kapcsolata a művészetében, a kerámiáin is tetten érhető. Először akkor találkoztam a munkáival, amikor Kozma Imre atya, a Máltai Szeretetszolgálat vezetője úgy döntött, hogy a Befogadás Házára nemcsak a betűket készítteti el, hanem egy hatalmas Napba öltözött Asszony-szobrot is. Azonnal feltűnt, hogy ez a Szűzanya mosolyog. Miért mosolyognak a csángó Madonnák?

– Nem tudom máshogy elképzelni Szűz Máriát, a Babba Máriát, az Ősanyánkat, Boldogasszony Anyánkat, hívhatjuk sokféleképpen. Mosolyog, jóságos, élettel teli. Jézust is így képzelem. Csak a kereszten nem mosolyoghat. Mert olyan lenne, mintha kikacagna minket, embereket. Pedig lenne miért. Belül úgy érzem, hogy ő is végtelen jóságos, szelíd. Volt, aki a munkáimat látva megkérdezte: miért nem nyitom ki soha Jézus szemét? És akkor vettem észre, hogy tényleg nem nyitottam ki. Próbáltam olyat is, hogy megcsináltam a pupilláját, megmázaztam, próbálkoztam. Az az igazság, hogy nem gondolkodom, hanem úgy mintázok, ahogy jön. De alkotás közben mindig szentelt gyertyát gyújtok, tömjénezek, szakrális zenét hallgatok, még régi ortodox zenéket is kerestem. Nem is tudok zene nélkül dolgozni. Ha nincs más, dúdolok én. Gyermekkoromban csudálatos zenéket hallgattam, hiába éltünk egy rejtett, elfelejtett faluban. Az egyházon keresztül volt egy kis kapu, ablak az egyetemesség felé. Erre később döbbentem rá. Amikor a Muzsikással elmentem Sevillába, ahol átvették a WOMEX-díjat, elkalandoztam a városban. Mindenhol keresem a templomokat, és a belvárosban bementem egy kisebb templomba. Oldalról volt a bejárat, bent már folyt a mise. Balra volt a szentély, jobbra egy csudálatos, díszített kovácsoltvas rács, a mögötte lévő rész pedig tele volt éneklő apácákkal. Latin mise folyt, és be tudtam kapcsolódni a kórusba. Ők is mosolyogtak rám, végig énekeltem velük. Ezt otthonról, abból az egyházból hoztuk, amit mi is szidtunk, mert nem adatott meg, hogy az anyanyelvünkön imádkozhassunk a templomban. A latin mindent pótolt, még pluszt is adott. 2006-ban a horvátországi Hvar szigeten nyaraltunk, Jelsában mentem templomba, ahol szintén be tudtam kapcsolódni a szertartásba, mert akkor még ott is latin nyelven miséztek. 

– Amikor csángó népdalokat énekel itthon, mindenkit elvarázsol. Kilépve a határokon túlra, akár a Muzsikás együttessel, akár egyénileg lép fel, hogyan fogadja a nagyvilág ezeket a dalokat?

– Külföldön nem csángó dalként mutatják be, a magyar népzenét képviselem vele. Úgy tapasztaltam, hogy a magyar népzene mindenhol nagyon szeretett, tisztelt és becsült. Egy rangos komolyzenei fesztiválon voltam Tokióban, amelyet magyar népzenével nyitottak meg. A magyar kultúra szerintem nagyhatalom, csak mi nem tudunk róla. Külföldön viszont olyan visszajelzéseket tapasztaltam, hogy akarva-akaratlan büszke lesz az ember arra, hogy magyar. Itthon nem vagyunk tisztában azzal, milyen magasra értékelik a népművészetünket és általában a magyar kultúrát. Egy nantes-i fesztiválon mindenhol hatalmas plakátok függtek Bartók, Kodály, Liszt képével. Jó pár évvel ezelőtt, Árpád-házi Szent Erzsébet-évében, Wartburgban óriási transzparenseken láttuk Szent Erzsébetet. Itthon nem.  

– Beszéltünk már mosolygó Szűzanyáról, mosolygó Jézusról, Önre nézve pedig egy mosolygós földi Máriát látunk. A csángó nép identitásához tartozik a mosoly? Ha a történelmet, a csángók történetét nézzük, akár a jelent, amikor a megmaradás kapcsán erdélyi püspökök arról beszélnek, hogy a huszonnegyedik óra utolsó perceiben járunk, hogyan lehet derűsnek maradni?

– Mindig édesanyám jut eszembe. Amikor kicsik voltunk, nagyon óvott minket minden rossz hatástól. Mondta, hogy nekünk másképpen kell viselkednünk, mert mi mások vagyunk. Azt nem említették, hogy azért, mert magyarok. Később sok kudarc ért minket. 90-ben vártuk, hogy Magyarország magához öleli a „mostohagyermekeit”, de ez akkor még nem történt meg. Édesapámat biztattam, de sajnos már nem élhette meg, hogy magyar állampolgárságot is kaphattunk. Amikor édesanyám úgy érezte, hogy valami nem teljesül, akkor „dimenziót váltott”. Azt mondta: úgyis minden elmúlik, és az lesz, amit a Jóisten akar, vagy az, amire felkészültünk. Mert ők mindig látták a múltat, a jelent és a jövőt is. Gyermekkorunkban is azt hallottuk: úgy viselkedjél, hogy ne jussál rossz helyre. A másik, a következő világra is felkészítettek minket. Ma sokszor ez még a keresztény embernek is „kiesik”. Dávid Katalinnal, a nagyszerű doktorátusos tudós hölggyel hallottam egy beszélgetést, és ő is azt említette: neki egész életében az a legfontosabb, hogyan juthatna be a mennyországba.  

– Az eddigi életére visszatekintve, mennyire és miben segítette a népdalénekes-keramikus hivatása a saját és mások életét?   

– Mivel segíti? Amikor lehetőséget kaptam tanulni, elgondolkodtam, hogy mit fogok kezdeni vele.  Úgy éreztem, szolgálni kell azt a világot, amelybe születtem és amely felnevelt. Azért is választottam mindenképpen szakrális témát, mert úgy gondoltam, ha már lehetőséget kaptam a továbbtanulásra, nekem csak ezt érdemes csinálni. Annak a világnak az esszenciája pedig a hit. A hit tartotta meg. Szerintem a téma a legfontosabb; olyan még nem volt, hogy ne szentes éneket énekelnék. A 90-es évek elején, már az első lemezemen – amikor még nem volt divat a szentes témák elővétele – énekeltem Tantum ergót, többféle Kyriét, O salutaris Hostiát, amiket annak idején a vecsernyén. Ezeket mind fontosnak tartottam, mert régen az emberek nem csak hacacárés, mulatós dalokat énekeltek. Benne voltak a nagyon régies „sziszegős” és a „mámikás” imák, az útra kelők fohászai, de az is, amikor vidámkodni kellett; vagy a balladák, amelyeket mindig átalakítottunk az életünk után. És a csodálatos gregoriánok! Néha olyan hibásan ejtettük ki a szöveget. Magyarországon jöttem rá, hogy némely szótagot egy másik szóhoz ragasztottunk, mert hangilag úgy jött ki jobban. De mi evvel nem foglalkoztunk. Az volt a legfőbb szempont, hogy mindent szívből, hangosan és szépen énekeljünk. A kérdés másik részére válaszolva: keramikusmunkáimmal divathoz, korhoz, irányzathoz soha nem akartam igazodni. Nekem az a legfontosabb, hogy valamit közvetítsek, valamit megmozdítsak az emberekben. Már amennyire meg lehet szólítani a ma emberét, mert ahogy látom, a legtöbb ember „nincs jelen” a saját életében. Szeretném, ha valami megérintené, hogy felébredjen.

– Amikor imádkozik, általában énekel?  

– Nagyon változó. Olyan is van, hogy csak hallgatok és gondolok a Jóistenre, erre a felfoghatatlan és csodálatos mindenségre, az angyalokra. Elképzelem. Egyszer úgy jött ki belőlem, de azóta használom is ezt a kifejezést: összeolvadni az isteni jósággal, energiával, sugárzással… A képzeletemben az anyag sok mindenből kimarad, s ilyenkor úgy érzem, hogy a zenének, a hangnak csudálatos ereje van.

– Ha olyan élethelyzetben van, amikor szomorú, netán megbántották, melyik az az ének, amelyikbe belekapaszkodik?

– Nem is tudom, mindig jön valami, de van egy sziszegős ima, ami jó pár éve nagyon belém ragadott. Azért hívják sziszegősnek, mert voltak falvak, ahol „s” nem volt. Például Szabófalván, ahol ma már kevesen beszélnek magyarul, de aki még tud, sziszegősen beszél. Tudósok azt mondják, hogy ez egy nagyon-nagyon régi magyar nyelvváltozat. A tihanyi alapítólevélben olvashatónál is régebbi. Édesanyám csudálatos finomsággal énekelte ezeket a sziszegős imákat. Amikor fellépek, a gondolataimban ott van mindenki, aki ott volt az életemben, aki segítette az ügyemet. A színpadra lépve magam előtt látom a szüleimet, és mögöttük egy egész sereget. Lelkeket, embereket, akik annak idején ezerszer elmondták azokat az imákat, amiket most én mondok. Gondolatban kapcsolatot teremtek velük. Mennyire fontos Erdélyi Zsuzsannának a Hegyet hágék, lőtőt lépék című gyűjtése! Csodálatos ötletnek tartom, hogy Zsuzsa néni ezt megteremtette a Jóisten segítségével. Mert ő is nagyon erős hívő volt. Elképzelve, mekkora erő, hogy az emberben megmozdul valami, és máshova teszi a szakralitást. Milyen sokan elimádkozák azokat a sorokat! Ez hatalmas érték: az egyszerűségében nagyszerű. Kellőképpen fel sem tudjuk fogni, milyen erőt hordozhatnak ezek az imák. Ha az ember imádkozik, akkor már nincsenek kérdések; lenyugszik és elcsendül.

– Hogyan várta a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, amelynek hírnöke?

– Örömmel. Bízom abban, hogy sokan elgondolkodnak, milyen világban élünk, mi minden zajlik körülöttünk, amire korábban nem is gondoltunk. Mert az ember alapvetően jó időkről álmodozik. Úgy érzem, pont jókor jött ez az esemény. Elgondolkodhatunk azon, hogy bármikor bármi történhet. És csakis a hitünkre, Istenre, Jézusra, Szűz Máriára maradunk, a felső erőkre, az angyalainkra, szentjeinkre. Semmi más kapaszkodásunk nem lesz. Jót tett talán azoknak is ez a hét, akik még nem találták meg ezt az erőt, a hitet. Mert óriási erő van a hitben, és sokat segít, ha az ember tudja, merre kell fordulnia. Kívánom, hogy sok embernek hozza el az eucharisztikus kongresszus a lelkét megmozgató fényt. Ha az ember nyitott Isten felé, akkor fog kapni meghívást. Csak nyissa ki a szívét, hogy követhesse ezt az utat.

(Az Ők tizenketten című YouTube-portrésorozat interjújának szerkesztett változata.)

Szöveg: Kuzmányi István

Fotó: Ambrus Marcsi; Fábián Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i, összevont számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.