Megőrizve megújít – Új magyar nyelvű taizéi album jelent meg

Nem könnyű megmondani, hogy tizenkét évvel az alapító, Roger Schütz halála után merre tart ma a taizéi mozgalom. S lehet, hogy naivitás egy friss hangfelvételtől válaszokat várni erre a kérdésre, ám a Laudemus Deum címmel idén tavasszal megjelent új, magyar nyelvű album mégiscsak jelez valamit – miközben nem több és nem kevesebb, mint egy komoly odafigyeléssel, imádságos légkörben felvett, kiváló lemez.

Taizének mindig is meghatározó eleme volt a zene: az énekek pünkösdi nyelvcsodát visszhangzó soknyelvűsége, a klasszikus európai kóruskultúra hatása és a keleti ihletettségű, repetitív szerkezet kisebb zenei megújulást indított el az arra fogékonyak között a hatvanas-hetvenes évekbeli keresztény beat-forradalom árnyékában. Hat évtizeddel ezelőtt Roger testvér, Szentlélektől sugallt intuícióval, Jacques Berthier (1923–1994) személyében olyan zeneszerzőt kért fel az énekek megkomponálására, aki az első pillanattól kezdve megértette a lényeget: ezeknek a daloknak imádságra kell születniük. A dallaminvenció, a letisztult megformálás és az összhangzattani virtuozitás mind-mind másodlagos. A párizsi Szent Ignác jezsuita templom egykori karnagya csodát művelt: megszentelő erejű imanyelvet és egységes zenei arculatot adott a közösségnek. A megszámlálhatatlan, slágerré vált ének mellett egy-egy ismeretlenebb darabjának felhangzásakor is azonnal felismerhető Berthier szerzői kézjegye. Nincs ez másként Missa pro Europa című művével sem, amely különleges ékkőként ragyog az új lemezen sorakozó énekek között.

Ezenkívül csupán két dal, az In te confido és a Jézusom, áldalak őrzi Taizé első zeneszerzőjének emlékét, a többi tizenhárom kompozíció vegyes forrásból származik, legtöbbjüket egységes „Taizé” megjelöléssel immár maguk a taizéi testvérek írják. Szó sincs azonban arról, hogy megváltozna a hosszú évtizedek óta jól ismert hangvétel: az új énekek szépen belesimulnak a mozgalom lassan hatvan éve bővülő repertoárjába, amely továbbra sem kel versenyre az egyre harsogóbb világzajjal, ám aki felfigyel rá, azt bevonja imádságos légkörébe. Az egységes hangzásvilágot ugyanakkor pozitív értelemben töri meg egy-egy lendületesebb, stilizált tánchoz közelítő tempó (Boldogok mind; Örömöm Jézus), néhány szabadabb ritmikára komponált dallam (Laudemus Deum; Mily boldog), illetve itt-ott felbukkanó imitáció (Szavad, Uram, lámpás; Benedictus Dominus; Laudemus Deum). A Benedictus Dominus kitörő öröme, az Életadó Szentlélek, jöjj sallangmentes drámaisága, a Hogyha hívom és a Mane nobiscum csendes, bizalomteli derűje vagy a Jézusom, áldalak gyönyörűen kiteljesedő dallamai nehezen feledhető csúcspontjai az albumnak, amelyet végül egy monumentális ortodox alleluja koronáz meg.

Nem könnyű megmondani, hogy tizenkét évvel az alapító, Roger Schütz halála után merre tart ma a taizéi mozgalom. Újdonságereje alábbhagyott, talán a kezdeti ökumenikus lendület is megtorpant, s csendes korszakváltásként szelíden új horizontok felé tekint – csakúgy, mint ez az album, amely úgy őrzi meg az összetéveszthetetlen „taizéi hangzást”, hogy közben új énekeket ismertet meg velünk. Éppen úgy, ahogyan a Szentlélek szokott munkálkodni.

Paksa Balázs/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. július 30-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.