Megnyílt az ég

Képzeljük magunk elé a mai evangéliumi jelenetet a júdeai pusztaság porával és izzadságával. Ott kígyózik a hosszú, kanyargó sor a Jordán partján. Kik állnak ott? Csalók, nyilvános bűnösök, vámosok, kiégett életek, akik mind azért jöttek, hogy lemossák magukról mindazt, amit le lehet mosni. A víz zavaros, hiszen előttük százak gázoltak már bele bűneik terhével.

És ebbe a sorba – a bűnösök, a bukottak, a reményvesztettek közé – egyszer csak beáll valaki, akinek semmi keresnivalója ott. János, a próféta szeme tágra nyílik, keze megremeg. „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?”

Ez a világ feje tetejére állítása. Mi, emberek, egész életünkben igyekszünk kiemelkedni a tömegből, bizonyítani, hogy „mások” vagyunk, jobbak, tisztábbak. Ő, az Isten Fia pedig épp az ellenkezőjét teszi: nem akar különbözni. Nem a partról „osztja az észt”, és nem egy luxushajóról dob mentőövet a fuldoklóknak. Bemegy a vízbe. Jézus válasza mindent megmagyaráz: „úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos”. Ez az igazságosság itt nem egy jogi paragrafus betartását jelenti, hanem azt, hogy Istennek így tetszett megvalósítani a mentőakciót.

Jézus sorsközösséget vállal velünk. Ahogy belép a folyóba, magára veszi az emberiség terhét, azonosul velünk, hogy belülről emelhessen fel minket.

Olyan alázat ez, amelyben a bűntelen a bűnösök közé áll, hogy senki ne érezze magát túl messze a kegyelemtől. És ebben a pillanatban, amikor a legmélyebbre hajol, megtörténik a csoda. „Megnyílt az ég.” Most, hogy Jézus eggyé vált az emberrel, az égbolt felszakad. Jézus megnyitja számunkra a mennyet, újra járhatóvá teszi az utat az Atyához, amelyet Ádám óta eltorlaszolt a bűn. Ami ezután következik, az nemcsak Jézusnak szól, hanem nekem is. A Lélek mint galamb – a teremtés kezdetének lebegő Lelke – leszáll, jelezve, hogy itt egy új teremtés kezdődik. És felhangzik a szózat, amelyre minden emberi szív a születése pillanatától fogva szomjazik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ez a mondat az evangélium szíve.

Az örömhír ma az, hogy Jézusban mi is részesei lettünk ennek a kapcsolatnak, a keresztségben mi is Isten fiaivá lettünk.

Ahogy belépünk ebbe az új évbe, talán hozzuk magunkkal kudarcainkat, félelmeinket, amiket nem tudunk lemosni magunkról. Mi is a sorban állunk, és nem vagyunk méltók. De nézzünk Jézusra, aki itt áll mellettünk a vízben! Ne hagyjuk, hogy a világ zaja elnyomja ezt az igazságot!

Lehet, hogy a környezeted, a munkahelyed vagy akár a saját lelkiismereted mást suttog. Azt mondják: „csak annyit érsz, amennyit termelsz”, „csalódás vagy”. De az ég nyitva áll, és onnan egyetlen hang hallatszik, az, amelyik ma, Urunk megkeresztelkedésének ünnepén nekünk is szól. Merjük elhinni: az Atya gyönyörködik bennünk.

Ez a tudat az egyetlen, ami képes arra, hogy valóban megtisztítson és felemeljen. Engedjük, hogy ez a hang vezessen, és lássuk meg a másik emberben is – még abban is, aki a sárban áll mellettünk – a testvért, akit az Atya ugyanígy szeret.

Szerző: Zsódi Viktor SchP

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír