Meghökkentő zenei különlegesség egy nagyon fiataltól – Beszélgetés Bolyos Balázs Koppány kántorral

– Amikor a rákosligeti Hősök terén álló templomhoz értem, a zebrán átkelve egy kakas jött velem szemben. Ez mindennapos errefelé?

– Természetesen. Ez itt az „énekesmadarak” világa. Stílszerűen illik az interjúhoz is.

– Úgy hallom, nagy terveket szövöget...

– Együttest szeretnék alapítani. Egy kisebb létszámú zenekart, kórussal. Legfőképpen egyházzenét adnánk elő, a saját környezetében: a liturgiában. Tapasztaltam, hogy például Bach kantátái a Deák téri templomban sokkal inkább a helyükön vannak, mint a Zeneakadémián vagy a Müpában. Ugyanez igaz a katolikus egyházzenére is. „Az egyetemes egyház zenei hagyománya fölbecsülhetetlen értékű kincs” – olvashatjuk a II. vatikáni zsinat Sacrosanctum concilium kezdetű liturgikus konstitúciójában. Úgy látom, hogy a papok és a hívek részéről is volna igény és akár még pénz is arra, hogy ezt az évszázadok során felhalmozott kincset méltó és eredeti helyén szólaltassuk meg. Egyfajta szolgálat lenne ez számomra. Remélem, a Jóisten megadja, hogy megvalósulhasson.

Amit kaptam, abból szeretném a lehető legtöbbet kihozni és továbbadni másoknak.

Az elsődleges célom az lenne, hogy a híveket közelebb vihessem Istenhez. A magas szakmai minőség, az igényesség sokat segíthet ebben.

– További tervei is vannak?

– A Zeneakadémián egyházzenei és ének-zene művésztanári képzésen vagyok utolsó éves hallgató. Az egyházzenei képzésben kóruskarnagy szakirányon diplomázok. A diplomakoncertem a koronavírus-járvány miatt nyárra vagy a jövő félévre csúszik. Azután szeretnék ének-zenét és szolfézst tanítani. A korosztály mindegy, szeretem a kicsiket és a gimnazistákat is. A kántorkodást is folytatnám.

– Gyermekkorában mi szeretett volna lenni?

– Kezdetben az óvodás korosztályra jellemző klasszikus álmok égtek bennem is. Tűzoltónak vagy űrhajósnak készültem. Ám a szüleim óhatatlanul hatással voltak rám. Édesanyám zenész, zenetanár. Édesapám pedig a nemzeti énekkarban énekelt. Ezért később, általános iskolás koromban engem is foglalkoztatott a gondolat, hogy talán énekes leszek. Együttesben, mert az énekkarosok sokat utaznak. Édesapám Tokióban is járt, éppen a születésem előtt jött haza. Nagyon vonzó volt számomra ez az életforma. Így kiskoromtól fogva elképzelhetőnek tartottam, hogy én is a zenei pályát választom.

– Ehhez persze rengeteg zenei hatás szükséges egy ember életében.

– Kiskoromban volt otthon bakelitlejátszónk, később pedig CD-lejátszónk két nagy hifitoronnyal. Sokat táncoltunk, vezényeltünk az öcséimmel. Emlékszem néhány zeneműre, amik a kedvenceim közé tartoztak, például Bach VI. Brandenburgi versenyéből az első tétel vagy Vivalditól A négy évszak, illetve Haydn C-dúr csellóversenyének harmadik tétele. Szerettem Csajkovszkijt is. Anya azt mondja, hogy egyéves koromban odavoltam érte. A családi fotóalbumban van pár kép, amin ugyanennyi idősen édesanyámmal zongorázok. Elég korán születtek már saját kompozícióim is. 

– Meséljen még a családjáról.

– Öten vagyunk testvérek. Én születtem legelőbb. Az egyik öcsém 21, a másik 19 éves, és van egy 17 meg egy 14 éves húgom is. A zenét egyikünkre sem kényszerítették rá a szüleink. A fiatalabb húgom, Bogi esetében jó esély van arra, hogy professzionális szinten űzi majd a zenélést. Tehetséges, ügyesen zongorázik. Ugyanannál a zongoratanárnál kezdte, akinél én. Még a zeneakadémiai felvételimen is megemlítettem őt, mondtam, hogy pár év múlva talán ő is itt áll majd a bizottság előtt. Mindegyikünk tanult valamilyen hangszeren játszani. Volt egy zongorára, hegedűre és trombitára írt darabom, amit együtt játszottunk otthon a családi koncerteken. Édesapám alapító tagja volt a Magyar Állami Népi Együttesnek. 2007-ben, amikor tizenegy éves voltam, meghalt. Kitörölhetetlen nyomot hagyott az életemben.

– A zenei közegben töltött gyerekkora előny a kántorkodásban?

– Segítséget jelent, de az ember nem tesz szert általa behozhatatlan előnyre. Konkrét példa erre egy vonós évfolyamtársam, akinek meghallgattam az elsős koncertjét meg a diplomakoncertjét is. Elsőben nem volt olyan jó, de sokkal szorgalmasabb volt, mint a csoporttársa, így két év alatt simán lekörözte. A zenei neveltetés még akár hátrány is lehet, ha az ember ellustul attól, hogy számtalan dolog megadatott neki, ami másoknak nem. Ugyanakkor előny is, mert a legfogékonyabb korban kapott impulzusok később is jól kamatoznak. Én áldásként élem meg, hogy zeneközelben nőttem fel. De nem ez a lényeg.

– Hol képezte magát és milyen hangszeren játszott?

– Először zongorázni tanultam, még a zeneiskolában. Ötödikes koromban Gödöllőre kerültem a nyolcosztályos premontrei gimnáziumba. Kilencedikes koromban adódott egy lehetőség: jelentkezhettem egy okj-s egyházzenei képzésre, ami a gimnáziumi képzéshez kapcsolódott. Piusz atya, a jelenlegi gödöllői apát irányította a tanulmányainkat, nála jó kezekben voltam. Tizenegyedikes koromban kezdtem orgonát tanulni Gesztesi-Tóth László tanár úrnál, aki fontos szerepet játszott a pályám alakulása szempontjából. Az érettségi évében elment az iskolából egy nagyobb külföldi koncertturnéra. Az orgona szak a Zeneakadémián elég távol került tőlem. Nem bántam, mert a technikai alapokat már megkaptam, és onnantól kezdve csak a gyakorlás számít. Az isteni gondviselés jelének tartom, hogy így alakult az életem, és az egyházzenei tanszékre jelentkeztem; most is ebben a képzésben veszek részt. A kóruskarnagy szakirányon pedig már befejeztem a tanulmányaimat, csak a diplomakoncert van még hátra.

– A koncert sikere szempontjából a pillanatnyi lélekjelenlét a fontosabb, vagy az, hogy mennyit gyakorolt a karnagy a kórustagokkal?

– Mind a kettő fontos. Van, akinek a próba megy jobban, van, akinek a pillanat művészete. Szerintem az az igazi művészet, ha az ember a koncerten, az adott pillanatban alkotja meg a csodát, és a zene által a közönség kapcsolatba kerülhet a transzcendenssel.

– Kifejezetten fiatalon kezdett dolgozni.

– Az érettségi évében a máriabesnyői kántort helyettesítettem Isaszegen a temetéseken. Ezért a munkáért már pénzt is kaptam. Az iskolai képzés ideje alatt a miséken mi láttuk el az orgonás és az énekes szolgálatot. 2015-ben, nagyböjt harmadik vasárnapján megkeresett József atya, az előző plébános a XVII. kerületben, ahol anyukámmal és a testvéreimmel élek. Azt mondta, hogy Ági néninek, az akkori kántornak segítséget jelentene, ha vasárnaponként átvenném tőle a tizenegy órai miséken a szolgálatot. Igent mondtam. Ma is itt dolgozom.

– Hogyan lett Önből kántor?

– Ismertek.

Itt kereszteltek, itt lettem elsőáldozó. Huszonhárom éve ebbe a templomba járok. Egy időben az édesanyám is kántorkodott itt, így nem okozott gondot, hogy befogadnak-e vagy sem. Egyébként is nagyon jó itt a közösség.

Ági néni, az előző kántor három éve visszavonult; elbúcsúztattuk, megköszöntük áldott jó szolgálatát. Azóta főállású kántor vagyok.

– Mit szóltak az emberek ahhoz, hogy ilyen fiatalon töltötte be ezt az állást?

– József atya a kezdetektől meg volt elégedve az orgonálásommal. Az első önálló nagyhetem után sok visszajelzést kaptam. Rendszeresen odajöttek hozzám emberek, és elmondták, hogy milyen szép, milyen jó volt a zenei szolgálat. Akadtak, akik kijelentették, hogy ilyen élményben még nem volt részük. A koncepcióm régi-új volt: több hagyományos tételt újra beemeltem a liturgiába, a megfelelő helyre. 

Kodály Zoltán mondta, és nagyon igaza volt, hogy a templomi zene minősége és a hit mélysége között összefüggés van.

 – Mit szokott tenni azért, hogy a zene által valóban elmélyülhessen a hit?

– Fontos, hogy az ember sose legyen elégedett azzal a szinttel, ahová eljutott. Kodály is mindig a maximumot nyújtotta, ha kántorkodott. Amikor vasárnap három misén orgonálok, megvan a veszélye annak, hogy rutinból tegyem a dolgomat. Ez ellen feltétlenül küzdeni kell. Nyilván előfordul, hogy egy misén nem tudok teljesen ott lenni lélekben. Ez szerintem természetes. De mindig törekedni kell arra, hogy az ember a tőle telhető legtöbbet nyújtsa. Ez a mentalitás szerintem nélkülözhetetlen.

–Mi mindennel foglalkozik egyszerre? 

– Tulajdonképpen csak egyvalamivel, a zenével, de sok helyen és sokféleképpen. Egyetemre járok, a templomban ellátom a kántori szolgálatot, vezetem a templomi kórust, énekelek a Zeneakadémia kórusában, az Alma Materben, amelynek külön programjai vannak, rendszeresen énekelek a terézvárosi templom kórusában is, és alkalmanként a belvárosi Szent Mihály-templomban is, a régi rítusú szentmisén. Korábban a Deák téri evangélikus templom kórusába, a Lutherániába is jártam Kamp Salamon tanár úr miatt, meg azért, mert ott szinte kivétel nélkül csak Bach szerepel a műsoron. Bach a kedvenc zeneszerzőm. Tervezem is a visszatérést. Kamp tanár úr meghatározó személyiség az életemben, példaértékű számomra a zenéhez való hozzáállása.

– Miért jó az, hogy több kórusnak is tagja?

– A rutin megszerzése és a repertoár bővítése a célom. Amúgy nagyon szeretek énekelni, hatalmas élmény számomra. A zeneakadémiai évfolyamtársaim közül többen karnagyok amatőr kórusoknál. Ha hívnak, és ráérek, oda is megyek.

– A nehéz akadályokat is mosolyogva veszi?

– Általában igen. Van belőlük bőven, szerencsére. Azért mondom, hogy szerencsére, mert az akadályok fejlesztik az embert, miközben leküzdi őket.

– Szakértők véleménye szerint nagyon ismeri a liturgiát, a zenéje és az éneke kiemelkedő hangzásélményt nyújt, nagy kisugárzással ad elő, és a kommunikációs készsége is kiváló. Jókedvűnek látom, és úgy érzékelem, a környezetére is jó hatással van. Mi a receptje?

– Ha az ember eleven kapcsolatban áll Istennel, akkor sugározza a környezetében élőkre a tőle jövő szeretetet. Az apostoloknak sem mondta senki, hogy ha ötven órát az emberek között töltenek, akkor megfelelő hitterjesztő lesz belőlük. Együtt járták a világot Jézussal, majd látták a feltámadása után, és ez késztette őket arra, hogy másokkal is meg akarják osztani az örömhírt.

– Istennel hányadán áll?

– Azon a nagyhéten, amit először szolgáltam végig önállóan, sok mindent megértettem, ami azelőtt nem volt világos számomra. Sokan esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, a megtérés egy pillanat műve. Az embert megérez, megért valamit, és onnantól kezdve minden tökéletes, nem történhet semmi baj. Az istenkapcsolat azonban nem egy életérzés. A megtérés folyamat, amiért állandóan tenni kell. Ugyanúgy bele kell fektetni a munkát, mint minden másba. És ha az ember megteszi, ami rajta múlik, akkor jönnek a kegyelmek. De ha csak várja a sült galambot, akkor a kegyelem elmarad. Hiba az is, ha az ember úgy kezeli Istent, mint valami automatát. Imádkozom ennyi meg ennyi percet, és akkor cserébe ezt meg azt kérem. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy ez nem így működik.

– Miért, hogyan működik?

– Az Istennel való kapcsolat nagyon hasonlít az emberi kapcsolatokhoz, hiszen itt is, ott is személyek közötti kommunikációról van szó. Isten számtalan módon lép kapcsolatba velünk, csak nem vesszük észre. Például a természet szépségei által. Az istenkapcsolathoz elengedhetetlen az elcsöndesedés, a külső és a belső csend, hiszen ebben a közegben tudunk a leginkább odafigyelni rá. Emellett nélkülözhetetlen még a nyitottság is. Ha ez a kettő valóban megvan, akkor létrejön a kapcsolat. Ennyi a titok.

Szövegés fotó: Hegoczki F. Zsolt

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. július 19-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.